Meet me halfway (George Russell FF)

Negyvenegyedik

George

Néha kibírhatatlan ez a gyomrot égető, hányinger keltő rettegés, ami lehet, hogy csak percekre, de napok óta a hatalmába kerít. Az ocsmány másnaposság csak rátesz egy lapáttal, de pontosan tudom, hogy nem emiatt érzem magam így. Damoklész kardja hetek óta a fejem felett lóg, néha szinte látom megcsillanni az ezüstös fémet. Főleg akkor, amikor annyira elveszek Kamilla szemeiben, hogy el is felejtem a lehetőségét annak, hogy bármi rossz történjen. Alig kapok levegőt, ahogy Bradley-vel a folyosón sétálunk az interjúszoba felé és a kezembe nyom egy papírlapot. A lapon egy kép van. Rólam és Kamilláról. Ha nem tudnám, hogy ő az, nem mondanám meg, mert háttal áll a kamerának, és minimum két méteres távolság van köztünk. Csak éppen hátranézek rá. Miért van az, hogy egy papírlap képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem? Már nem csak a fém csillogását, de az élét is érzem a torkomon, oda is kapok azt várva, hogy a levegő könnyebben fut át a testemen. 

-Biztos, hogy fognak erről kérdezni.  Mit tervezel mondani? Vészterv?

-Nem, azt nem akarom!

-Akkor?

-Nem lehetne egyszerűen, hogy nem mondok semmit? Mármint honnan tudhatja bárki is, hogy ez Kamilla? Ha felismerik, akkor valaki köpött. -szabad kezemmel az orrnyerregemet masszírozom.

-Ki tud róla?

Nem tudom. Őszintén, már nem tudom ki tud róla. Azt se, hogy miről beszélünk. Ez a nap egy rakás szar. A gyomrom gyűszű méretűre szűkül, remegő kezekkel húzom ki a Lewis melletti széket, hogy leüljek. Minden hang elmosódik, amíg meg nem hallom a nevemet és nem szakad el a tekintetem Kamilláról, akinek az orra előtt becsapódik az ajtó.

-George, a tulajdonunkba jutott egy kép rólad és a McLaren új női munkatársáról. Van köztetek valami? -mindenki rám kapja a tekintetét. Lando kezeivel az asztal szélébe kapaszkodik. Lewis napszemüvege lekerül az arcáról és hangosan asztalon koppan. Lehet nem is olyan hangos, csak én hallom ilyen élesen. Vagy ez a fülem zúgása? Még mindig nem kapok levegőt, a fejemben minden ég. Nem csak a fejem, az egész testem ég. A papírdarab lángol a kezemben, ahogy az asztal alatt szorongatom. Kívülről mégis úgy tűnhetek, mint egy nyugalmasan üldögélő kis Buddha szobor. Senki nem láthatja, hogy mit érzek, mert kapva kapnának az alkalmon, hogy meglovagoljanak egy újabb szotirt velem kapcsolatban.

-Azt hiszem ez a kép újabb példája annak, hogy mire képes az emberek fantáziája.

-Akkor tagadod, hogy lenne köztetek valami?

-Carmen mit szól ehhez?

Az a lány bárki lehetne a képen. De az a lány, Kamilla. Az a Kamilla, akinek most tőrt döfök a szívébe. Az a Kamilla, aki beengedett az életébe, én meg hazudtam neki, mert egy orbitális barom vagyok. Túl hosszasan váratom őket a válasszal, ezért egy másik riporter közbe vág, és Landonak szegezi a kérdést.

-Lando, felismered ezt a lányt? Ő a barátnőd? Ő Kamilla?

Hatalmas sóhaj szalad ki belőlem. De a lábfejem folyamatosan jár az idegességtől az asztal alatt.

-Nagyon vonzó ez a hölgy így hátulról, be kell vallani. De mivel nem látom az arcát, nem tudom megmondani. Valamint az előbb említettem, hogy Kamilla a munkatársam, nem a barátnőm.

Norris ebben nagyon jó, olyan folyékonyan hazudik a kamerák előtt, mintha valami könyvből olvasná. Annyira hihetően beszél, hogy nem is kérdeznek többet tőlem. Nem csak tőlem, senkitől, mert egy hullámként indul ki a szobából szinte az öszes ember. A srácokkal összenézünk, de azt hiszem most mindenki megfojtana engem, ha lehetne. Még Lewis szemében is olyan megvetés csillan, amit eddig soha nem láttam tőle.