𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 ☆彡 𝑯𝒆𝒎𝒎𝒊𝒏𝒈𝒔

×3. 13 ➳

Kelly Clarkson - Because of you / Hoobastank - The Reason ( sírjatok ti is, mert zokogtam én is miközben írtam!!!)

Azonnal hívtam a mentőket, akik egy közeli kórházba szállítottak minket. Luke-ot bevitték a sürgősségie, mivel a mentőautóban sem akart magához térni. Kint várakoztam az előtérben és csak reménykedni tudtam abban, hogy nincs semmi komoly.

Fél óra után, fel-alá kezdtem járkálni, annyira ideges voltam. Odamentem az osztály elejébe a pultnál lévő főnővérhez, hogy mondjon valamit, de semmit nem értett abból, amit magyaráztam neki. Egyszerűen a tudat, hogy itt vagyok, és semmit nem tudok, teljesen kikészített. Nem tudtam mit csinálni, így beletörődtem a várakozásba.

Később kijött hozzám az orvos, bús arckifejezéssel.

- Be tudna jönni az irodámba, kérem?

Aprót bólintottam. Felálltam és követtem az orvost. Az irodájában leültem egy vele szemben lévő székre.

- Ön Luke Hemmings..?

- Felesége. Jobban mondva, elváltunk, de próbáljuk újra kezdeni. Elmondaná, mi történik vele?

- Tud ön a férje egészségügyi állapotáról?

- Mit kéne tudnom róla? Sportember volt világ életében. Ha komolyabb baja lett volna, tudnék róla.

- Ez esetben nem tud.

- Tessék?

- Nem tudom, hogy mondjam el ezt magának, hölgyem.

- Csak bökje ki! Megőrülök lassan, ha nem teszi.

- Rendben – nézett szemeimbe s vett egy mély levegőt – az ön férje rákos.

Az érzés, amikor valaki szembesít a ténnyel, hogy nagy a probléma olyan emberrel, aki a világot jelenti neked... Őszintén? Nem tudom elmondani, mit éreztem. Mintha hatszor kést döftek volna belém, és még meg is forgatták volna bennem. Szörnyen éreztem magam. Ajkamba kellett harapnom, hogy erősnek mutassam magam s egy csepp könny se csorduljon le meggyötört arcomon.

- Nyugodtan sírja ki magát. Mindenki máshogyan reagál a rák diagnózisára.

- Bemehetek hozzá? – kérdeztem remegő hanggal.

Az orvos aprót biccentett, majd elkísért a szobájáig. Ott feküdt az ágyban, mozdulatlanul. Megviselt, hogy így kellett látnom őt.

- Ha felkel jobban lesz. Én azt tanácsolnám, hogy minél előbb jussanak haza, hogy elkezdhessék ennek a pontos kivizsgálását. Gondolom ideiglenesen kapott gyógyszert, amit nem hozott magával és ezért történhetett ez.

- Rendben. Köszönöm – fordultam felé, majd Luke felé.

Mikor kiment, odahúztam ágya mellé egy széket és megfogtam a kezét. Hasára hajtottam fejem és csak kémleltem az arcát. A borostás arcát, kócos haját, kívánatos rózsaszín ajkait, amikkel édes csókokat lehel enyémekre. És a tudat, hogy talán ez nem történik meg többé... Felemésztett. Eluralkodott rajtam a félelem. Csak is a legrosszabbra tudtam gondolni.

Arra, hogy itt hagy.

Zokogásban törtem ki.

Nem akartam, hogy ez velünk történjen.

Életem szerelmével.

Annyi minden éltünk át.

Nem lehet vége..

- F.. Faith – mondta kábán, mikor magához tért.

Felkaptam fejem és megsimítottam arcát.

- Jobban vagy édesem?

- Most már – húzta mosolyra száját, mikor szemeimbe nézett.

- Nem fáj semmid?

- A fejem talán.

- Szólok az orvosnak.

Aprót biccentett, én pedig úgy tettem, ahogyan azt mondtam. Mire visszatértem hozzá az orvossal, ő már az ágyon ült. Sokkal jobb színe volt. Az orvos odament hozzá és megvizsgálta.

- Nem lesz baja, de sokat kell pihennie, úgy hogy az lesz a legjobb, ha úgy tesznek, ahogyan azt tanácsoltam.

- Rendben.

Luke felkapta az ingjét a zárójelentéssel együtt pedig távoztunk. Megfogta kezem és úgy sétáltunk a kikötőig. Ott hajóra szálltunk, hogy visszamehessünk a hotelünkbe. Végig csöndben ölelkeztünk, ami nem nyugtatott meg. Tomboltam legbelül a dühtől, amiért nem mondta el.

A hotelbe érve pakolni kezdtem a bőröndömbe. Odajött hozzám, hogy hátulról megölelhessen, de ellépve kikerültem azt, és felé fordultam.

- Miért nem mondtad el?

- Faith..

- Válaszolj! – kiáltottam rá dühösen.

- Nem akartam, hogy talán.. Sajnálatból légy velem újra.

Könnyeim megindultak és zokogásba törtem ki. Hangos zokogásba. Oda akart jönni hozzám.

- Ne érj hozzám! - fakadtam ki.

- Faith még is mi a faszt vártál? – kiáltott rám – Szerinted könnyű lett volna eléd állnom ezzel?

- Milyen rák, hm?

Luke kétségbeesett arccal meredt rám. Bekönnyesedtek szemei és vett egy nagy levegőt.

- Csontrákot diagnosztizáltak nálam – mondta ki nagy nehezen, de végül sírva fakadt.

Nyeltem egy óriásit.

- Luke – csuklott el a hangom – nem akarom ezt. Kérlek. Kérlek, mondd, hogy ez csak egy tévedés, egy rossz álom! – könyörögtem neki.

- Bárcsak azt tudnám neked mondani – felelte keserűen.

Itt végem volt. Teljesen kiborultam. Magához ölelt és egymáson zokogtunk.

- Szeretlek – nyögtem ki.

Egymás szemeibe néztünk, arcom kezeibe vette.

- Túl fogjuk élni szerelmem – mondta bizakodva.

- Ígérd meg, hogy sosem hagysz el.

Luke félmosolyra húzta száját.

- Ha te is megígéred nekem.

- Sosem foglak elhagyni. De..

Luke elvette kezeit és hátrált tőlem.

- Ha benne van, hogy de, akkor sosem végződik jól.

- Csak annyit szeretnék, hogy adj nekem egy kis időt. Nem arra értettem, hogy ne legyünk együtt, épp ellenkezőleg, szükségem van rád. Nagyon. Támogatni akarlak. Melletted lenni minden percében, csak kérlek.. Kérlek, nyugtass meg, hogy minden rendben lesz.

- Egy feltétellel.

- Mégpedig?

- Ha újra hozzám jössz.

Hitetlenül megráztam a fejem.

- Elfogadom, ha megkérsz – mondtam ki nagy nehezen.

- Rendben.

Újra magához ölelt.

- De tudod, hogy nekem is szükségem van rád. És nem akarom, hogy úgy kezelj, mintha haldokolnék.

- Rendben – feleltem erőtlenül.

Pedig abban a pillanatban, csak az járt a fejemben, hogy elveszíthetem.

Amibe belehalnék.

(ha megemésztettétek gonoszságomat, ki mit szólna a közel jövőben egy Dylan O'Brien és Kylie Jenner ff-re?:) ne sírjatok nagyon kicsikék, szeretlek titeket, na !)