𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 ☆彡 𝑯𝒆𝒎𝒎𝒊𝒏𝒈𝒔

×3. 15 ➳

Másnap reggel a szuszogó Luke mellett ébredtem meg. Hozzábújtam s arcával szemben találtam magam, majd apró csókokat leheltem ajkaira, amitől megébredezett. Lassan kinyitotta gyönyörű szemeit s amint meglátott elmosolyodott.

- Jó reggelt – mondta mély rekedtes hangján és szoros ölelésbe húzott.

- Jó reggelt, szerelmem – mosolyogtam rá.

- Csinálsz nekem palacsintát? – nézett kérőn szemeimbe.

- Palacsintát szeretnél?

Luke lázasan bólogatott. Kikeltem az ágyból, majd lementem a lépcsőn át a konyhába. Elég korán volt még, mindenki aludt, mivel ez volt az utolsó nap a szünetből. Tészta készítése közben végig azon agyaltam miként jussak dűlőre, hogy mi legyen a széthullóban lévő családommal. Mi legyen Blue-val, miként vegyem rá arra, hogy maradjon az orvosi egyetemen. Jack-el, hogy hogyan legyen jó apa... Sok volt és aggódtam amiatt, hogy nem fogom tudni ezt helyre hozni. Egy dolog azért vígasztalt. Hogy nem egyedül kell ezt az utat megjárnom, tudom, hogy Luke mellettem lesz és fogja majd a kezemet. Ez éltetett mindig is.

Gondolataim kavargása közben előkészítettem a serpenyőt s neki láttam a palacsintáknak, mikor Luke lejött hozzám. Megállt egy pillanatra és a falnak támaszkodott.

- Hé, hé! Szívem minden rendben van? – siettem oda hozzá.

Luke egyre nehezebben vette a levegőt, ami odáig fajult, hogy elájult. Kétségbeesetten néztem végig ezt a horrort.

- Jack! – ordítottam el magam.

Jack lerohant és kérdezés nélkül segített Luke-ot a nappaliba vonszolni. Megkerestem a gyógyszerét, amit beadtam neki egy kis vízzel. A háziorvosunkat hívtam ki, mivel úgy voltam, ha nem hatna hamar a gyógyszer, akkor hívnám ki a mentőket.

Szerencsém volt.

Luke magához tért.

- Jól vagy? Hívjunk mentőt? – kérdeztem remegő hanggal teljesen kétségbeesve.

- Shh. Jól leszek – nyögte ki fájdalmasan.

Az egészet a csöngő zavarta meg. Jack ajtót nyitott s belépett az ajtón a háziorvos. A nappaliba invitálta, ahol Luke feküdt a kanapén.

- Jó napot Mrs. Hemmings – nézett rám, majd Luke-ra – Mr. Hemmings. Mi történt?

- Luke egyszerűen... csak elájult én ne...

- Luke? – fordult Luke felé.

Jack megfogta a kezem és inkább elhúzott onnan.

- Jobb, ha apa mondja el a panaszait – mondta Jack.

Vettem egy mély levegőt. Vissza szerettem volna fojtani könnyeimet, de nem sikerült. Jack megölelt.

- Anya ezt most ne – suttogta – erősnek kell lenned. Apának szüksége van rád.

Kibontakoztam az ölelésből s letöröltem a könnyeim. Jack adott egy puszit és visszament a szobájába. Az orvos a vizsgálat után odajött hozzám.

- Szednie kell a gyógyszereit. Nagy fájdalmai voltak állítása szerint mielőtt elájult, de mostanra tompul ez a fájdalom.

- Rendben, mindenképp.

- Úgy tudom, az eredményeket a héten kapják meg.

- Komolyan?

- Igen. Majd telefonálok, ha megérkezik.

- Rendben. És köszönöm, hogy ilyen hamar tudott jönni.

- Semmiség – mondta, miközben az ajtó felé sétáltunk.

Elbúcsúztam tőle, majd odamentem Luke-hoz.

/////

Mire felkeltek a gyerekek, Luke jobban lett és úgy gondolta tart egy apás napot – mivel én anyához mentem, muszáj volt beszélnem vele. Próbált valamiféle jó tanáccsal szolgálni több-kevesebb sikerrel. Amint anyától eljöttem összevissza furikáztam a városban. Próbáltam valahogy jobb belátásra térni, de sehogy se ment. Ahogy meguntam ezt, hazamentem. Csönd volt, ami eléggé szokatlan érzéssel töltött el, de ebből ítélve tudtam, hogy már mindenki lefeküdt. A szokásos jó éjt puszi köröm után a közös hálónkba mentem. Luke az ágyban feküdt.

- Hol voltál?

- Anyánál és aztán kocsikáztam kicsit – feleltem s vetkőzni kezdtem.

- Akkor szoktál, ha nem vagy jól.. – mondta s hátam mögé settenkedett.

Csókokkal hintette be nyakamat. Valóban jóleső érzés volt, de nem úgy reagáltam rá, ahogyan Luke elvárta volna. Zokogni kezdtem. Keservesen. Talán mint egy óvodás, akitől elvették a nyalókáját. Luke gyöngéden maga felé fordított, ölébe vett s leült velem az ágyra. Előre hátra mozgott lassan, édes dallamokat dúdolva fülembe, hátamat simogatva ezzel megnyugtatva engem.

- Mi a baj szerelmem? – nézett rám.

- Nem bírom – fakadtam ki – nem bírom ezt. Így látni téged. Úgy látni téged. Luke, nem tudok nélküled élni! Nézni, ahogyan szenvedsz.. A srácok szemébe nézni, elmondani, hogy te már... - csuklott el a hangom.

- Shhhh! Nem kell nélkülem élned!

- Honnan tudod ezt ilyen biztosra?

- Tudom és kész. Valahogyan mindig megúsztam mindent – mosolygott rám.

- Hagyd ezt. Félek. Rettegek, hogy elveszítelek – néztem mélyen szemeibe – hogy nem ébredek melletted.. Egyszerűen..

Luke eldőlt velem s elfeküdtünk az ágyban.

- Ígérem, minden erőmön azon leszek, hogy veletek maradjak.

- Szeretlek Lukey.

- Én is mini pingvinem – húzta félmosolyra száját – szeretnék elmesélni neked egy történetet.

- Történetet?

- Igen. Képzeld el volt egyszer egy szőke hajú, pattanásos pingvin pulcsiba mászkálós srác. Aki egy nap találkozott egy gyönyörű alacsony, fekete hajú, őzike barna szemű angyallal, aki fényt hozott az életébe....

Tudta, hogyan nyugtasson meg.

A mi történetünkkel.

A szerelmünkkel.

És ekkor jöttem rá...

Érdemes reménykednem és hinnem abban, hogy minden rendben lesz.

Hiszen Luke képes helyre tenni mindent.