Verseim :)

Szomorú madár-história

Szomorú szív, szomorú elme
Csak szomorúan él járva-kelve
Mert mi haszna volna mégis e játéknak?
Fáradt vagyok és már nem örülök ajándéknak

Szomorú nappalok, szomorú éjek
Sötétség árnyai követnek, hogy ne féljek
Lelkem reszket, szívem fázik egyre jobban
Hiába kívánom, ne tegye, ő csak dobban.

Szomorú éneke egy magányos madárnak
Belső lényem madara, és hiszek a szavának
Azt énekli keressek valamit, mi felvidít
De ő sem hisz már abban, hogy virágom kivirít

Szomorú hangját hallom, szomorú egy dallam,
Bágyadtan énekel, szívfájdalom van csak a dalban
Boldogságról, nevetésről, jókedvemről mesél
De síró hangja miatt nehéz elhinni, hogy még remél.

S ha ő nem remél már, akkor talán senki
S az én lényemet nem menti meg semmi
Szomorú már megvezekelt bűneimért gyötrődni
Szomorú, hogy továbbra is szorosan akarok kötődni.

A madár éneke mikor ér majd véget?
Abbahagyja valaha is a sok síró szépet?
És ha igen, észreveszi e majd bárki is,
Hogy megszűnt énekelni, hallani és látni is?

Szomorú igazság, alig lenne valaki
Akinek feltűnne, hogy megszűntek dalai
Nem osztja az igét, a sok síró szépet
Emlékül maradt levél, mit majdnem összetépett.

Levélben a dalszöveg, lényemnek értéke
Az összes pozitív, csupa jó, most vége
Hogyha esetleg szükség lenne rá újra
Fel tudjam olvasni, s így találjak útra.

De nem fogok, vagy mégis? Ellentmondások köre
Olyan nehéz lenne, megkérdezni hogy jön e?
Jön e újra boldogság, vagyok e még fontos
S ha igen, akkor miért csak én lennék érte szorgos?

Szomorú, hogy félek, szomorú, hogy más nem
Szomorúan nehéz eldönteni, hogy lát engem
Milyennek képzeli lényemnek valóját?
Ő is észrevette e, bolond vagyok, s ennek jóját?

Az is lehet, hogy vaksi, hogy a madarat se látta
Aki még most is él, bár eltörött a szárnya
Az is lehetséges, hogy nem is tudja, mi ez
Az egész história a madárral megijeszt.

Szomorú a jó rész, szomorú a rosszabbik
Szomorú a rövidebb, de nem vidám a hosszabbik
Szomorúan síró szépeket hallok csak
Bőgve üvölteni boldogságom, ezt vallom csak.

Szomorú szív, szomorú elme
Meghalni mikor fog vajon őkegyelme?
Nem mintha várnám mindig azt a napot
Örüljön az ember annak, amit kapott.

Szomorú nappalok, szomorú éjek
Hazakísérsz a madárral, csak hogy sötétben ne féljek?
Lelkem reszket, szívem fázik egyre jobban
Egy szomorú ritmusra, csak úgy szomorúan dobban.

Szomorú éneke egy magányos madárnak
Emlékeztet arra, milyen ha téged várlak
Azt énekli, keressek valamit, mi felvidít
Hidd el nem ma lesz, mikor virágom elvirít.

Szomorú hangját hallom, szomorú egy dallam
Már szinte alig hallom a fájdalmat e dalban.
Felfogom lényegét, reménykedni kezdek
Mert hiszen minden nap új esély, új kezdet.

S a madár tovább él, tovább énekelget
Szomorúságom meg végre útra kelhet
S ahogy jött, pont úgy ment, eltűnt a szívfájdalom
Ami még egy perce igen, az most már nem fáj nagyon

Legbelül persze mégis, de el tudom feledni
Mélyen szívemnek bugyrába temetni
S előveszem majd, de addig ne érdekeljen
Csak hagyom, hogy a madár tovább énekeljen.

Éneke áthatja lelkemnek szép falait
Felitatja a mérget, a gonoszak szavait
Kedvessége ösztönöz, arra, hogy mosolyogjak
Hisz nem tudhatom soha sem, ki örül egy mosolyomnak.

Szomorúan síró szép vihar elvonult
Hála istennek ma csontjaim közé nem szorult
Álmos vagyok én is, álmos a madár is
Hagyja, hogy elragadja az álom önmagát is!

Búcsúszavak ezek, elalvás előtti sorok
Hiába van főutcám, ha nekem mi kell, egy sarok
Szomorú ez ugyan, de gondolj a sok szépre
A madár-históriának ezennel itt vége.