Verseim :)

Zsarnok királynő halála

Zsarnok királynő az éj leple alatt
Megrendíthetetlenül tört előre
Zsarnok királynő menekülni készült
De megakadt benne testvérének tőre

Ébenfekete haja suhogva hullt utána
Élettelen szemeit már nem érkezett lecsukni
Ám a női holttest nem szűnt meg mosolyogni
Hiába igyekezett a halál bajt torkán ledugni.

A tettes szemében nem volt nagy félelem
Úgy gondolta, mit elkövetett, nem bűn
S ha börtönbe küldik, halálra ítélik
Még azt sem bánja, lelke mindent eltűr.

Eljött a hajnal, a Nap felütötte fejét
Az egész udvar ébredése után
Sikítás hallatszott a végtelenbe
A királynő holtteste úszott a Dunán.

Veszekedés, megrökönyödés, botrány
Pletykák moraja hallatszott mindenhonnan
Régóta nem szólt ennyi hang egyszerre
A zsarnok királynő uralta honban.

Vajon ki lehetett az elkövető?
Találgatások sokasága robban
Egy fehér ruhába öltözött kislány
Lép elő, arcán teljes nyugalom van

"Ítéljenek halálra, én tettem."
Suttogja halkan, már-már szinte némán
"Mire várnak, miért néznek az urak?
Ne várjanak, ne is nézzenek én rám!"

"Én tettem, s amit tettem, vállalom!
Családomon szerettem volna segíteni!
Az a boszorka elvette mindenünk
Megpróbált belőlünk minél többet meríteni"

Egy zokogó nő sietett utána
Karikás szemek, homlokon kidagadó ér
"Ne higgyenek neki, nem ő volt,
Szerelmes, s nem tudja miket beszél"

Az esküdtszék előtti harmadik ember
Egy fiatal fiú, aprócska gyűrűt hozva cérnán
Falfehéren állt meg,  míg belőle kiszakadt
"Ne csináld ezt, gyere hozzám Lénám!"

A lány nem szól egy árva szót sem
Eldöntötte, meghal, tovább álmait nem reméli
Úgy érzi, nem lehet elég jó
Nem akar tovább élni, ha egyszer őt senki meg nem érti.

"Te tetted, vagy nem te tetted kislány?"
Kérdezi gyászos ruhában az elhunytnak apja
Mellette ül Tília, a testvér
Ki bár azt hitte felvállalja, most inkább mégis hagyja.

"Én tettem, már mondtam, ítéljenek el!"
Most már üvölt, sír a fehér ártatlan
Előtte a gyilkos bámul maga elé
Cselekedni akart, de marad mozdulatlan.

Pánikközeli állapot uralkodik
A kancellár, sok nemes, s tanácsadóik
Az apa, s az egyetlen, törékeny húg
Vitatkoznak, majd a vasajtó kicsapódik.

"Léna nem ártatlan, hiába fehér ruha!
Megcsalta vőlegényét, ne higgyék, hogy szent!
De nem ő ölte meg a királynőt!"
Rohan be egy dajka, utána pár percnyi néma csend.

"Miért mondaná, hogy gyilkos, ha valójában nem az?"
Kérdezi Tília dühösen, fáradtan
"Őrök, vigyék a lányt bilincsben!"
Üvölti teli torokból, már majdnem kiszáradtan.

A tanácsból senki nem ellenkezik
A lányt elviszik messze, nagyon messze
Anyja, kedvese rendületlenül sír
"Nyilvános kivégzés a téren holnap este!"

Tília utolsó szavai e napon ezek voltak
Végre mindenki nyugovóra térhetett
De az ördög nem alszik semmikor sem
A törékeny húg nem tud aludni, vétkezett.

Álmatlanság gyötri, felkel, üvölt
Ő jobb királynő szeretett volna lenni
De az eszköz, mellyel ezt elérhetné most
Idegileg teljesen tönkre fogja tenni.

"S akkor már inkább a halál"
Gondolja magában, s szégyelli
Amit tett, ahogyan tette, a bűntudat
Testvére szintjére fogja őt emelni.

Az egész napot végig szenvedi lassan
Várja, mikor jön el kivégzésének perce
Apjához siet, s kérdezi, "mikor lesz?"
"Oh, a lány már tegnap le lett fejezve"

S beleőrül, beleőrül e szavakba
Nem fogja fel, de nem is nagyon érti
"Hogy ölethettem meg egy ártatlant?"
Kiabál, apjától minduntalan ezt kérdi.

"-Miért engedted, hogy megtegyem?
Miért hoztál világra engem?"
-Tudtam nagyon jól, te tetted,
De nem engedhettem, hogy másik lányom is vesszen"

Tília minduntalan könyörög
Saját haláláért, az ártatlan éltéért
De a Sors nem engedi neki mégsem
Hogy ellenszegüljön másnak végzetéért.

A fehér ruhás, ki bűneiért meghalt
Fenn a mennyben angyalokkal táncol
Mindig hű volt szerelméhez, mindig
Szerelmét neki adta, amit hozzá is láncolt

Beleőrült a tudatba, hogy szerethetik
Nem bírta feldolgozni mégsem
A sokat bántott szív belerokkan
Sérelmeit nem tudja eltemetni semmiféleképpen

Egyedüli győztese a történetnek
A nevető harmadik, ki titkokat sző
Mert bár meghalt, emléke örökké él
Még ebből is jól jött ki a rút, zsarnok királynő.