Yukino meséi/Befejezett/

Egy új kaland az élők világában

Mikor nagy sokára ismét visszatértem az élők világába nem hittem, hogy könnyű lesz a dolgom... nem vettem félvállról, hiszen tudtam, hogy lidércek ellen kell, majd harcolnom. Emlékszem - ~ Első alkalommal könnyű dolgom volt. Vásárolgattam a városban a kirakatokat nézegettem, majd beültem egy hangulatos kis kávézóba a közelben pihenés gyanánt. Alig, hogy belekortyolhattam az éltető fekete nedűbe megéreztem egy ismerős energiát. - „Egy lidérc!" - Bekaptam egy lélekcukorkát, legalábbis azt amelyet még Kuchiki Rukia nagylelkűségéből tudhatok a magaménak. Útnak indultam remélve, hogy nem hoz kínos helyzetbe a lélekhelyettesítő apróságom. Emlékeimben él ahogy Ichigo-sama folyton azt mondogatta: „Kont az isten küldte!"
Látva őket ezt nem igazán értettem, nem tudtam hová tenni. Kicsit utánajárva megtudtam, hogy ég és föld közöttük a különbség. Kon folyton kínos helyzetekbe hozza Ichigo-samát a perverz és nőfaló mivoltával.
Így hát elindultam felhajtani az első fogást a mai napon. Nem kellett sokáig kutatnom utána. A kávézó melletti hosszú, szűk és sötét utcácskában támadta meg egy idős hölgy lelkét aki az élők világában ragadt és nagy szellemi energiával rendelkezett. A lidérc nem volt nagy durranás. Maszkja egy kutya koponyára hasonlított, teste pedig egy gorilláéra. Össze-vissza csapkodva próbált meg elkapni a hatalmas, lomha kezeivel. Mikor végre tiszta volt a célom, felugrottam és lesújtottam kardommal, ezzel ketté hasítva nem csak a maszkját, hanem egész testét is, majd végül szertefoszlott. Az idős asszony lelkét végül elküldtem a lelkek világába, ahogy az emberek szokták mondani megüdvözülni. Eztán mint aki jól végezte dolgát visszasétáltam a kávézóba... ~
Ma azonban, teljesen más volt a helyzet. Szokásos útvonalamon járva ismét a jól megszokott kedvenc kávézómban kötöttem ki. Még be sem tértem a kávézóba mikor megéreztem egy annál is mérföldekkel hatalmasabb lélekenergiát, mint amekkorát a múltkori alkalommal éreztem. Furcsálltam az egészet... ismételten helyet cseréltem a lélekhelyettesítő cukorkával, majd belebotlottam egy lidércbe aki egy helyi fiú lelkét akarta most felfalni. Tudtam hogy nem ezt az energiát érzem nem neki neki van ekkora ereje, így aztán nem sokat törődtem az egésszel. Arra gondoltam, hogy így legalább lesz időm kikérni és elfogyasztani a szokásos kávé-süti adagomat. Velőtrázó sikoly törte meg gondolatmenetemet... - „Nem lehet hisz most vágtam le!" - visszafordultam abba az irányba, de hirtelen ledermedtem és földbe gyökereztek a lábaim mozdulni sem bírtam. - „Mi ez?Nem...tudok... mozogni!" - Egy félig-meddig embernek kinéző, de maszkot viselő lénnyel néztem farkasszemet. Gonosz vigyorral a képén emelt rám valami ragyogó kardnak kinéző fegyverszerűséget. Hirtelen lövések dörrentek... mire végül kizökkentem a hatalmas Reiatsu nyomása alól és azonnal Tonbo markolatára siklott a kezem. De mire lereagálhattam volna az egészet, a lidércből hosszú csápok lövelltek a lövések irányába és a magasba emelt egy férfit. Rendör lehetett, legalább is az aszfaltra hulló dolgaiból erre következtettem. A fickó üvöltött fájdalmában ahogy a csápok egyre szorosabban köré tekeredtek fojtogatva őt. Nem gondolkodtam sokkal többet a ténymegállapítás után, csak Kivontam Tonbo -t a hüvelyéből és levágtam a csápot, így az a fickóval együtt az aszfaltra zuhant a másik csápszerűség mely elkerülte a figyelmemet jószerivel látóteremben sem volt, engem vágott a közeli beton falnak. Azonnal átjárta testemet a fájdalom. Kábán az ütés erejétől, a fal tövében próbáltam összekaparni magam valamennyire. Fogalmam sem volt mennyire lehetek sérült, vagy mennyire nem, de ez most cseppet sem érdekelt. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnom a fal segítségemre is volt ebben. Annak vetve hátam magam elé tartottam Tonbot, majd neki iramodtam, hogy újra harcba szálljak a különösen erős lidérccel. Futás közben egy alsó vágással hárítottam az egyik csápot, majd jobbra suhintva egy másikat. De mégis hiába volt minden... ismételten nem vettem észre egyet közülük, így ez a dög az arcomba vigyorogva felnyársalt én meg összeestem. Iszonyatosan fáj! A hasfalam átszakadt és dől belőlem a vér, ez meg csak vigyorog és túlvilágian kacag. Csak arra vagyok képes, hogy itt fekve győzködjem magam - "Állj fel!...Gyerünk! Mozdulj már!" - de semmi a testem határtalanul kínokat él át, és nem engedelmeskedik. - „Nem megy..." - érzem, ahogy belém vág, és végighasít egy penge. Érzem a vállamban végig szaladó hideg fémet egészen a szegycsontomig. Komolyan nem is értem, hogy lehetek még életben! - "Szánalmas vagy!Cseréljünk!" - hallok egy különös, de mégis ismerős hangot. - "Ha meghalsz az nekem se lenne jó!" - Elsötétült előttem a világ. Nem tudom hogyan, de életben maradtam. Mikor magamhoz tértem, egy falnak támaszkodva veszem szaporán a levegőt és próbálok nem meghalni bár ez a sebeimből bugyogó vértől elég nehéz miközben azt támasztva próbálom vonszolni magam. - "De...mégis hová megyek? A kávézó nem erre van! Mindegy..." - Erőtlenül rogyok le az eddig támaszomul szolgáló fal tövébe. Alattam, már kisebb tócsában áll a vérem teljesen eláztatva a shihakushoumat. Épp szeretném megint elveszíteni az eszméletemet, mikor egy erős kar a mellkasom alá nyúl és emel fel a vértócsából amiben épp ülök. Ólom nehéz pilláimat próbálom ráemelni, de csak homályos sziluettjét látom ahogy ölbe vesz. Már nem láttam mást ismét csak a sötétség leple borult rám. Fázom...
Már nem érzem a hideget... Beszélgetés zajaira ébredtem fel. Ismerősek a hangok, de elmosódottan hallom őket, nem is értek jó néhányat belőlük, csak bizonyos szavak jutnak el a fülemig. Nagy nehezen kinyitom szemeimet félig-meddig. Még mindig ólomnehéznek érzem a szemhéjaimat.

- Ichigo-san! Azt hiszem végre felébredt! - hallok valahonnan, egy félszeg hangot.
- Oh! Tényleg? - Érkezik rá a válasz kicsit távolabbról.

Lépteket hallok közeledni a szobába, majd az ágy felé egyre hangosabban. Fölém hajol, hogy közelebbről szemügyre vegyen és igazolja ébrenlétemet.
- Valóban! - feleli ahogy közelebb áll az ágyhoz. - Gyere segítek, igyál pár kortyot! Biztosan szomjas lehetsz hiszen, öt napig voltál kiütve. - sóhajtja ahogy fejem alá nyúl, hogy megemelhesse egy kicsit miközben a poharat is a számhoz emeli. Mohón kortyolom az éltető friss hideg vizet, majd köhögésben törtem ki. Megint fájdalom hasított a mellkasomba, de aztán észhez tértem, hála az előbb ivott friss víznek.
- Jaj ne! Felszakadnak a sebei a kisasszonynak! - aggodalmaskodott mellettem valaki.
- "Yamada Hanataro 3. Tiszt?" - kérdeztem. - Mit - nyögöm, de egy erős kéz lenyom a díványra.
- Maradj fekve amíg Hanataro gyógyít... - figyelmeztet szelíden a fiú.
- Ich... Ichigo... sama?
- Igen... Én vagyok. Most pedig pihenj.

Szemhéjam ismét elnehezült, nem bírtam ébren maradni. További három nap telik el mire ismét magamhoz tértem. Ezúttal nincs mellettem senki, viszont a konyha felől beszélgetés hangjai szűrődnek be ismét.

- Nem tudom mit akarsz ettől a lánytól Kurosaki, de azt már most biztosra veheted, hogy Aizen ellen kevés lesz az ereje! Ami azt illeti, te sem vagy biztonságban az élők világában.
- Na már megint ennél a témánál vagyunk!
- Mi az hogy témánál vagyunk?
- Megint azt fogod kérdezni,hogy mikor szándékozom visszamenni?
- A Lelkek Palotájában vagy csak biztonságban. Oda nem tud eljutni. Te is tudod!
- Nincs szükségem védelemre, amúgy meg 8 nap is eltelt már és nem történt semmi!
- Persze hogy nem! Nyilvánvaló, hogy erőt gyűjt és sereget, ahogy akkor is tette!
- Lehet...
- Kurosaki!
- Ugyan hallgass már el. Én is tudom... nem kell állandóan figyelmeztetned! Utálom amikor ezt csinálod!Különben meg felébreszted Yukinot! - ahogy beles a szobába az említett.
- Már ébren van... - jegyzi meg, ahogy aztán utat enged.
- Oh!Tényleg... Jó reggelt! - Áll meg az ágy mellett.
- Reménytelen vagy... - sóhajt.
- Miért nem szóltál? Tessék egy kis gyógytea, ettől majd jobban érzed magad! - mosolyog rám kedvesen, én pedig mohón kortyolom az éltető nedűt.
- Próbáltam felkelni,de nagyon fáj a mozgás. - feleltem reszelős hangon. - Valójában még beszélni is eléggé fájdalmas.
- Semmi baj! Az a fő, hogy végre magadhoz tértél! Nagyon ránk ijesztettél. - veregette lazán vállon a lányt.
- Mi történt? Miért vagy itt Ichigo -sama? -Kérdem.

Próbáltam megtudni némi információt, ha már nyolc napig azt sem tudtam élek e, vagy sem.

- Hát nem egyértelmű? Azért, hogy gondoskodjam rólad...
- Ishida-dono, ő miért van itt?
- Ugyanazért...
- Azért vagyok itt, mert egy önfejű idióta vagy Kurosaki! - vágja oda nyersen, miközben egy kis tálalón ételt rak elém.

Házi Miso leves. Erőtlenül nyúlok az evő pálcikákért amik szinte azonnal kiesnek a kezemből. Megpróbáltam újra felvenni őket, de Ichigo-sama megállítja a kezem.

- Hagyd csak túl gyenge vagy még. - Elveszi a tálkát, hogy majd ő megetet én meg elvörösödve veszem ki a kezéből.
- Köszönöm... de nem szükséges.
- Hagyd már Kurosaki... Nem látod, hogy csak zavarba hozod ezzel?
- Tsh!... Ishida... Túl sokat beszélsz...

Leül az egyik székre velem szemben az asztalhoz és bosszúsan kortyol bele a teába amit korábban hozott. Ishida-dono meg az ablakból figyeli az utcát.

"Gyanús ez nekem! Ha ezek ketten itt vannak akkor a csapat többi tagja sem lehet messze." - gondoltam miközben a miso levest szürcsölgettem. - "Nem mintha nem örülnék neki, de... Ichigo-samanak valóban nem kellene itt lennie. A Lelkek Palotájában van a helye, és azt mondják Aizen... Az az Aizen? Mi folyik itt?"

Mire befejeztem az evést ami önmagában is hőstettnek bizonyult, így nyolc napnyi kóma után, csengettek. Inoue, Hanataro és Sado léptek be az ajtón.
- "Kezdünk kicsit sokan lenni!"

- Chad, Orihime... Örülök ,hogy el tudtatok szabadulni! - konstatálta Ichigo a helyzetet.
- Üdv Ichigo!
- Ugye senkinek nem szóltatok, hogy miért jöttök?
- Nem!Úgy tudják szabadságon vagyunk.
- Az jó! Nem szeretném megint belerángatni őket ebbe. Két háború bőven elég volt a jóból!
- Meg tudhatnám miről van szó Ichigo -sama? - tettem fel a kérdést, miközben a konyhába vittem az edényeket elöblíteni.

De válasz helyett csak aggódó tekinteteket látok. Előbb rám, majd vissza Ichigo-sama-ra. A konyhapultnak támasztottam a csípőm, hogy szembenézhessek azokkal akik feltehetően megmentettek. Ekkor Ichigo-sama felállt, a kezét a zsebébe csúsztatta és elgondolkodva sétált el Orihime mellett, és Ishida mellé állva együtt tekintett ki az ablakon a fiúval, figyelte a tájat, nem szólva egy darabig.