Yukino meséi/Befejezett/

Aizen árnyékában 2. rész

Kisebb keresgélés után, amint végre megtalálta mindkettejüket, azonnal ébresztgetni is kezdte őket.
-Yukino-san!... Hikari -san!...ébresztő...mennünk kell! – meglepetésemre Urahara ébresztgetett minket. Fogalmam se volt, hogy kerülhetett oda.
-Urahara...san? – motyogom kábán –  Máris reggel van?
-Yukino-san sietnünk kell, nem szeretnék szembe találkozni a Gotei 13 kapitányaival, vagy a kivégző osztaggal! – Azonnal kipattantak a szemeim s keltegetni kezdtem az édesdeden alvó Hikarit mellettem,
– Mi az?...Mi történt ? – kérdezte a szemét dörzsölgetve.
– Basszus!... Öltözz Hikari!... mennünk kell. – mondtam idegesen és az ajtóhoz futottam. – "Máris ránk találtak?"
– Ne aggódj Yukino-san, még nem tudják hogy itt vagytok Las Nochesben! – próbál nyugtatni Urahara egy bárgyú vigyorral a képén, aztán lelohadt a vigyora és komoran folytatta – már nincs sok időnk, ugyan Kurosaki-san nem siet elfogni téged, a kapitányokat nem tudja ő sem sokáig visszatartani.
– De miért?... miért kell ennek így lennie? – kérdem, lenyelve a keserű pirulát.
– Sajnálom Yukino -san! Amikor Hikari -san a gigaiban volt rejtve maradt, de amint elhagyta a testét azonnal megérezték az erejét, ráadásul kontrollálni sem tudta azt, és valamit tudnod kell még Hikari -sanról! – magyarázta a garganta felé menet miután végül elindultunk – Hikari -san...  félig lidérc, mivel Aizen első kísérletét rajta hajtotta végre a Hougyoku -val.
– Hogy mi!? De... hát, hogy tehetett ilyet a saját lányával? – kérdem feldúltan.
– Hikari-san valójában nem Aizen igazi gyermeke mint te Yukino -san. – Na erre mindketten megtorpanunk és összenézünk.
– "Hogy mi van?" Na most már semmit sem értek, Mégis miről beszélsz Urahara -san?
– Hikari egy néhai hadnagy lánya, Aizen csupán örökbe fogadta. – mondja némi szomorúsággal a hangjában. – Ennek ellenére sajnos félig lidérc, és az ereje nagyon veszélyes.
– Akkor te most miért segítesz nekünk? – Hikari tette fel az engem is érdeklő kérdést.
– Mert én már csak ilyen vagyok! – vigyorog a legyezője mögül – eredetileg, egy hozzá hasonló eset miatt kötöttem ki az élők világában, és ha jól meg nézzük a történelem ismétli önmagát!
– Na ja... Ichigo -sama most biztosan dühös rám!
– Miért aggódsz e miatt? Az a csávó kinyírta az apánkat! – kérdi fintorogva Hikari.
– Tudom... de én nem ismertem úgy mint te, ráadásul engem Ichigo-sama nevelt fel! – válaszolom.
Valahol őt is meg lehet érteni. Őt Aizen nevelte fel nyilván más szempontok szerint látjuk a dolgokat ebben a kérdésben.
Mikor átérünk a gargantán a felhők közt voltunk kb 100 méterre Karakura város felett. Persze, hogy lezuhanunk, de elkap minket valami repülő „szőnyeg”, ami tuti biztos ennek az Idióta Uraharának az egyik találmánya, de eddig tartott a látszólagos béke. Hirtelen shinigamik és Kapitányok vesznek körül minket mire Urahara-san felállt és kihúzta Benihimét a sétapálcájából. Szó nélkül valami vörös pajzs került elénk.
-Tudtam, hogy a te kezed is benne van te Áruló! – kiáltja Soi Fon. Sosem bírta Urahara-sant ez most is látszott rajta, mindeközben Kuchiki kapitány megidézte a Bankai-át.
- Chire Senbonzakura Kageyoshi! – Hangzott az idézés és rózsaszín virágsziromnak tűna pengék ezrei szóródnak szét a levegőben s vettek körül minket. Ahogy röpködtek körülöttünk az egyik megvágta Hikarit, aki erre Dühösen öltötte fel lidérc maszkját és hívta elő ö is a Bankaiát.
- Ezeroldalú penge! – kiáltja – 3-as szintű Kai! – Erre Senbonzakura pengéihez hasonlóan szétszóródik a kardja és a két csapás szinte egyesül. Rózsa és Viola színű pengék kavarognak, mint valami kígyó egymás körül, én pedig nem teketóriázva megidéztem Tonbo szárnyait és elkaptam Hikarit, a mellkasánál fogva emeltem a levegőbe.
– Te tudsz repülni? – nagy szemekkel pislogott rám.
– Jah...de ne szokj hozzá!
Urahara-san elégedett mosollyal néz utánunk, én pedig repülök,mint a szél, de két ember súlyával hamar kimerültem, egy erdőben értünk földet nagy puffanással.
– Yukino jól vagy? Yukino válaszolj! – Lassan tértem magamhoz, a becsapódáskor ájulhattam el, csurom vér vagyok és iszonyatosan fáj a karom.
– Uh... mi történt ? – kérdem kábán.
– Elájultál a levegőben és a földbe csapódtunk. Nagyon megijedtem!
– Ah...semmi baj! Majd Tonbo rendbe hoz, de hol vagyunk?
– Nem tom valami erdőben lehetünk.
– Nem követtek?
– Eddig még nem,de el kellene bújnunk valahol. – Körülnézve egy csapást látok a fák között.
– Talán arra lesz valami viskó ahol megbújhatunk. – Feleltem, ahogy felkeltem s elindutam a karomat fogva, ami iszonyatosan fáj Hikari követ engem és láttam a tekintetén, hogy nagyon fél. Mondjuk van miért, hiszen dezertőrök lettünk... mind a ketten. A csapást követve egy elhagyatott romos épülethez értünk, ami egy szentély lehetett egykoron. Alig vártam, hogy végre megpihenhessek így bementünk. A falnak dőlve pihegtem és próbáltam nem gondolni a fájdalmaimra, de elnehezült a szemhéjam, még láttam Hikarit ahogy kardját fogva figyelni kezdi a szentély kis ablakain keresztül a környéket, de ezután sötétségbe borult minden. Elaludtam, s hirtelen Tonbo nézett velem farkas szemet.
– Téged aztán jól elintéztek!
– Kösz hogy mondod, de ezt most speciel magam okoztam.
– Mégis mit gondoltál amikor repülni próbáltál? – vigyorog csípőre tett kézzel.
– Gyerek koromban könnyen ment...
– Hát persze...de nem két ember súlyával! Javaslom gyorsan szedd össze magad mielőtt imádott Ichigo-samád ide ér, szükséged lesz minden erődre és az sem tesz jót neked, hogy a nővéred mellett vagy! – tárta szét a karjait.
– Mégis mire célzol ezzel? Azt sejtem,hogy nem úszom meg egy kis ejnye-bejnyével, de hogy érted, hogy Hikari nem tesz jót nekem?
– A nővéred valahogyan hatással van rád, nem tudlak meggyógyítani! – ingatta a fejét.
– Na pasztmeg!... Hát végül is félig lidérc...Nyilván erre próbálták felhívni a figyelmemet mikor azt mondták, hogy veszélyes csak azt nem, hogy voltaképpen rám nézve az... Azért fogalmazhattak volna konkrétabban is, mindegy most már végig csinálom. Számítok rád Tonbo!
-Ahogy óhajtod Felség... Kölcsön adom az erőmet elvégre nekem se lenne jó ha te meghalnál!