Prológus

4.3K 319 50
                                    

– Apa, hova mész? – szaladt le Seoyul az emeletről.

Behunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt, hiszen nem szerettem volna, hogy meghallja, amikor elmegyek. Yuna beharapta alsó ajkait, nyilván ő sem örült annak, hogy Seoyul meghallotta, amint a bőröndjeimet húzom magam után.

– Egy időre most el kell menjek, de hamarosan visszajövök, oké? – fordultam hátra, ahol meg is pillantottam a csöppséget, kezeiben egy nyuszi plüssel, amit még tőlem kapott, amikor elsőnek volt óvodában és szépen viselkedett.

– Hova mész? – kíváncsiskodott tovább, időközben pedig teljesen elém ért.

– Hazautazik a szüleihez – szólalt meg helyettem Yuna. – Régen volt már a családjával – hazudott, mire helyeslően bólintottam egyet, még ha távozásom okának semmi köze nincs a szüleimhez.

Azért költözök el, mert pár napja végeztünk a válási papírokkal, így Seoyulon kívül nem volt okom ebben a házban maradni. Sokáig gondolkodtam, hogy köszönjek-e el tőle, vagy jobb lenne, ha csak kiosonnék a házból – hiszen nem akartam neki hazudni, az igazat pedig semmiféleképpen nem közölhettem vele –, végül a második opció mellett egyeztünk meg Yunával. Egyrészt azért nem közölhettem vele a valódi okát a távozásomnak, mert nem értette volna, ugyanis még csak négy éves. Ilyen fiatalon még nem igazán tudná, hogy mi is az a kényszerházasság, ezt meg nem igazán lehetett volna az ő szintjén elmagyarázni neki. Másrészt meg azért nem, mert nem értené, hogy még is mi a fene az a válás. Nem buta, ezt egy szóval sem mondtam – sőt, a korához képest igen is okos –, de azért még is csak egy kislányról van szó, aki csak pár hónapja kezdte el az óvodát.

– De ugye hamar visszajössz? – pislogott nagyokat, mire muszáj volt elmosolyodjak.

– Hát persze, bogaram. Hogy tudnálak itt hagyni téged? – guggoltam le, hogy egy szinten legyek vele és jeleztem neki, hogy jöjjön még közelebb hozzám.

– Sehooogy – húzta el a szót, mire összeborzoltam a haját, hiszen tudom, hogy azt utálja.

Ezért a műveletemért kaptam is egy halk hisztizést, hogy mindig ezt csinálom, és ezt nagyon nem szereti, de erre nem válaszoltam, csak halkan nevettem. Imádom Seoyult, számomra ő jelenti a világot és iszonyat hálás  vagyok, amiért Yunának nem állt szándékában teljesen elvenni tőlem. Akkor látogathatom majd meg, amikor csak akarom és akkor vihetem majd át a szüleim házába, amikor kedvem tarja. Hiszen egyelőre náluk fogok lakni, mert nincs elég pénzem egy saját lakásra. Yuna nem rossz ember, sőt kifejezetten jól ki is jöttünk egymással, csupán rá kellett jöjjünk arra, hogy minket nem egymásnak teremtettek. Főleg azért, mert eleve kényszerházasság miatt keltünk egybe. Yuna apjáé Dél-Korea egyik leghíresebb divatcége, amit a lánya örökölt volna, viszont ex apósom úgy döntött, hogy a Seo család legfiatalabb tagját illetné a cég, nem pedig a legidősebbet. Ebből persze hatalmas botrány lett, anyámék olyan balhét csaptak, hogy a két család jelenleg rühelli egymást. Ezért is nem csodálnám, ha pezsgőt bontottak volna az őseink, amikor közöltük velük, hogy válunk.

– Vigyázz ám anyára, okés? – kérdeztem Seoyultól, mire heves bólogatásba kezdett.

– Megvédem majd helyetted is – villantotta ki fogait.

– Persze-persze – szólalt meg Yuna, de a mosoly az ő ajkain is ott bujkált.

– Hány nap múlva jössz haza? – kérdezte, mire a mellettünk álló nőre pillantottam, hátha majd ő mondd valamit, de látszott rajta, hogy ő sem tud normális választ adni így hirtelen.

– Meglepetés – villantottam ki fogaimat és csak reménykedni tudtam abban, hogy elhitte rögtönzésem.

– Szeretem a meglepiket – ölelte át a nyakamat és úgy húzott magához egy szoros ölelésre.

Kis híján elsírtam magam – pedig amúgy nem vagyok annyira érzelgős, kivéve, ha róla van szó –, de most tényleg közel voltam ahhoz, hogy az álarcom darabokra törjön. Pedig egyáltalán nem akartam, hogy bármit is lásson a valódi érzéseimből.

– Szeretlek és siess haza, apa – nyomott egy cuppanós puszit az arcom jobb oldalára, majd elengedett és Yuna mellé szaladt.

– Én is szeretlek – erőltettem egy apró mosolyt magamra, majd felálltam és megigazítottam a sapkámat.  – Sietek haza – bólintottam és jobbnak láttam, ha most már tényleg megyek, mielőtt  elbőgőm magam.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz a távozás. Azt hittem, hogy csak kisétálok, mintha mondjuk munkába indulnék, aztán nagyjából naponta látogatom majd őket, de most nagyjából egy hétig nem jöhetek vissza. Nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni, de muszáj lesz. Már csak egy jó indokot kell kitalálnunk, hogy miért nem fogok már többet velük lakni. A szívem pedig már most megszakad, amikor arra gondolok, hogy ott fog állni a kicsi Seoyul és értetlenül fog figyelni engem, hogy miért húzom a kabátom és, hogy miért nem maradok itt, hiszen ez az otthonom. Az a szomorú igazság, hogy többé már nem.

second chance ~ jikook | ✔Onde histórias criam vida. Descubra agora