second chance ~ jikook | ✔

39. fejezet

A napok rettentően gyorsan teltek, főleg, hogy szinte minden napomat Yuna házában töltöttem és Seoyullal játszottam, vagy éppen mesét néztem. Úgy éreztem, hogyha nem lehetek Jungkook közelében, akkor valahogy csak le kell foglalnom magam. A munka nem segített, sőt még rontott is a helyzeten, ugyanis sokszor elbambultam és a közös jó élményeinkre emlékeztem vissza, illetve a gimis csínytevéseinkre, amiket szerintem soha sem fogok elfelejteni. Anya és apa pedig igaz, hogy segítettek nekem, de ők sem tudták igazán elterelni a figyelmet Jungkookról, így maradt a lányom, aki még a legszarabb napjaimat is képes volt szebbé tenni. Yuna nagyon sokszor otthon sem volt, így mondhatni minden olyan volt, mint régen. Vagyis majdnem minden, mert lényegében mindenről Jungkook jutott eszembe, de azért igyekeztem tényleg kizárni őt a fejemből, mert nem akartam megnehezíteni az elengedést. Olyan hihetetlen, hogy három hete láttam őt utoljára és kevesebb, mint két hete beszéltem vele utoljára telefonon. Nem azt mondom, hogy túltettem magam rajta, inkább úgy fejezném ki magam, hogy megtanultam együtt élni az űrrel, amit maga után hagyott, miután ketté váltak útjaink. 

– Apaaa, apaaa, apaaa – mászott az ölembe Seoyul, amikor egy pillanatra elbambultam.

– Mi az? – kérdeztem tőle, majd megpöcköltem az orra hegyét, mire kuncogva beletemette az arcát a mellkasomba.

– Pizzát akarok enni – jelentette ki. 

– Rendeljünk akkor? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét. – Akkor?

– Oda akarok menni, ahol az a pocakos, sapkás bácsi áll mindig a kirakatban – mondta, nekem pedig kellett pár másodperc, mire leesett, hogy melyik pizzériára is gondol pontosan.

– Kicsim, az egy bábú, nem egy igazi ember – nevettem el magam, amikor leesett, hogy az óvodája sarkán lévő sarki étteremre gondolt, aminek a bejárata mellett a pizzéria kabalafigurája állt. – Gyere, addig menjünk, amíg anyád nincs itthon – villantottam ki a fogaimat, majd Seoyullal a karomban keltem fel a kanapéról, ahol eddig ücsörögtünk. 

– De jóó – nevetett fel a lányom, miközben tapsolt is párat és olyan vidám lett, mintha éppen azt közöltem volna vele, hogy megy a kedvenc meséje a tévében. 

Szerencsére a pizzéria alig negyed órára volt tőlünk, így nem kellett annyit autókázni, mert Seoyul annyira be volt zsongva, hogy egyszerűen nem bírt egy helyben ülni az ülésében, hanem folyamatosan ki akarta csatolni magát, viszont szerencsére nem sikerült neki, mert nem jött rá, hogy még is hogyan lehet kicsatolni a gyerekülést. Még a zene sem segített a helyzeten, pedig aztán attól mindig kellően megnyugszik, de ezek szerint túlságosan kialudta magát és lehet, hogy hanyagolni kellett volna a reggeli kakaóját, mert általában attól is mindig bepörög. 

Nem tudom, hogy Seoyul vagy én örültem jobban annak, amikor végre sikerült parkolóhelyet találjunk a pizzériánál, mert kezdett teljesen kiborítani, mert minden másodpercben megkérdezte, hogy még is mikor érünk már oda, amikor szerintem ő is tisztában volt vele, hogy nagyjából mennyit utazunk, mert minden nap kétszer is megtesszük ezt a távot, de most valamiért nagyon nem bírt magával. 

– Na, gyere – emeltem ki a kocsiból, ő pedig már meg is akart indulni az út felé, de szerencsére még időben visszafogtam. – Várj már egy kicsit, Seoyul! – szóltam rá, mire idegesen dobbantott egyet a lábával, mintha nem bírna várni fél percet, amíg bezárom az autót és kezembe veszem a pénztárcámat. 

Abban a pillanatban, hogy leültünk az egyik asztalhoz, mintha teljesen kicserélték volna, megnyugodott és olyan szépen ült, mintha eddig nem lett volna semmi baja. Hihetetlenkedve figyeltem a lányomat, amíg vártuk a kért pizzát, viszont tekintetem azonnal a bejárathoz tévedt, amikor megpillantott Jungkookot. Ne, csak ezt ne! Szemeim hatalmasra tágultak és nyelnem kellett egyet, mert attól féltem, hogy megfulladok a saját nyálam miatt. Mintha megérezte volna, hogy nézem, rám pillantott ő is, viszont rajta is látszott, hogy nem igazán számított arra, hogy találkozni fogunk, főleg nem itt. Egy számomra ismeretlen lánnyal volt, engem pedig azonnal elkapott a féltékenység, még ha tisztában is voltam azzal, hogyha talált magának valakit, akkor nem szenved már miattam és sikerült túllépnie rajtam. Lesütöttem a szemeimet és próbáltam a lányomat nézni, de egyszerűen lehetetlen volt, mert tekintetem akaratlanul is Jungkookot találta meg, aki szintén döbbenve sasolt minket.