second chance ~ jikook | ✔

38. fejezet

– Jimin? – hallottam meg a nevemet, mire azonnal kinyitottam a szemeimet, hiszen szokásomhoz híven az ágyamon feküdtem és a kikapcsolt tévémet bámultam.

– Hm? – pillantottam az ajtóm felé, viszont szemeim hatalmasra tágultak, amikor megpillantottam Jungkookot. – Mit... mit keresel itt? – ültem fel azonnal, miközben szívem olyan hevesen kezdett dobogni, mint általában szokott, amikor meglátom őt.

– Nagyon hiányoztál, szóval muszáj volt eljöjjek hozzád.

– Nem... nem szabadna itt legyél – motyogtam, viszont belül majd szét robbantam az öröm miatt, hogy végre újra láthatom őt.

– Nem bírom nélküled, Jimin – lépdelt oda az ágyamhoz, én pedig felálltam, hogy nagyjából egy szinten legyünk.

– De muszáj! Seoyulért meg kell tennünk, ezt te is tudod.

– Tudom, de nem megy. Ha nem vagy mellettem, akkor konkrétan nincs értelme az életemnek. Rettenetesen magányosnak érzem magam és basszus, el sem hiszem, hogy lassan két hete nem láttalak. Hiányzik az illatod, a szar poénjaid, a nevetésed, mindened annyira hiányzik, Jimin, hogy attól félek, bele fogok őrülni a hiányodba. – lépett még egy lépést felém, majd hatalmas tenyereibe vette az arcomat.

– Nekem is szar ez a helyzet, de te sokkal jobbat érdemelsz, mint én.

– De én téged akarlak, értsd már meg! Bármire képes lennék érted, még a kurva házamat is eladnám, hogy elég pénzünk legyen valami jó ügyvédet felfogadni és lealázni Yunat. Egyszerűen nem tudok beletörődni abba, hogy pont ő választott szét minket. – mondta, szemei pedig megteltek könnyekkel.

– Jungkook... – suttogtam és nyelnem kellett, nehogy elbőgjem magam.

– Kérlek, ne lökj el magadtól, mert szerintem a vak is látja, hogy egymás nélkül képtelenek vagyunk létezni – kezdte cirógatni arcom két oldalát, mire automatikusan lehunytam a szemeimet, hiszen annyira hiányzott már az érintése.

– Segíts – suttogtam, még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit is mondok.

– Engedd, hogy segítsek – nyúlt az állam alá, majd feljebb emelte a fejemet, hogy ne tudjam elkerülni a szemkontaktust.

Bólintottam egyet, bár még én magam sem voltam biztos abban, hogy helyes-e, amire készülünk. Azt viszont tudtam, hogy szükségem van Jungkookra és amiket mondott, teljesen át tudom érezni, hiszen én is ugyanúgy szenvedek, mint ő.

Puha ajkait bizonytalanul nyomta az enyémeknek, én pedig még jobban sírni kezdtem, amiért egyáltalán eszembe jutott, hogy eltaszítom magamtól. Megrémisztett, hogy ennyire fontos lett nekem és, hogy ennyire függök tőle, de nem tehetek róla; Jungkooknak túl sok mindent köszönhetek. Ha nem állt volna ki annyiszor mellettem, akkor ki tudja, hogy hova fajultak volna a dolgok Yunaval kapcsolatban. Nagyon sokszor ő fogott vissza, ugyanakkor rengetegszer tartotta bennem a lelket, hogy ne nyomjam el a véleményem magamban, nyugodtan vállaljam fel! Magamat is felvállaltam, ahogy azt is képes lettem volna, hogy egy fiúba lettem halálosan szerelmes. Ezzel az az egyetlen probléma van, hogy alig volt időnk egymásra, amikor boldogok lehettünk volna, az univerzum valahogy nem akarja, hogy Jungkook és én végre ne szenvedjünk.

– Figyelj oda jobban Seoyulra, jó? – kérdezte tőlem, miután elhajolt tőlem.

– Én figyelek rá – ráncoltam össze a szemöldökeimet.