second chance ~ jikook | ✔

Epilógus

(Nem tudom, hogy láttázok-e, de tegnap tettem ki egy részt ebbe a sztoriba, csak ugye wattpad nem akart értesítést küldeni...)

◇ ♡ ◇

Öt évvel később:

– Az normális, ha izgulok? – fordultam Jungkook felé, aki éppen a reggelit készítette nekünk, ami igaz, hogy csak gabonapehely volt, de mivel rendeltünk kaját ebédre, így egyikünk sem szeretett volna bekajálni reggelire, mert akkor nem bírtunk volna enni a családi kaján.

– Szerintem teljesen normális – bólintott egy aprót. – A volt feleségedről van szó, akit öt éve nem láttál, plusz eddig egy pszichiátrián volt, szóval teljesen érhető – pillantott rám, ezzel sikeresen félre is öntötte a tejet, így a pult tiszta tejes lett.

Elnevettem magam, majd megfogtam egy konyharuhát és összetakarítottam a barátom szerencsétlenségét. Megköszönte kedvességem, majd elkiáltotta magát, a lányok pedig kevesebb, mint egy perc múlva már meg is jelentek. 

– Mikor jön anya? – kérdezte Seoyul, amint maga elé húzta a tálját és már falni is kezdte a gabonapelyhét.

– Ebédre hívtuk meg, szóval dél körül valahogy – mondtam és igazából nem tudtam, hogy mit kellene érezzek. 

Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen ember lett belőle öt év után a pszichiátrián és arra is kíváncsi voltam, hogy mennyit változott külsőre is. Reménykedtem benne, hogy nem fogyott le teljesen és nem hullott ki a haja, mint ahogyan a filmekben szokott lenni, mert szerintem akkor nem csak én, hanem Seoyul is teljesen kiakadt volna, hiába csak kilenc éves. Igazából már egyáltalán nem haragudott Yunára, sőt nagyon várta, hogy találkozzanak, mert azért mégiscsak az anyjáról van szó, akivel utoljára négy évesen beszélt. 

– Kíváncsi vagyok én is Yunára – szólalt meg Somi, aki eddig csendben eszegette a reggelijét.

– Hasonlít Seoyulra, csak szebb a mosolya – mondta Jungkook – Seoyul fogszabályzójára utalva –, mire sikerült elérnie, hogy lányom vállba üsse és elmondja, hogy mennyire nem szereti, amikor ilyen bunkó. – Én csak az igazat mondtam – vonta meg a vállait, de közben nevetett és ez miatt a társaságunk többi tagja sem tudott tovább komor maradni.

Somit tizenkét évesen fogadtuk örökbe, így már három éve él velünk. Igazából nem terveztük, hogy Seoyulon kívül más gyereket is fel szeretnénk nevelni, de Jungkook a munkájának köszönhetően egy árva otthonban dolgozott, Somi pedig már az első napon ragaszkodni kezdett hozzá és nagyon hamar szoros kapcsolat alakult ki közöttük, Jungkooknak pedig nem volt szíve ott hagyni, ezért közös megegyezéssel örökbe fogadtuk. Szerencsére Seoyullal is hamar megtalálták a közös hangot és három év alatt sikerült eljutnunk arra a szintre, hogy úgy viselkedjünk, mint egy igazi család. Nekem pedig így volt teljes az életem és minden nap hálát adtam az égnek, hogy ilyen szép családom lehet. Igaz, hogy Jungkookkal még jegyesek sem voltunk, de úgy voltunk vele, hogy egyelőre így is teljesen megvagyunk, aztán majd a jövőben kiderül, hogy esetleg meg akarunk-e házasodni, bár akkor el kell utaznunk máshova, mert ugye itt Dél-Koreában nem megengedett a meleg házasság.

– Még rendet kell rakjak a szobámban, mert reggel nem volt kedvem – mondta Seoyul és látszott rajta, hogy tényleg izgul anyja érkezése miatt.

– Majd segítek – ajánlotta fel Somi, aki amúgy is rendmániás, szóval nem hagyta volna, hogy a húga szobája rendetlen maradjon, amikor vendégünk érkezik. 

Reggeli után a lányok fel is vonultak, hogy rendet tegyenek, mi pedig Jungkookkal addig elmosogattunk és megterítettünk, mert hamarosan el kell majd menni a rendelt kajákért, ugyanis elképzelhető, hogy nem volt időnk ebédet készíteni, mert Seoyulék kikapcsolták az ébresztőnket, ezért kilenckor keltünk reggel hat helyett.