second chance ~ jikook | ✔

20. fejezet

– Még mindig nem szeretnéd elárulni, hogy kinek a temetésére mész pontosan? – kérdezte anya, miközben a nyakkendőmmel szórakozott. Sosem tudtam szép nyakkendőt kötni, így mindig ő volt az, aki megcsinálta nekem és ez most sem volt másképp.

Nem mondtam se senki, se apának, hogy Jungkook anyjának a temetésére megyek, csak annyit tudnak, hogy az egyik barátom hozzátartozóját temetik. Még mindig nem említettem nekik, hogy az egykori gimnazista haverommal újra találkozgatok. Azt meg végképp nem említettem nekik, hogy Yunaval van együtt, de azért köztünk is történtek már dolgok. Hálás voltam, amiért nem faggatóztak olyan sokat, bár anya többször is tett utalást arra, hogy nem tetszik neki, hogy titkolózok. Nem vagyok már gyerek, szóval történetesen azt csinálok, amit akarok és azt mondok el nekik, amit csak akarok. Elégedjenek meg annyival, hogy elárultam, hogy temetésre megyek.

– Mikorra várható az érkezésed? – kérdezte, miután megköszöntem tőle a tökéletesre megcsinált nyakkendőmet.

– Délben kezdődik a temetés, így szerintem olyan egy körül. Nem akarok gyorsan elrohanni onnan, nem akarok pofátlan lenni. Hol van a csokor virág, amit vettem?

– Az ebédlőasztalon. Igazán kedves tőled, hogy így támogatod a titkos barátodat – mondta, mire megforgattam a szemeimet. – Ezt most nem rosszból mondtam. Biztos örülni fog annak is, hogy elmész és annak is, hogy még virágot is viszel.

– Persze, hogy viszek virágot – mondtam, majd kezembe vettem a telefonomat, amit a nadrágzsebembe csúsztattam, majd az ebédlő felé vettem az irányt, hogy minél előbb elindulhassak.

Betettem az anyósülésre a Jungkook édesanyjának szánt csokrot, majd felhangosítottam a rádiót, hogy ne tudjak gondolkodni. Egy hete semmit sem hallottam Jungkookról. Nem keresett, én pedig nem akartam zaklatni. Utoljára akkor beszéltünk, amikor megadta a temetés pontos időpontját. Többször is vigyáztam Seoyulra, majdnem minden nap és kicsit féltékeny voltam Yunara, amiért ő ott lehetett Jungkook mellett ebben a nehéz időszakban, én pedig nem. De hát érthető, hiszen ő barátnője, őt szereti. Én meg csak Park Jimin vagyok. Szerencsére Seoyul valamennyire elterelte a figyelmem és nem hagyott magam elé bámulva gondolkodni, viszont amikor egyedül voltam, akkor egyszerűen nem bírtam a gondolataimmal. Ezért mostanában rengetegszer hallgatok zenét, mert legalább addig sem agyalok és mostanában rászoktam a rock zenékre, mert azok valamiért sokkal jobban lenyugtatnak, mint mondjuk a pop zenék, amiket eddig jobban szerettem.

Kevesebb, mint negyed óra múlva már le is parkoltam a Jungkook által megadott temető parkolójába, ahol már rengeteg kocsi parkolt. Igazából nem tudom, hogy Yuna tudja-e, hogy itt leszek, szóval kíváncsi leszek a reakciójára. Viszont tudom, hogy úgy sem fog jelenetet rendezni egy temetőben, szóval magabiztosan szálltam ki a kocsimból és ragadtam meg a virágcsokrot. Mivel nem volt nagy a temető, így egyből kiszúrtam, hogy merre kell menjek. Mindenki feketében és fehérben volt, voltak akik beszélgettek, viszont voltak akik némán bámultak maguk elé. Szemeim hatalmasra tágultak, amikor megpillantottam Seoyult az egyik padon egyedül üldögélni. Most Yuna komolyan elhozta ide? Nem bírta volna valamelyik barátnőjére rábízni?

– Apaaa – villantotta ki a fogait az én életem, majd lepattant a padról és felém rohant.

Mutattam neki, hogy csendesebben, de attól még szorosan húztam oda magamhoz, hogy megölelhessem. Megkérdeztem, hogy hol van az anyja, mire megvonta a vállait. Remek, szóval itt hagyta egyedül a mindössze óvodás lányunkat? Igazán bölcs döntés volt, de komolyan.

– Gyere, megkeressük anyát, jó? – ragadtam meg a kezét, majd a kis épület felé vettem az irányt, ahol elképzeléseim szerint a koporsó és a gyászoló család lesz.

Azonnal kiszúrtam Yunat, Jungkookot és Jungkook apját, akik egymás mellett ültek és már messziről is látszott, hogy kínos a hangulat. Mintha megérezték volna, hogy megjöttem, Yuna és Jungkook is felpillantott rám, én pedig lehajtottam a fejemet és úgy sétáltam oda hozzájuk, Seoyul kezét egyre szorosabban fogva.

– Sziasztok – suttogtam, mire Jungkook apja is rám pillantott.

Kellett neki egy kis idő, mire realizálta, hogy még is ki vagyok és mit keresek is, de szemei azonnal felcsillogtak, amikor felismert. Tehát emlékszik rám? Mondjuk jó párszor voltam náluk, amikor még gimisek voltak és azért annyit nem változtatom, hogy ne ismerjen fel.

– Jimin – kelt fel azonnal a székről, amin eddig ült. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Azt hittem, hogy Jungkook csak hiteget, amikor említette, hogy te is eljössz.

– Őszinte részvétem – hajoltam meg, majd hagytam, hogy karomat megragadva odahúzzon magához és átöleljen.

Az arca beesett volt, látszott rajta, hogy rendesen megviselték az elmúlt hetek, viszont nagyra értékeltem, hogy ennek ellenére is mosolyogni próbált. Nem sokszor voltam eddig temetésen, ezért sem tudtam, hogy ilyenkor mit szokás csinálni vagy mondani. Miután elhajolt tőlem, megveregette a vállamat, majd visszaült a helyére, én pedig odasúgtam a még mindig mellettem álló Seoyulnak, hogy üljön le az anyja mellé, amíg én odateszem a koporsóhoz a hozott virágcsokrot, amit hoztam.

– Köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelent nekem és apának is. – hallottam meg magam mögött Jungkook hangját, miközben éppen az anyja fotóját tanulmányoztam, ami a sír mellé volt elhelyezve.

Az orra és a szemei nagyon hasonlítottak a fiúéra, viszont szerintem az apjára sokkal jobban hasonlít. Nem akartam elérzékenyülni, de egy könnycseppnek csak sikerült végigfolynia az arcomon. Sajnálom, hogy nem volt alkalmam újra beszélni vele és esetleg közelebbről megismerni. Azt is nagyon sajnálom, hogy Jungkooknak és az apjának ilyet kell átélni, mert egy halál, azért még is csak halál.

– Ezt nem kell megköszönni – suttogtam, majd a vállára tettem a jobb kezem, mint azt az apja is csinálta velem. – Most megkérdezném, hogy hogy vagy, de sajnos tudom a választ.

– Remélem hamarosan elmúlik a maró érzés és végre felszabadultabb leszek – mondta, mire biccentettem egy aprót. – Temetés után átjössz Yunaékhoz?

– Kik lesznek ott?

– Yuna, Seoyul, apa, ha jössz akkor te és én – sorolta fel, én pedig eltűnődtem rajta.

Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy megyek, de Yuna miatt nem tudtam ilyen határozott lenni. Ezek szerint Jungkook beszámolt neki arról, hogy én is jövök, de nem tudom, hogy mit reagálna arra, ha megjelennék még a házában is. Mondjuk ehhez minden jogom megvan, szóval nem is értem, hogy miért parázok ennyire.

– Kérlek, Jimin – suttogta, majd felvezette a tekintetét az arcomra. – Szükségem van a közelségedre.

Ennyit kellett csak mondania, már bólintottam is, hogy ott leszek Yuna házában, még ha rettenetesen kínos is lesz a helyzet. Tudom, hogy milyen nehéz most Jungkooknak, és ha a közelségemet akarja, akkor mindenképp meg is adom neki. Csak azt remélem, hogy nem fognak egymáshoz érni a volt feleségemmel, mert akkor leütöm mindkettőt.

A temetés borzasztó volt. Jó páran eljöttek elbúcsúzni Jungkook anyjától rengeteg virágcsokorral. Alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam, amikor láttam, hogy Jungkook és az apja is zokog. Yuna egész végig görcsösen szorította barátja karját, Seoyul pedig a tömeget bámulta, mert nem igazán értette, hogy miért sír ennyi ember és, hogy mi ez a szomorú zene. Én egy fa alatt álltam, messze Jungkookéktól, mert nem akartam zavarni. Egy idős néni állt be mellém, aki szintén sírt. Elmondta, hogy Jungkook anyja osztálytársa volt gimnáziumban és nagyon közel álltak akkor egymáshoz. Kissé zavarba jöttem, amikor arról kezdett beszélni, hogy Jungkookhoz mennyire "nem az a lotyó" illik, de azért próbáltam leplezni érzéseimet, mert azért még is csak egy temetésen voltunk. Megvártam, amíg az emberek elmennek és odasétáltam Yunaékhoz. Volt feleségem kérdőn nézett rám, viszont Jungkook megelőzött és előbb válaszolt.

– Meghívtam Jimint hozzád – mondta, mire a volt feleségem arcán majdnem elröhögtem magam. Az a tipikus "mi a franc" fejet vágott, ami rettenetesen vicces volt. – Remélem nem baj.

– Nem, dehogy is – rázta meg a fejét a nő, majd Jungkook apjára nézett, aki mosolyogva figyelt engem.

– Akkor jól van – mondta Jungkook, majd ő volt az első, aki megindult a parkoló felé.

Seoyul megfogta a kezemet, én pedig egy biztató mosollyal megindultam vele a gimnazista haverom után, mert nem akartam Yuna faszságait hallgatni. Tudtam, hogy nem akarja, hogy menjek, viszont sajnos ez engem egyáltalán nem érdekelt, mert Jungkook akarta. És az ő véleménye sokkal jobban számít, főleg most. Meglepődtem, amikor Jungkook az én kocsimhoz sétált és nem Yunaéhoz – sőt mindenki meglepődött ezen.

– Jiminnel megyek, jó? – pillantott az apjára és a barátnőjére.

– Én is, én is – mondta Seoyul, majd ugrálva megindult felém.

– Majd akkor találkozunk nálad – mondtam a lehető legflegmábban Yunanak, majd kinyitottam az anyós ülés felöli ajtót Jungkooknak és Seoyult is betettem a gyerekülésébe.

Még akkor is teljesen döbbenve állt volt feleségem a kocsija mellett, amikor mi már elindultunk. Nem tudom, hogy Jungkook miért akart velem jönni, de nem bánom. Sőt azt sem, hogy a lányom is inkább velem jött és nem az anyjával. Mondjuk így nem fogunk tudni majd beszélni, de azt Yuna házában is ráér. Küldtem egy biztató mosolyt a mellettem ülőnek, majd a térdére simítottam a kezemet. Viszonozta ezt az apró gesztust, hiszen a sajátját az enyémre csúsztatta és gyengéden megszorította.

– Tényleg köszönöm, hogy eljöttél – mondta, én pedig ismét közöltem vele, hogy akkor is eljöttem volna, ha nem hív meg. – És azt is, hogy most eljössz Yuna házába.

– Na, az egy fokkal nagyobb dolog, de egyébként azt sem kell megköszönnöd. Ha nem hagysz vele négyszemközt, akkor nem fog semmi történni.

– Dehogy hagylak – nevette el magát. – Különben is apa vetette fel az ötletet, hogy hívjalak el temetés után magunkhoz. Ezek szerint még mindig bír téged.

– Legalább valaki bír – kuncogtam, mire Jungkook megforgatta a szemeit.

– Én is bírlak – döntötte fejét az ülésnek, majd úgy figyelt engem.

– Igazán?

– Igazán – kulcsolta össze a térdén lévő kezeinket, én pedig majdnem meghaltam ettől az édes cselekedétől.

– Én is bírlak, apa – szólalt meg hátulról Seoyul, mire Jungkookból és belőlem is kitört a nevetés.

– Én is bírlak, kicsim – küldtem a levegőben egy puszit neki, mire úgy tett, mintha elkapta volna és szorosan magához ölelte.

Az út további része némán telt, ujjaink még mindig összekulcsolva pihentek és igazából csak most tűnt fel, hogy Jungkooknak mennyivel nagyobb a keze, mint az enyém. Nehezemre esett visszafogni a mosolyom, amikor ujjaimmal kezdett szórakozni, amikor pedig szájához emelte a kezemet és nyomott rá egy apró puszit, a szívem heves dobogásba kezdett és úgy húsz fokkal lett melegebb hírtelen. Rettentően jól esett, hogy úgymond engem választott Yuna helyett, hiába ez csak egyszeri alkalom. Tudom, hogy ebből még nagy vita lesz közöttük, de csak van a volt feleségemben annyi emberiség, hogy nem a temetés napján rendez balhét, nem?

– Min gondolkozol? – kérdezte tőlem Jungkook, amikor már kezdett zavaró lenni a kínos csend.

– Nem tudom – válaszoltam, majd felkapcsoltam a rádiót, hogy Seoyul inkább arra koncentráljon és ne a Jungkook és köztem történő beszélgetésre. – Miért akartál velem jönni?

– Mert nem volt kedvem Yuna hülyeségeihez – mondta, nekem meg muszáj volt felnevessek.

– Na, miért nem?

– Meg mi már amúgy is régen találkoztunk és hát... hát hiányoztál – ismerte be őszintén az érzéseit, majd gyengéden megszorította a kezemet.

– Nekem is hiányoztál – mondtam, viszont amikor beértünk Yuna utcájába, elengedtük egymás kezét.

Rettentően zavart még mindig ez a helyzet, mert Jungkook időt kért tőlem, amit én meg is adtam neki, viszont most az anyja halála egy plusz akadály lett az életében, így csodálom, hogy egyáltalán szóba áll velem. De vajon most akkor akar tőlem valamit? Azt mondta, hogy szüksége van a közelségemre, szóval csak akar valamit. De a volt feleségem még mindig benne van a képben, ami egyre jobban zavar. Ezt leszámítva azért hálás vagyok egy kicsit neki, amiért ott volt mellette, amikor én nem lehettem, de attól még mindig úgy gondolom, hogy Jungkooknak nagyobb szüksége van rám, mint rá.

– Minden rendben lesz bent? – kérdeztem tőle, amikor már leállítottam a kocsit.

– Igen – vágta rá azonnal. – Nem hagyom, hogy Yuna elrontsa ezt a napot is.