second chance ~ jikook | ✔

12. fejezet

Értem én, hogy nem gondolta komolyan Jungkook, amit mondott, de az én szívem attól még ki akart ugrani a helyéről.

" Csak akkor, ha te mondod. "

Szerintem ha százszor nem ismételtem meg magamban ezt a mondatot, akkor egyszer sem. Miért mond nekem ilyeneket, miközben a hétvégén a volt feleségemmel készül békítő vacsorára? Tudom, hogy megbánta, amikor kimondta, mert hallani lehetett a hangján, hogy rendesen zavarba jön és, hogy legszívesebben rám csapná a telefont, de túl udvarias ahhoz, így még pár percig kínosan beszélgettünk. Miután letettük a telefont kifújtam a bent tartott levegőmet és eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. Yiren lépett be az irodámba, viszont látta rajtam, hogy kivagyok, ezért azonnal ki is akart menni, de megállítottam.

– Yiren – mondtam neki, mire kíváncsian pillantott rám. – Beszélhetünk? Valakivel muszáj beszéljek és te vagy az egyetlen nő barátom.

– Oh, szóval barátok vagyunk? – mosolyodott el, majd becsukta az ajtót és az asztalomhoz sétált. – Minden rendben van?

– Nem, igazából semmi sincsen rendben – ráztam meg a fejemet és vettem egy mély levegőt.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Nem, inkább nem. Viszont van itt még valaki, vagyis valami. – felnevettem saját magamon, mert még a szavakat sem találom, amiket használni szeretnék, annyira kivagyok Jungkook miatt.

– Akkor? Miről szeretnél beszélni?

– Ha valaki azt mondja neked, hogy... Szóval van valaki, akivel mostanában nagyon sok időt töltök. Az előbb is felhívott, viszont mondott valami olyasmit, ami rettenetesen félreérthető, de nem hinném, hogy ő úgy értette, mint én. – motyogtam és csak reménykedni tudtam benne, hogy érti, amit mondok.

– Mit mondott?

– Nem szereti, ha a rendes nevén szólítják, én viszont szórakozásból úgy hívtam, mire először közölte velem, hogy ne szólítsam így, viszont utána megjegyezte, hogy ha én szólítom így, akkor az hatással van rá. – próbáltam szépen kifejezni magam és körül írni, amit Jungkook mondott.

– Hatással? Mármint?

– Ott lent, tudod – motyogtam zavartan, mire láttam, hogy Yiren is zavarba jött.

– Ja, hogy úgy... Értem. – motyogta, belőlem pedig kitört a nevetés, mert annyira vicces, hogy mindketten itt feszengünk.

Olyan volt, mintha mindketten tinik lennénk és nem felnőtt emberek. De ez szerintem nem gond. Nekem Yunán kívül sajnos elég kevés tapasztalatom van, így tényleg muszáj valakitől tanácsot kérjek, hiába nem mondhatom el az egész történetet. Biztos, hogy nem fogom senkinek sem említeni, hogy érzéseim vannak a volt feleségem jelenlegi barátja iránt.

– Szóval nem tudom, hogy mit kellene erről gondoljak – pillantottam rá kérdőn, mire látszott, hogy valóban elgondolkodik.

– Nem tudsz beszélni erről vele?

– Nem hiszem, nem akarom felhozni, mert a volt felesége... – itt elhallgattam, mert rájöttem, hogy valami olyat készültem mondani, ami túl személyes.

– Yuna? – ráncolta össze a szemöldökeit. A fenébe.

– Nem! Vagyis... inkább hagyjuk a témát, jó? Kár volt felhozzam. – motyogtam és lehajtottam a fejem, mert rettentően zavarban voltam.

– Nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi bánt – mondta lágyan, de úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább a témát, mert nem akarok róla beszélni.