second chance ~ jikook | ✔

9. fejezet

Ahhoz képest, hogy Jungkook azt mondta, hogy nem változott meg semmi közöttünk, mielőtt lekaptam, még is rendesen elkerült. Azóta már eltelt egy hét, mi pedig egyszer sem beszéltünk egymással, pedig kétszer is találkoztunk. Éreztem, hogy elkerül engem és ennek egyáltalán nem örültem. Mármint oké, lehet tényleg elhamarkodott döntés volt lekapnom őt, de túl sokat ittam már és csak kíváncsi voltam. Sajnos túl kíváncsi típusú ember vagyok, ezt már többen is mondták nekem, de nem tehetek róla. Meg amúgy nem bántam meg, hogy megtettem, mert rohadtul élveztem és egy hete képtelen vagyok aludni, mert akárhányszor lehunyom a szemeimet, mindig az a bizonyos vasárnap este jut eszembe és kezdek teljesen megbolondulni. Szerdán rá is kérdezett az egyik munkatársam, hogy minden rendben van-e velem, én pedig még csak normális választ sem tudtam adni neki, hiszen annyira el voltam merülve a gondolataimban. Anya és apa is észrevette, hogy valami nem oké velem, de nem szóltak semmit, amiért hálás is voltam nekik, mert biztosan összevesztünk volna, ha anya elkezd akaratoskodni.

– Jimin, hahó! – lóbálta meg a főnököm a tenyerét az arcom előtt.

Ugrottam egy hatalmasat, hiszen ismét az ajtómnak háttal bambultam el, így azt sem vettem észre, hogy egyáltalán bejött az irodámba. 

– Oh, bocsánat, csak elbambultam – köszörültem meg a torkomat, majd kérdőn pillantottam a főnökömre.

– Mostanában folyamatosan elbambulsz és teljesen szét vagy csúszva. Tudom, hogy csak a főnököd vagyok, de tudod jól, hogy nekem beszélhetsz nyugodtan a gondjaidról is. Még ha segíteni nem is tudok, de attól még szívesen meghallgatlak. – húzott oda az asztalom mellé egy széket, majd le is ült rá és várakozóan pillantott rám. 

Vettem egy mély levegőt, majd mérlegelni kezdtem a helyzetet, hogy legyek-e vele őszinte, vagy inkább hazudjak valamit. Tudom, hogy megbízhatok Junghyunban, de azért még sem szeretnék mindent rázúdítani, mert szerintem órákig itt ülnék, ha most nekiállnék panaszkodni.

– Nem hiszem, hogy okos döntés lenne elárulni, hogy mi bánt engem mostanában – szólaltam meg végül, mire biccentett egy aprót.

– Megértem, nem fogok erőszakoskodni, de így a munkádra sem tudsz koncentrálni és lassabban is haladsz, mint szoktál. Ezen a héten minden nap később mentél haza és hamarabb jöttél. Kicsit aggódok érted... – sóhajtott fel a főnököm, mire lehajtottam a fejemet és vettem egy mély levegőt.

– Csak azt hiszem rájöttem valamire, amit még saját magamnak is nehéz beismernem – mondtam végül, de még így sem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kerek-perec kimondjam neki, hogy mi is a bajom. – Mármint ez egy nem kis dolog, ezért sem szeretném még elmondani, plusz még saját magamban is tisztáznom kellene, hogy mi van.

– Persze, ezt megértem. Remélem, hogy minél hamarabb tisztázod magadban a dolgokat, mert már hiányzik nekünk a mindig vidám Jimin.

– Hát már nekem is – erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd reméltem, hogy innentől nem szeretne nekem további kérdéseket feltenni, mert megint egy kis magányra volt szükségem.

– Rendben, akkor megyek is, nem akarlak zavarni – küldött felém egy biztató mosolyt, majd visszatetette a széket az eredeti helyére és már ki is slisszolt az irodámból, én pedig azonnal az asztalomra borultam.

Komolyan kellene valamit kezdenem magammal, mert amit leművelek az már tényleg nem normális. Fogalmam sincs, hogy mennyit feküdhettem az asztalomon, de volt elég időm ismét átgondolni az előző vasárnapi történéseket és hasam szokásosan ismét görcsbe rándult. Éreztem Jungkook illatát és a szoros ölelését is, ami a helyzetemen ismét sokat rontott. A telefonom csörgésére riadtam fel, majd amikor megpillantottam Yuna nevét a kijelzőmön, legszívesebben kinyomtam volna, de gondoltam, hogy azt akarja, hogy menjek el Seoyulért, ezért végül felvettem.