second chance ~ jikook | ✔

42. fejezet

Jungkook szemszög:

Olyan hangosan csaptam be magam után a szobám ajtaját, hogy meg sem lepődtem volna, ha tokostól kiszakad a helyéről. Nem értettem, hogy Jimin miért ennyire távolságtartó velem, de azt hittem, hogyha megteszem a kezdő lépést, akkor nem marad továbbra is olyan rideg, viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy elutasít. Hiába állt elő magyarázattal, attól még nem értettem egyet vele és azt sem tudtam hova tenni, hogy miért nem akar Yunán és Seoyulon kívül mással – jelen esetben magával – is törődni. Nekem szükségem volt rá, neki pedig rám, de még sem engedi, hogy újra olyan legyen a kapcsolatunk, mint a szakításunk előtt. Ez egyben elszomorított, viszont rettenetesen fel is idegesített, mert úgy éreztem, mintha csak kihasználná azt, hogy jószívű vagyok és ha csettint egyet, akkor azonnal megyek és megteszem, amit kér. De, hát nem múlhattak el csak úgy az érzései pár hét alatt, igaz? Ha nem szeretne, akkor nem fogadná el a segítségemet és nem avatott volna be az egész tervébe, ebbe száz százalékosan biztos vagyok! Nem, igazából már semmiben sem vagyok biztos...

Vettem egy mély levegőt, majd elterültem az ágyamon és tenyereimbe temettem az arcom. A hetek elteltével egyre szarabbul éreztem magam, hiszen Jiminen kívül egyszerűen képtelen voltam másra gondolni. Ez a munkámon is meglátszott, mert teljesen szétszórt voltam és azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Le is csesztek, szóval össze kellett kapjam magam, mert nyilván nem díjazták, hogy úgy viselkedek, mint egy élő hallott, aki testben ugyan ott van, viszont lélekben teljesen máshol jár. Bárcsak sikerült volna összeszednem magam... De nem ment, ha Mijoo nem tartotta volna bennem minden nap a lelket, akkor fogalmam sincs, hogy mi történt volna velem. Határozottan nem tett jót, hogy találkoztam Jiminnel abban a pizzériában, hiszen még nagyobb lett a seb, ami már kezdett volna összeforrni. Azóta pedig együtt töltöttünk egy éjszakát, viszont hiába aludtunk egy szobában, úgy éreztem, mintha felhúzott volna egy falat közénk. A mostani elutasítása pedig csak hab volt a tortán, az a hangya nagyságnyi remény pedig kezdett végleg megszűnni. Rettenetesen szükségem volt rá, üresnek éreztem magam nélküle, nem volt kedvem semmihez, csak is arra vágytam, hogy átölelhessem, megnyugtathassam és végre valahára ismét megcsókolhassam. De ma a tudtomra adta, hogy neki ezekre nincsen szüksége, így úgy néz ki, hogy még egy jó darabig sóvároghatok utána, már ha a jövőben egyáltalán folytatni akarja a kapcsolatunkat, amit muszáj volt megszakítanunk.

Úgy döntöttem, hogy elkezdem beállítani a gépemet, mert azzal, hogy ismét csak Jiminen agyalok, rontok a helyzeten és megint depresszióba esek, Mijoo pedig jöhet és addig baszogathat, amíg ismét embernek nem érzem magam. Nem volt olyan bonyolult beállítani, hogy megjelenjenek a gépemen a felszerelt kamerák, hiszen az egyik boltos is elmondta, plusz kaptunk útmutatót, amit amúgy sosem olvasok el, de most úgy döntöttem, hogy követem az utasításokat, mert akkor biztosan nem rontok el semmit. Hallottam, hogy nyílik a szobám ajtaja, viszont szándékosan nem néztem oda, mert haragudtam Jiminre, amiért lekoppintott.

– Sikerül? – kérdezte, mire bólintottam egyet, de továbbra sem néztem rá, hanem direkt ignoráltam. – Akkor jó – mondta, majd leült mellém az ágyamra és némán figyelte, ahogy szerelem a gépem.

Kevesebb, mint negyed óra múlva már mind a hét kamera felvétele látható volt a gépemen, én pedig elégedetten dőltem hátra, mert nem csak azért örült a fejem, hogy sikerült megcsináljam a gépem, hanem azért is, mert mindegyik kamerát sikerült úgy felszereljük, hogy a helyiségek gond nélkül láthatóak legyenek.

– És akkor jelezni fog, ha mozgást érzékel? – kérdezte tőlem Jimin, mire megvontam a vállaimat és kezembe vettem a használati utasítást.