second chance ~ jikook | ✔

14. fejezet

Jungkook szemszög:

Nem mertem egy szót sem szólalni, mióta elhagytuk Jimin irodáját. A gondolatok ezerrel kavarogtak a fejemben és még mindig az irodában történtek hatása alatt voltam. Ajkaim még mindig bizseregtek - sőt lényegében minden egyes porcikám - és nem akartam elhinni, hogy komolyan rá tudtam arra venni, hogy hozzám érjen. Én magam sem tudom, hogy mi ütött belém, de amikor kijöttem a kórházból egyből tudtam, hogy ide kell jöjjek. Jimin valahogy jobban megért engem, mint Yuna és szerintem jobban is törődik velem. Ha a hozzá állítottam be volna a munkaideje alatt, szerintem gondolkozás nélkül elküldött volna a halálba, viszont azzal tisztában voltam, hogy Jimin ezt nem tenné meg, mert túl nagy szíve van. Amikor elmeséltem neki, hogy mi a helyzet anyával, akkor látszott rajta, hogy közel van ahhoz, hogy elsírja magát, pedig aztán nem is ismeri annyira a szüleimet. Yuna meg utálja őket, szóval ezért sem akartam hozzá menni. Bármennyire is szeretem, ő sajnos az a fajta ember, aki magát helyezi előtérbe.

- Nem tudom, hogy mit kérsz, de én most ennék valami levest - szólalt meg Jimin, ezzel megtörte a hosszas csendet.

- Sajnos nincs nálam pénz - húztam el a szám, mire legyintett egyet.

- Meghívlak - mondta. - Te is eszel levest, vagy valami mást szeretnél?

- Tökéletes lesz - mosolyodtam el, mire biccentett egy aprót, majd mutatta, hogy menjünk át a másik oldalra.

- Yuna nem fog keresni téged? - pillantott rám Jimin, amikor már átértünk a zebrán.

- Nem - mondtam egy hamis mosolyt magamra erőltetve.

Nem akartam hozzátenni, hogy az előbb írtam neki egy üzenetet, hogy ma nem tudunk találkozni, mert most szívesebben vagyok Jiminnel, mint a saját barátnőmmel. A legnagyobb bajom az, hogy saját magamon sem tudok kiigazodni. Tudom, hogy számtalan kérdése van hozzám, csak nem meri feltenni őket, mert nem akar tolakodó lenni, de ha meg is kérdezné, hogy akkor most mi is van közöttünk, akkor nem tudnék neki értelmes magyarázatot adni, mert nem tudom. Nem tudom, hogy mi van velem, de mióta először megcsókolt, azóta vágytam arra, hogy megismételje. Vágytam az ajkaira, ma pedig annyira magam alatt voltam, hogy muszáj volt megkérjem, hogy terelje el a figyelmem anyáról és a kórházról. Azt akartam, hogy csak is Jiminre koncentráljak és minden mást kizárjak. Sikerült is, már az első csóknál elszálltak a kínzó gondolataim és nem tudtam másra koncentrálni, csak is rá.

- Itt vagyunk - zökkentett ki az elmélkedésemből gondolataim fő témája, aki alsó ajkát harapdálva figyelt engem.

- Oké - bólintottam egyet. - Akkor... bemegyünk?

- Ja, igen - mondta zavartan, majd elhúzta a száját és besietett a sarki étterem szerűségbe.

Némán követtem őt, majd hagytam, hogy nekem is ugyan olyan levest kérjen, mint magának. Még sosem voltam ebben az étteremben, de Jimin állítása szerint isteni minden étel, ami itt van és a boruk is finom. Sajnos vezetek, szóval az alkoholt nem kóstolhattam meg, viszont egyelőre beértem a hagyma levessel is, aminek igaz, hogy kicsit érdekes színe volt, de az íze attól még egészen... különleges volt.

Először is sós volt, viszont édeset is éreztem, de nem volt borzasztó. Jimin szerintem már akkor megette az egészet, amikor én nekiláttam. Édes volt, ahogy lapátolta be a zöldségeket és az is, hogy szürcsölte a maradt levet. Többször is rám nézett - gondolom kikérni a véleményem a levessel kapcsolatban -, ezért mindig mosolyogva bólintottam egyet. Utána rendelt magának egy nagy adag bulgogit, én pedig a kedvencemet, azaz bibimbapot kértem. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért már megint ő hív meg engem kajára és eldöntöttem, hogy majd elhívom valahova kajálni és veszek neki negyvenhat tányér ételt.