second chance ~ jikook | ✔

13. fejezet

– Látogatód érkezett – szólalt bele a telefonba Taeil, miután felvettem azt.

– Kicsoda? – ráncoltam össze a szemöldökeimet, majd a falon lévő órámra pillantottam, ami csak délelőtt fél tizenkettőt mutatott és amúgy sem vártam senkire.

– Barna hajú srác, azt hiszem láttam már itt – mondta, mire a szemöldökeim a homlokom közepére csúsztak. Jungkook?

– Nyugodtan engedd fel – motyogtam, majd bontottam a vonalat és azonnal nekiláttam a rend csinálásnak, hiszen jó pár napja mindent a kanapéra dobálok.

Mióta utoljára Yuna házában jártam, még jobban bedepiztem, pedig lényegében semmi okom nem volt rá. Vagyis de, amit Jungkook akkor mondott nekem, egyszerűen nem tudtam hova tenni. És most egyáltalán miért jött ide? Remélem nem a hétvégi randijukról szeretne velem beszélgetni, mert ahhoz most egyáltalán nincs kedvem. Beletúrtam a hajamba és az ajtóval szembeni falnak támaszkodtam, így vártam a volt feleségem jelenlegi barátjára.

– Szia, bocsi, hogy csak így idejöttem, de... szóval muszáj valakivel beszéljek – sóhajtott fel, majd beletúrt a hajába és várakozva pillantott rám.

– Minden rendben van? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét és szemei megteltek könnyekkel. – Mi történt? – léptem közelebb hozzá, mert kezdtem rendesen beparázni, hogy valami komoly dologról van szó.

– Anyát rákkal diagnosztizálták – suttogta, hangja pedig még így is megbicsaklott. – Nagyon rosszul érezte magát már napok óta, de azt hittük, hogy csak beteg. De tegnap este majdnem elájult, ezért bevittem a kórházba és azonnal megműtötték. – pillantott fel rám, szemei vörösek voltak és tisztában voltam azzal, hogy egész éjszaka még csak kicsit sem aludt.

– Istenem – motyogtam, majd kicsit sem törődve azzal, hogy mi lesz a reakciója, átöleltem a derekát és szorosan hozzá bújtam. – Nagyon sajnálom, Jungkook. Most is a kórházban van?

– Igen – szipogta. – Apa vele van, viszont nem bírtam már ott lenni, ezért eljöttem hozzád. Yunát nem akarom ezzel terhelni, mert amúgy sem bírja annyira anyát.

– Örülök, hogy ide jöttél – szorítottam a lehető legszorosabban magamhoz. – És mit mondtak az orvosok?

– Lényegében semmit, csak azt, hogy korábban orvoshoz kellett volna fordulnunk, mert lehet, hogy elkéstünk – csuklott meg ismét a hangja.

Elhajoltam tőle annyira, hogy szemeibe tudjak nézni, a szívem pedig majd meg akart szakadni, amint megpillantottam a könnyes, piros és feldagadt szempárt. Jungkook gyönyörűen és vidáman csillogó szemeinek most nyoma sem volt. Olyan törékeny és kétségbeesett volt, mint még soha és ez nagyon megrémített. Letöröltem a könnyeit az arcáról, majd odavezettem a kanapéhoz és leültem mellé. Nem tudtam, hogy mit kellene mondjak neki, mert sosem voltam jó a vigasztalásban, de szerintem most az is jól esik neki, hogy valaki meghallgatja. Nem engedtem el a kezeit, szorosan fogtam és próbáltam életet lehelni a jéghideg ujjaiba.

– Kérsz egy kávét? Vagy valami ennit? A portán van fánk és azt hiszem, hogy pogácsa is.

– Nem kérek semmit, de azért köszönöm. Nem hiszem, hogy most bármi is képes lenne lecsúszni a torkomon. – vett egy mély levegőt és ismét lehajtotta a fejét.

– Muszáj lesz enned valamit. Mikor ittál egyáltalán utoljára? Nem akarom, hogy rosszul legyél. – nyúltam az álla alá, így muszáj volt felvennie velem a szemkontaktust, amit eddig feltűnően került.

– Nem tudom, régen – motyogta, mire rosszallóan megráztam a fejem.

– Akkor hozok neked egy fánkot és egy csésze kávét, rendben? – mosolyodtam el, mire bólintott egy aprót. – Sietek! – mondtam, mielőtt még elhagytam volna az irodámat.