second chance ~ jikook | ✔

37. fejezet

– Jungkook? – szóltam bele a telefonba, miután felvettem azt. Mérlegeltem a helyzetet, hogy felvegyem-e, de túlságosan hiányzott már a hangja ahhoz, hogy csak úgy kinyomjam.

– Szia – válaszolta, mire akaratlanul is elmosolyodtam. – Hogy vagy? – kérdezte, mire végignyaltam alsó ajkamon és ahelyett, hogy az igazat mondtam volna, hazudtam neki.

– Elvagyok – motyogtam. – Anya mindig talál nekem programokat, szóval a munka mellett nem unatkozom.

– Ennek nagyon örülök – válaszolta, bár korántsem volt őszinte a hangja.

– Te? Te hogy vagy?

– Remekül – mondta egy kisebb szünet után.

Egyszerűbb lett volna, ha őszintén elmondjuk egymásnak, hogy mennyire szarul vagyunk, de inkább azt az utat választottuk, hogy hazudunk. Talán így nem sajnáljuk meg annyira a másikat, mert ha megtudnám, hogy Jungkook hogyan élte meg az eddigi napokat, akkor lehet, hogy a szívem szakadna meg. Így is bűntudatom van, amiért nem kerestem, de eddig ő sem mutatott semmi érdeklődést felém, szóval...

– Seoyul jól van?

– Pont ma jön majd hozzám, azóta még nem találkoztam vele – utaltam a kis wellness kiruccanásunkra, ami egyben volt egy valóra vállt álom és egy pokol is.

– Érezzétek jól magatokat – motyogta, mire eleresztettem egy szomorú mosolyt.

Utáltam, hogy miattam van ilyen állapotban. Eddig mindig mosolygott, nevetett, most viszont a hangjából is meg lehet állapítani, hogy szarul van. Én próbálom a lehető legjobban elrejteni az érzéseimet, de neki ez sosem ment és nem hiszem, hogy ezek után valaha is menni fog.

– Most leteszem – jelentette ki, mire hümmögtem egy aprót, mert nem igazán tudtam mit reagálni erre. Nem akartam, hogy letegye, mert rettenetesen örültem annak, hogy hallom a hangját. Ugyanakkor tudtam, hogy ha még tovább beszélünk, akkor el fogom sírni magam és addig könyörgök neki, hogy jöjjön át hozzám, amíg csak tehetem.

– Oké – nyeltem egy aprót, viszont mielőtt valóban letette volna a telefont, olyasmit mondott, ami miatt a szívem heves dobogásba kezdett és azonnal könnyekkel teltek meg a szemeim.

– Szeretlek és kérlek ne szomorkodj miattam – mondta, de mielőtt válaszolhattam volna neki, kinyomott.

Hosszú percekig bámultam még magam elé, mire sikerült felfognom, hogy Jungkook az előbb komolyan felhívott és még azt is közölte velem, hogy szeret. Bántam, hogy nekem nem volt alkalmam válaszolni kijelentésére, de talán jobb is, mert akkor az eddigi falat teljesen leromboltam volna, amit anya nagy nehezen elkezdett felépíteni. Kikapcsoltam a telefonomat, mert nem akartam kísértésbe esni, nehogy a végén ismét felhívjam őt vagy írjak neki valamit üzenetben. Jó volt hallani hangját, ugyanakkor borzasztó is, mert most még jobban hiányzik.

– Itt van Seoyul és Yuna – nyitotta ki anya résnyire a szobám ajtaját, hogy meghalljam a remek hírt.

– Egy perc és megyek – szipogtam egy hatalmasat, majd megtöröltem a szemeimet, hogy ne engedjem útjára a könnycseppjeimet, amik már nagyon szabadulni szerettek volna.

Magamra erőltettem a szokásos álmosolyomat, amit az elmúlt héten szinte minden nap be kellett vetnem és úgy indultam meg a nappali felé, ahol ex feleségem és a kislányom várt rám. Seoyul egy hatalmas vigyorral rohant felém, amikor leértem az emeletről, én pedig szokásomhoz híven leguggoltam, hogy fogadjam a becsapódását. 

– Apaa, nagyon hiányoztál – ölelt szorosan magához, mire mosolyogva közöltem vele, hogy ő is nagyon hiányzott már. 

– A kezed már nem fáj? – pillantottam le a gipszes kezére, mire megvonta a vállait.