second chance ~ jikook | ✔

11. fejezet

– Szerintem jobb, ha megyünk – másztam le a bárszékről olyan nagy lendülettel, hogy azt majdnem fel is borítottam.

– Várj! – ragadta meg a csuklómat Jungkook és bármennyire is nem akartam, muszáj volt megállnom neki.

Kérdőn pillantottam rá, látszott rajta, hogy azért ivott már, hiszen bármennyire is nem akarta, akkor is ott bujkált az apró mosoly a szája szélén.

– Engem nem zavar, hogy nem vagy heteró – nyögte ki végül, mire összeráncoltam a szemöldökeimet. – Mármint, tudod... szóval engem nem zavar, ha fiúval jössz össze és nem lánnyal, ez a te döntésed, én meg tiszteletben tartom, rendben?

– Aha – nyögtem ki, bár egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam.

– Ugye nem fog változni közöttünk semmi? Jimin, nekem nagyon fontos vagy és nem akarlak elveszíteni. – engedte el végre a csuklómat.

– Nem fog – nyeltem egy aprót, majd hátat fordítottam neki és amilyen gyorsan csak tudtam, a kocsimhoz siettem.

Nem fogja zavarni, ha fiúval vagyok együtt? Komolyan? Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Több utalást is tettem arra, hogy rohadtul bejön nekem, de ezek szerint egyik fülén be, a másikon meg ki mentek az információk. Mérges és csalódott is vagyok egyben, egyszerűen nem tudom, hogy most mihez kezdhetnék. Nyilván nem mondhatom el neki, hogy tetszik és a csókunk olyan szintű érzelmeket váltott ki belőlem, mint még soha  semmi, de azt sem tudom elképzelni, hogy sokáig tudom még ezt a barátságot, vagy mit folytatni. Egyre nehezebben tudom mellette visszafogni magam és ez nagyon nincs jól.

– Akkor most hazaviszel? – jelent meg mellettem Jungkook, mire bólintottam egy aprót. – Rendben.

Nem válaszoltam semmit, csak beszálltam a kormány mögé és megvártam, amíg ő is ezt teszi. Az út a házáig némán telt, meg sem próbált beszélni velem, mert szerintem neki is leesett, hogy nincsen jó kedvem és igaza is volt. Pocsék kedvem volt, méghozzá miatta és a nyomorult életem miatt. Felém pillantott, amikor megérkeztünk a háza elé, én pedig legszívesebben rá sem néztem volna, de azért annyira bunkó nem akartam lenni, szóval felvettem vele a szemkontaktust.

– Köszönöm, hogy jobb kedvre derítettél és, hogy hazahoztál – mosolyodott el, mire az én ajkaim is felfele görbültek. A fenébe, nem bírok flegma lenni, ha így mosolyog rám.

– Ugyan – legyintettem egyet. – Remélem minden helyre jön közted és Yuna között.

– Én is nagyon remélem! – villantotta ki fogait, majd kiszállt a kocsimból.

Némán figyeltem, ahogy besétál a lakásába és igyekeztem minden porcikáját szemügyre venni. Miért néz ki ilyen jól? Hosszú percekig még bámultam a bejáratát, ahol eltűnt, de aztán úgy döntöttem, hogy ideje lenne menni, nehogy észrevegye, hogy még mindig itt vagyok. Bekapcsoltam a rádiót és jó hangosra felhangosítottam, hogy még véletlenül se tudjak a gondolataimra koncentrálni, mert szerintem simán belehajtottam volna egy fába, vagy mondjuk egy árokba.

– Megjöttem – kiáltottam el magam, hiszen már kintről láttam, hogy égnek a lámpák.

– Merre voltál? – tette karba kezeit anyám.

– Neked is, szia – forgattam meg a szemeimet, majd a konyha felé vettem az irányt, hiszen időközben rendesen megéheztem.

– Merre voltál? Yunával? – jött utánam és kezdett egyre jobban idegesíteni.

– Nem, anya! – csattantam fel. – És ha vele lettem volna, akkor mi van? Akadj már le róla, basszus! – csaptam be idegesen a hűtőt, miután kivettem belőle a tejet.