second chance ~ jikook | ✔

4. fejezet

Nagyjából fél négy körül végezhettünk, én pedig annyira elfáradtam, hogy amikor beszálltunk a liftbe, nem a nullás gombot nyomtam meg, hanem az egyest. Seoyul és Jungkook jót nevettek rajtam, de én valahogy nem találtam ezt viccesnek. Ekkor döntöttem el, hogy én holnap biztos nem fogok bejönni, ha ma már túlóráznom is kellett. Írtam is egy üzenetet a főnökömnek, miközben a kocsik felé sétáltunk, hogy rám holnap ne számítson, mire az volt a válasza, hogy nem gond, ma már úgy is kidolgoztam magamért. Igazából az sem érdekelt volna, ha közli velem, hogy muszáj bejönnöm, mert nem jöttem volna be.

– Biztos így szeretnél volán mögé ülni? – kérdezte Jungkook, mielőtt még beültettem volna Seoyult a kocsim hátsó ülésén lévő gyerekülésbe.

– Muszáj – vontam meg a vállaimat.

– Ne vigyem inkább én Seoyult?

– Nem kell – vágtam rá azonnal, talán egy fokkal komorabban, mint terveztem. – Mármint, lehet, hogy jobb lenne. Ha bealszok a volán mögött, akkor legalább egyedül haljak meg.

– Na! Ilyet ne mondj. És mi lenne, ha itt hagynád a kocsid és az én kocsimmal mennénk?

– És akkor, hogy jutok haza? – néztem rá kérdőn.

– Hazaviszlek? – kérdezte, mire én heves fejrázásba kezdtem.

– Nem merem itt hagyni a kocsim, szóval akkor te mész az enyémmel, én meg megyek a tiéddel. Az úgy jó? – vettem kezembe Seoyult, aki eddig síri csendben figyelte a beszélgetésünket Jungkookkal, majd beültettem a helyére.

– Most akkor nem veled megyek haza? – kérdezte a lányom, miközben az övét csatoltam.

– Most nem, de majd otthon találkozunk, jó?

– Oké – biccentett egy aprót, én pedig nyomtam egy gyors puszit a homlokára.

Átnyújtottam Jungkooknak a kocsim kulcsát és a lelkére kötöttem, hogy óvatosan vezessen, bár tisztában voltam azzal, hogy idefele is ő hozta, de nem baj. Egy hatalmas mosoly kíséretében átadta ő is a sajátját, majd vagy ötször elmondta, hogy nincsenek öngyilkos, illetve gyilkos hajlamai sem, szóval megnyugodhatok. Hittem neki és egy kicsit nyugodtabban szálltam be a kocsijába, ami jóval kisebb volt, mint az enyém. Ők mentek előttem, én pedig próbáltam tartani velük a tempót és nem lemaradni. Nagyjából tíz perc múlva meg is érkeztünk Yuna házához, ami előtt a volt feleségem már várt is minket. Rendesen meglepődött, amikor én szálltam ki Jungkook kocsijából és azt sem értette igazán, hogy miért nem én hoztam a lányomat.

– Szia, anya! – köszönt Seoyul az anyjának, amikor kivettem a kocsimból. – Képzeld azt mondta Kook bácsi, hogy így hívjam, ne simán bácsinak.

– Oh, valóban? – ráncolta össze a szemöldökeit, majd felemelte kezeibe és jól körbe puszilgatta az arcát. – Akkor ezen túl Kook bácsi lesz.

– Bocsi, hogy így alakult a nap, de a főnököm rendesen kitolt velem – sóhajtottam fel, mire egy vállvonással lerendezte, hogy nem bánja.

– Na, menjünk be – indult meg kezében a lányunkkal, én pedig visszaadtam Jungkooknak a kocsija kulcsát, ő pedig az enyémet.

Megdicsérte a kocsimat, miközben megindultunk mi is befele, én pedig kicsit zavarba jöttem ettől, de megköszöntem. Nem tudom, nem szoktam még meg, hogy ilyen közvetlen velem. Hiába voltunk öt éve jóban, pár napja találkoztunk csak újra és én még nem tudok ilyen szinten nyitni felé. Bízok benne, erről szó sincs, de nyilván nem merek neki olyanokat mondani, mint amiket ő mondd nekem.