second chance ~ jikook | ✔

7. fejezet

– Apa, kérdezhetek valamit? – kérdezte Seoyul, mikor már teljes sötétség lepte el a szobámat.

Miután anya hazaért, leültünk mind a négyen a nappaliba és megnéztük a Garfieldot, amit a lányom annyira szeretett volna. Örömmel hallgattam nevetéseit és kuncogásait, nagyon örültem neki, hogy ennyire jól éri magát. Nem érdekelt, hogy mennyiszer láttam már a filmet, Seoyulért akár tízszer is megnéztem volna újra. Utána közösen lefürödtünk, majd fogat mostunk és az ágyamba feküdtünk. Már majdnem elbóbiskoltam, amikor megszólalt, ezzel még a frászt is rám hozva. Abban a hitben hunytam le a szemeimet, hogy ő már rég alszik, hiszen mélyeket lélegzett, de ezek szerint csak megjátszotta.

– Na?

– Kook bácsi és anya miért puszilgatják egymást? – kérdezte, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

Vettem egy mély levegőt, majd összeszorítottam a szemeimet és az említett személyeket a lehető összes módon elküldtem melegebb éghajlatra. Kénytelen voltam megint hazudni a saját lányomnak miattuk, hiszen nem mondhattam el neki, hogy amúgy az anyja kavar Jungkookkal és amúgy mi már együtt sem vagyunk. Megismételte a kérdését, hiszen túl sokáig töprengtem a válaszon, ami talán hihető lenne és később semmi komoly következménye nem lenne, de sajnos semmi értelmes nem jutott eszembe.

– Kook bácsi és édesanyád nagyon közel állnak egymáshoz.

– Nagyon? – kérdezte, mire felkapcsoltam a kis villanyt, ami az ágy felett volt a falra szerelve.

– Igen – bólintottam egy aprót. – Ezt most még nem értheted, de ahogy egyre nagyobb leszel, úgy fogod egyre jobban megérteni a helyzetet.

– Szeretnék már nagy lenni – villantotta ki fogait, mire magamra erőltettem egy apró mosolyt.

– Addig örülj, amíg még pici vagy.

– Akarok én is egy vagány kocsit. Méghozzá lila színűt! – emelte mutató ujját felém.

– Miért pont lilát? – kuncogtam fel, mire kaptam egy 'ne már, hogy nem tudod, apa' nézést.

– Mert az a kedvenc színem?! – mondta, bár inkább tűnt kérdésnek.

– Jól van, inkább aludjunk. Álmos vagyok, aztán holnap korán kelünk, mert vissza kell mennünk anyuhoz.

– Nem akarok – nyöszörögte. – Itt akarok maradni veleeeed.

– Sajnos nem tudsz maradni, kicsim – eresztettem felé egy szomorú mosolyt.

– Mert? – biggyesztette le ajkait, mire vettem egy hatalmas levegőt.

– Mert hétfőn dolgoznom kell, neked meg oviba kell menned.

– De azt akarom, hogy ismét velünk lakjál – mondta könnyes szemekkel. – Hiányzol, apa! Azt akarom, hogy velem lakj, apa! 

Hangos sírásba kezdett, az pedig hirtelen át is váltott hisztizésre, én pedig csak hallgattam, ahogy kérlel engem, hogy költözzek vissza hozzájuk. Nyeltem egy hatalmasat, amikor azt kérdezte tőlem, hogy azért lakok a szüleimmel, mert nem szeretem már őket? Annyira ledöbbentem, hogy nem bírtam egyszerűen semmit se válaszolni neki, csak nagyokat pislogva bámultam őt és néztem, ahogy dobálja magát az ágyban.

– Miért ne szeretnélek, Seoyul? – kérdeztem komolyan őt, mire ismét hisztizni kezdett. – Fejezd be a hisztit, vagy most azonnal hazaviszlek! – mondtam ki a "varázs mondatot", hiszen ezek után csendben maradt, még azt sem hallottam, hogy levegőt venne. – Szeretlek, édesanyád is szeretem, csak a munka miatt ide kellett költözzek, rendben? Amint kevesebb dolgom lesz, már vissza is megyek hozzátok és minden olyan lesz, mint régen, szóval ne hisztizz, mert felesleges.

– Jó – motyogta, majd hátat fordított nekem és bebújt a takarója alá.

Nem szóltam semmit, csak odahajoltam hozzá és levettem róla a takarót, majd nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. Egészen addig ismételgettem ezt, amíg meg nem hallottam kuncogását, majd nem is kellett sokat várni ahhoz, hogy közölje, hogy túl nyálas, szóval hagyjam abba. Mosolyogva feküdtem vissza a helyemre, majd elköszöntünk egymástól és már kapcsoltam is le a villanyt, hogy végre aludjunk.

Rosszul éreztem magam, hogy megint valami olyat mondtam neki, ami hazugság, de nem tehettem mást. Nem mondhattam neki igazat, mert ennyi évesen nem hinném, hogy felfogná a dolgokat, főleg, hogy azért a válás nem egy kis dolog. Nagyon nehezen aludtam el, egész éjszaka forgolódtam és szerintem két óránként felriadtam. Végül fél hétkor feladtam és úgy döntöttem, hogy nem szenvedek tovább, hanem iszok egy kávét és próbálok rendes külsőt varázsolni magamnak, mire elindulunk innen. Nem voltam kedvem Yunával találkozni és Jungkookkal sem, mert legszívesebben lekiabáltam volna őket  amiért Seoyul előtt falják egymást. Nem hiszem, hogy akkora fájdalom lenne nekik, ha nem smárolnak, amikor ott van a lányom is, hiszen ő még mindig azt hiszi, hogy az anyja és én szeretjük egymást. Anyával és apával egészen jól elbeszélgettünk kávézás közben, szerencsére nem hozták fel Yunát, így javarészt inkább a munkámról beszéltünk. Seoyul fél tízkor csoszogott le a konyhába, majd elmesélte, hogy mit álmodott. Anya csinált neki kakaót, utána pedig felöltöztünk, én pedig befontam a haját. Még általános iskolában tanultam meg hajat fonni, ezért sokszor meg is szívtam, hiszen mindenki hozzám jött, hogy fonjam már be a haját, mert olyan jól fonok, neki meg nincs kedve. Így visszagondolva, lehet, hogy pénzt kellett volna kérnem minden egyes fonásért, lehet már nem is itt laknék, olyan gazdag lennék. Dél után pár perccel indultunk el, a biztonság kedvéért írtam egy üzenetet Yunának, nehogy túl korán menjünk és megzavarjunk valamit. Azt a választ kaptam, hogy menjek be én is nyugodtan, mert készített ebédet. Meglepődtem, hogy behívott, azok után, hogy múltkor konkrétan elküldött a házból étkezés előtt. Néma csendben telt el az út, a rádió halkan ment, Seoyul az ablakon bámult ki és dudorászott, én pedig az útra koncentráltam, hiszen vasárnap révén nagy volt a forgalom.

– Szia, anya! – rohant az említett felé, majd szorosan átölelte.

– Sziasztok! – nyomott egy hatalmas puszit Seoyul fejére. – Na, jól viselkedtél?

– Igeeen. Képzeld este megnéztük a Garfieldot a tévében, nagyon vicces volt! – újságolta el az anyjának a tegnap történteket.

Mind megindultunk a házba, én pedig már meg sem lepődtem, hogy Jungkook a nappaliban várt ránk. Seoyul neki is elmesélte, hogy megnéztük a Garfieldot, majd kijelentette, hogy nagyon éhes már, mert ma még semmit sem evett, ami nem volt igaz, hiszen miután felkelt reggeliztünk, de mindegy. Próbáltam kerülni Yuna és Jungkook tekintetét is, ezért sokszor inkább a földet, vagy bármilyen más tárgyat tanulmányoztam, még akkor is, ha hozzám szóltak, vagy éppen kérdeztek tőlem valamit.

– Minden rendben? – kérdezte Jungkook, amikor ketten maradtunk a nappaliba, ugyanis volt feleségem Seoyullal megrohamozta a konyhát.

– Mint látod – mondtam szűkszavúan, majd indultam is volna, ha nem ragadja meg a felkaromat és állít meg.

– Sajnálom, hogy miattunk kellett hazudnod a szüleidnek – vett egy jó nagy levegőt, viszont muszáj volt felhorkantsak.

– Ja, én is. Meg azt is, hogy ismét hazudnom kellett Seoyulnak miattatok, mert nektek előtte kell falnotok egymást!

– Mi? – pislogott nagyokat a nyers fogalmazásomra.

– Tegnap este megkérdezte tőlem, hogy miért puszilgatjátok egymást. Szerinted tudtam neki rendes magyarázattal szolgálni? Nem azt mondom, hogy egymáshoz se érjetek, de nem hiszem el, hogy nem bírtok ki tíz percet egymás nélkül, amikor ott van egy négy éves kislány, aki úgy tudja, hogy minden rendben van a szülei között! – emeltem fel a hangom és rettenetesen ideges lettem.

– Halkabban, mert ezt szerintem hallják! – szólt rám, de én mit sem törődve ezzel folytattam a kiakadásom.

– Inkább megyek! – rántottam ki a karomat a szorításából, majd el sem köszönve lányomtól és feleségemtől, rohantam ki a házból, a bejárati ajtót idegesen magam után becsapva.

Miután beültem a kocsimba káromkodtam még pár sort, majd kicsit sem törődve azzal, hogy holnap dolgozom és, hogy kocsival vagyok, a közeli kocsma felé vettem az irányt. Muszáj volt innom valami alkoholt, mert rettenetesen felidegesítettem magam és legszívesebben szétvertem volna valamit. Meglepődtem, amikor konkrétan tele volt a kis helyiség, ahol utoljára szerintem évekkel ezelőtt járhattam. Nem változott semmit, ugyan olyan volt, mint akkor, csupán most tele volt emberrel, az élet pedig csak úgy zajlott benne. Voltak akik csocsóztak, voltak akik biliárdoztak, a zene hangosan üvöltött az egyik zenegépből, én pedig teljesen úgy éreztem magam, mintha nem is vasárnap dél lenne, hanem péntek vagy szombat este.

– Egy üveg sojut kérek – mondtam a pink hajú lánynak, aki egy pimasz vigyor kíséretében sétált oda hozzám, hogy megkérdezze mit iszok.

– Egy pillanat, szép fiú és már hozom is – kacsintott rám, mire nehezemre esett nem kiröhögni. Sosem bírtam az ilyen nőket és ez mai napig nem változott.

Nem terveztem lerészegedni, csupán inni akartam pár pohárral, hogy elfelejtsem egy ideig a gondjaimat. Tudom, hogy az alkohol nem megoldás, de már nagyon rég nem ittam és most kívántam is a soju jellegzetes ízét. Mondjuk az tény, hogy hamarabb meg is éreztem a zöldes alkohol hatását, mert már elszoktam a rendszeres ivászattól. Az egyetem alatt minden egyes hétvégén segg részegre ittam magam, de amióta dolgozom ez teljesen megváltozott. A pink hajú pultos meghívott két üveg sojura, így négy megivott üveg után már igazán jól éreztem magam. Mire észbe kaptam egy számomra ismeretlen lánnyal beszélgettem és éppen kisírtam neki a bánatomat, miszerint a volt feleségem kavar az egyik legjobb gimis haverommal a lányom szemem láttára.

– Az nem semmi – tátotta el a száját, majd megitta húzóra az előtte lévő sárgás löttyét, de arcából ítélve nem lehetett olyan csodás íze.

– Nekem mondod? Az életem egy kész katasztrófa, főleg mostanában!

– Látom rajtad, hogy tiszta ideg vagy, nem kellene levezetned valamivel a benned összegyűlt feszültséget? – hajolt közelebb hozzám és egy mindent tudó mosollyal illetett meg.

– Nem is tudom, lehet az kellene – sóhajtottam fel, viszont mire észbe kaptam a lány, akinek a nevére sem emlékszem, a fülemhez hajolt és gyengéden megharapta a fülcimpámat.

– A hátsó raktárban ilyenkor nincsen senki – mondta, majd felpattant a bárszékről és a csuklómat megragadta húzott maga után.

Csak most tudatosult bennem, hogy rettenetesen berúgtam, hiszen mindenből legalább hármat, vagy az is lehet, hogy négyet láttam. Felnyögtem, amikor hátam a jéghideg falnak ütközött, hiába volt rajtam egy ing, még így is kellemetlen érzés volt. Kattant a zár, a következő pillanatban pedig az ismeretlen lány az ajkaimra tapadt és szenvedélyesen csókolni kezdett. Nem mondom, hogy nem élveztem, hiszen fogalmam sincs, hogy mikor értem Yunához így, mint most, de még sem izgatott fel különösebben a kialakult helyzet, még akkor sem, amikor a nyakamat kezdte puszilgatni és harapdálni. Tudtam, hogy meg fog látszódni, de egy kicsit azt akartam, hogy Yuna és Jungkook is lássa, ha majd újra találkozunk. Végigvezette kezeit a felső testemen, majd az kicsatolta az övemet és le is tolta a nadrágomat a térdemig.

– Hány éves is vagy? – kérdezte, még mielőtt bármit is csinálhatott volna velem.

– Te mennyi vagy? – kérdeztem vissza, hiszen kicsit féltem attól, hogy fiatalabb, mint tizennyolc.

– Nem sokára nagykorú! – kacsintott egyet, mire behunytam a szemeimet és káromkodtam egy aprót. Undorító, hogy hova süllyed a világ.

– Inkább csináld! – parancsoltam rá, ő pedig egy halk kuncogás után letolta rólam az alsómat is.

– Miért nem áll még fel? – kérdezte tőlem, mire megvontam a vállaimat. Honnan kellene tudjam?

Nem szólt semmit, helyette inkább közelebb hajolt hozzám és szájába vette először csak a makkokat, majd hamarosan az egész farkomat is. Fejemet a hideg falnak döntöttem és próbáltam élvezni a helyzetet, de valamiért még sem dolgozott össze a testem és az agyam. Élveztem, de farkam még mindig nyugalmi állapotban volt, nekem meg fogalmam sem volt, hogy még is mi a fene miatt. A lány is megjegyezte, hogy reméli azért nincsen valami betegségem, ami miatt képtelen vagyok felizgulni, de tudtommal nincsen. Hosszú percek teltek el és még mindig nem történt semmi, ezért leállítottam a kislányt és magamra rángattam az alsómat és a farmeremet.

– Nem vagyok elég szexi, vagy mi van? – csattant fel, mire vettem egy mély levegőt és idegesen a hajamba túrtam.

– Nem tudom, hogy mi van velem – motyogtam inkább csak magamnak.

– Talán buzi vagy? – horkantott fel. – Inkább megyek – forgatta meg a szemeit, majd magamra hagyott a telepakolt helyiségben.

Nagyokat pislogva bámultam az ajtót, amin az előbb távozott, a feltett kérdése még hosszú percekig visszhangzott a fejemben. "Talán buzi vagy"? Idegesen a falba ütöttem, olyan erősen, hogy jobb kezem rendesen belezsibbadt. Felszakadt a bőröm a bütykeimnél, hamarosan pedig ömleni kezdett a vér belőlük. Egy pillanatra meg is szédültem, hiszen alapjáraton nem igazán bírom a vér szagát és illatát sem, ezért kellett pár perc, amíg rendbe hoztam vonásaimat és kezembe vettem a telefonomat. Nem tudtam, hogy még is kit kellene hívnom, mert anyáméknak biztosan nem szólhatok, rajtuk kívül meg nincs igazán senki, aki értem jönne, ha megkérném. Plusz borzasztóan nézek ki, bűzlők a piától, jobb öklöm undorítóan néz ki és lényegében alig bírok megállni a lábaimon. Azelőtt nyomtam rá Jungkook nevére, hogy valóban átgondoltam volna, hogy jó ötlet-e őt hívni.

– Jimin? – szólt bele a telefonba, hangja aggodalommal tele volt.

– Szi... szia – szóltam bele a telefonba. – Értem tudnál jönni? Kicsit... kicsit ittam és vérzik a kezem, de kocsival vagyok, szóval... – beszéltem össze-vissza.

– Hol vagy?

– Ne... nem tudom – motyogtam. – Méhecske van a kocsma logójában, vagy lehet, hogy darázs, de az is lehet, hogy dongó, nem tudom, csak sárga meg fekete és tudod van a fenekén ilyen tű, vagy mi a neve annak, fullánk! Igen, szóval fullánkja van, így már tudod?

– Nem, de adj tíz percet és ott leszek – mondta, mielőtt még válaszolhattam volna neki, rám tette a telefont.

Sóhajtottam egy hatalmasat, majd kivánszorogtam a helyiségből, ahol eddig voltam. Úgy döntöttem, hogy kint várom meg Jungkookot, bár azzal sem voltam tisztában, hogy még is hány óra van. Vajon vasárnap van még, vagy már hétfő? Amikor kiléptem a napsütésbe, ismét megszédültem, ezért neki is estem egy kukának. Páran kinevettek, de annyira rosszul lettem, hogy nem tudtam velük törődni. Még jó, hogy ott volt mellettem pár kuka, így amikor gyomrom tartalma úgy döntött, hogy nem szeretne tovább bent maradni, nem a betonra hánytam, hanem az egyik kukába.

– Haver, jól szarul nézel ki – szólt oda valaki nekem, mire felemeltem a középső ujjam és bemutattam neki, ahelyett, hogy bármit is mondtam volna neki.

Leültem a betonra, fejemet pedig a büdös kukának döntöttem, majd behunytam a szemeimet, hiszen a nap konkrétan kiégette azokat. Szerintem bealudhattam, hiszen arra riadtam fel, hogy valaki a nevemen szólogat, majd ha jól érzékeltem, akkor meg is rázott jó párszor. Nem voltam magamnál, borzasztóan éreztem magam és a földről is nehezemre esett felkelni. Jungkook volt az, megismertem jellegzetes illatát, még így is, hogy teljesen kivoltam. Segített felállni a földről, majd a kocsija felé terelt, én pedig rettenetesen megkönnyebbültem, amikor végre ismét leülhettem.

Gratulálok, Jimin! Leégetted magad vagy húsz ember előtt, plusz jelenleg az egykori nagy spanod próbál életet lehelni beléd, mert nyomorék voltál és annak ellenére, hogy régen ittál, bevedeltél pár üveg sojut, ami miatt teljesen kiütötted magad. Igen, így viselkedik egy érett huszonöt éves férfi, persze!