A Másvilág titkai

43.rész

Peter Reminder állt a teraszon. Zavartan néztem Nick szemeibe, majd hátra fordultam Peterhez. Szégyenérzet mardosott, pedig nem csináltunk semmi rosszat.
Kivéve, hogy majdnem megcsókoltad Nicholast.
A lelkiismeretem is előjött, amint láttam a kék szemű szomorú arcát. Egyből eszembe jutott a tegnapi beszélgetés Serafine-nel, aki a férfi érzéseiről beszélt. Peter nem tudja, hogy félreértette a jeleimet. Most biztos azt gondolhatja, felé és Nick felé is hajlok. Itt az idő tisztázni ezt.
—Peter, várj! Hadd magyarázzam ezt meg.—kiabáltam neki, de megfordult és visszament a házba.—Sajnálom, Nicholas, ezt az edzést most muszáj elhalasztanunk. Majd máskor folytatjuk.
—Ahogy kívánod. Mondd meg Remindernek, hogy ha nem látja a nyilvánvalót, akkor át kéne gondolnia, mennyire eszes is!
Értetlenül néztem rá. Felálltam és miközben a ház felé sétáltam, lesöpörtem a földet és a füvet hátul a ruhámról.
Az ajtónál még utoljára visszanéztem. Ugyan ott feküdt, végig engem bámult. Összeszűkült szemekkel néztem a hatalmas vigyorát.
—Peter, légy szíves várj meg! Peter!
—Mit akarsz?
A pincébe sietett. Testtartása ideges és feszült volt. Megfordult a fejemben, hogy ez rossz ötlet, mégis tovább kergettem. Nem hagyhatom kétségek között.
—Elmondani az igazat.
—Az igazat? Azt már láttam.
—De nem tudod az igazi igazságot. Csak azt láttad, amit látni akartál és azt hitted, amit hinni akartál. És olyat hittél el, ami nem is igaz, ami nem is a valóság.
—Mégis miről beszélsz?
—Mit gondolsz, hogyan érzek irántad, Peter?
Meghökkenve nézett rám.
—Már nem is tudom.
—Akkor mit gondoltál?
—Mit akarsz kicsikarni belőlem? Mit akarsz tudni? Azt akarod, valljam be, hogy mit érzek irántad? Miért teszed ezt velem?—kérdezte kétségbeesetten. Izzott a szeme a dühtől, hangja egyre mérgesebb lett. Egy lépést hátrébb kellett, hogy menjek.
—Mert én barátként tekintek rád, nem pedig mint a...
—Ne is folytasd! Eleget hallottam. Akkor azt mondd el, miért töltöttél el velem annyi időt, miért viselkedtél velem olyan kedvesen, ha nem is érzel irántam semmit? Közel kerültünk egymáshoz, te ezt nem érezted?
Sajnálattal ráztam meg a fejemet.
—Élveztem a társaságodat, de mint egy jó barát. Semmi több.
Összeszorított állkapoccsal fordult meg és az asztalhoz sétált, amin különböző papírok és feljegyzések pihentek. Feljegyzések a Kamélfarkasokról, az erőmről, a Moneristekről, az isteneikről és még sok másról. Ezeket egy mozdulattal söpörte le. A sárga lapok szétszóródtak a szobában. Összerezzentem a hirtelen jött kirohanástól. Sosem láttam még ennyire idegesnek. Közelebb akartam menni, de véletlenül az egyik rajza léptem, amit Peter csinált. Lehajoltam, hogy felvegyem, viszont a grafit vonalak egy arcot takartak. Félre söpörtem a többi papírt, majd finoman megfogtam a szélét. Gyönyörű, magabiztos vonalak, az árnyékolások tökéletesen visszaadták a valóságot. A szemek, azok voltak egyedül színesek. A kék csomó árnyalata megtalálható volt bennük. Az én szemeim...
—Menj innen! Kérlek...—morogta. Két karjával támaszkodva szaporán szedte a levegőt.
—Nem. Nem hagylak itt ilyen állapotban. A barátom vagy és...
—Ne... Ne mondogasd ezt! Csak hagyj békén!
—Most... most ugye nem akarsz elszakítani magadtól? Mert attól, hogy nem érzek irántad semmi szerelemhez fűződőt, attól még fontos vagy számomra.
—Én... Nem ígérek semmit. Csak fel kell dolgoznom ezt.
Megfordult és a szemeimbe nézett. A kezemben tartott lapra egy pillanatra figyelt fel, majd megadóan felsóhajtott. Lihegését csillapítva közelebb jött. Összeszorítottam a számat, miközben reménykedve vártam.
—Sajnálom, hogy ennyire kiborultam. Persze, nem akarlak elveszíteni, te is fontos vagy nekem, de... megpróbálom elnyomni ezt az érzést, hogy ne legyen kellemetlen. Ez elég észszerűen hangzik, ugye?
—Igen. És én sajnálom. Hamarabb kellett volna elmondanom. Nem szabadott volna hagynom, hogy ennyire elfajuljon a helyzet.
—Engedjük el! Nem mondom, hogy az érzéseim egyik pillanatról a másikra el fognak tűnni, de megteszek mindent, hogy elhomályosodjon. Viszont most tényleg egy kis magányra van szükségem.
—Persze, megértem.
A lapokat felé nyújtottam, de csak ellökte a kezemet.
—Vidd magaddal! Nem lenne célszerű, ha magamnál tartanám.
—Köszönöm!—Kedvesen mosolyogtam rá.—Ne segítsek ezeket összepakolni?
A rendetlenségre mutattam, ami magunk körül volt.
—Nem szükséges.—legyintett.—Majd megoldom egyedül.
—Pedig tényleg csak egy mozdulatomba telik.
—Bella! Elég! Amúgy is rendet kell tennem. És gondolkoznom kell. Légy szíves, vidd, amit szeretnél, utána menj el!
Aprót bólintottam és felvettem egy kisebb gyűjteményt. Nem mertem újra megszólalni, ezért, csak amikor a lépcsőnél jártam, visszapillantottam és biccenés után ott hagytam.
A friss levegőt élesen beszívva sétáltam vissza. A távolabbi pajtára hasonlító épületre néztem, ahonnan éles hang jött ki. George munkahelye. Még sosem jártam ott. Hiába hajtott a kíváncsiság, nem akartam újra magamra haragítani George Zimarindot. Talán egyszer majd behív saját akaratából.
A lépcsőnél járva kiláttam a kertbe, ahol Nicholas volt még mindig. Megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzá, de nem akartam elmondani az előbb történt eseményeket. A lapokkal együtt a szobámba igyekeztem.
A konyhából még hallottam Steven és Serafine nevetését, ami miatt kellemes boldogságot éreztem. Magamban szurkolok Serafine és Steven különös kapcsolata miatt. Látszik, hogy valami van közöttük. Mindkettejük érzései az arcukra van írva, mégsem tettek egymás felé semmilyen komolyabb lépést. Remélem, egyszer sikerül nekik.
A szobám ajtajába ütköztem először, hiszen kiment a fejemből a reggeli lelakatolás. Viszont meg is könnyebbültem, mert akkor senki se ment be a tudtom nélkül. Ha akart is, ennél tovább nem jutott.
Az ablak felé vettem az irányt, miután bezártam az ajtót. A sárkánytojást újra a kezembe vettem, felültem a bútorra és a papírokat sorba rendeztem.
Az Első Monerist története
Sárkányok, a Másvilág istenei
Kamélfarkasok
Ezt a három történetet hoztam el. Peter mindegyikről mesélt, az utolsót együtt is írtuk meg, mégsem tartottam még a kész lapokat a kezemben. A Kamélfarkasok érdekelnek a legkevésbé, a sárkányok és az Első Monerist között vacilláltam, mígnem a szívem a sárkányokra, az eszem a családom kezdetét mondták. A családom gondolatára a szüleim ugrottak be, így kisebb bánatomra a sárkányokat későbbre tettem.
—Rólad is fogok olvasni.—ígértem meg az ölemben lévőnek.
Na lássuk, hogyan is kezdődött a családom uralkodása. Peter ismerős görbe betűi megmosolyogtatnak.