A Másvilág titkai

15.rész

— Bella! Izabella! Kelj fel! Ébresztő! — szólongatott, és közben a két vállamat fogva, óvatosan rángatott.
Alig láttam valamit. Nagyon sötét volt. A Nap már rég lement, helyette a Hold és a csillagok adtak egyedül egy kis fényt.
— Jól eltelt az idő — állapítottam meg egy ásítás kíséretében, majd hunyorítva felnéztem. — Kéne egy kis fény.
Időm sem volt varázsolni, mert Anya már egy világító lánggömböt tartott a kezében. Én is létrehoztam egyet, de az enyém kéken világított, míg a másik rendes fényt adott. Erre is meg kéne tanítania.
— Hogyhogy nem rózsaszín? — mutattam a tenyerére.
— Gyerekként nagyon zavaró volt ez a szín, sokkal rosszabb, mint a kék, szóval minden este a sötétben ezt gyakoroltam. Nem volt könnyű átalakítani a színemet, de mint látod, sikerült. Ha meg akarod tanulni, jó sok munka lesz benne. Sok koncentrációt vesz igénybe. Ezzel csak ennyit tudok segíteni.
Bólintottam, aztán Anya mögött már el is kezdtem gyakorolni. Ma nagyon sokat varázsoltam. Be vagyok melegítve, ezért menni fog ez is. Félek, később nehezebb lesz, és mivel a mai nap folyamán alig gondoltam Apára, nagy esély van rá, hogy most fogok, kimerülten, a csendben ezen elmélkedni. És azt nem akarom. Nem akarom, hogy újra fájjon.
Mindig beszoktam csukni a szememet, amikor koncentrálok, de mivel ez most nem lehetséges, így félig az ösvényt figyelve csináltam.
Elképzeltem, ahogyan a tenyeremben mozog a fehér fény, ami mindent megvilágít. Megpróbáltam megalkotni, de csak halványkékre sikerült. Lehet, elfáradtam, de még így sem adom fel.
Ezzel próbálkoztam még egy darabig, viszont a végére kezdtem mérges lenni. Tudom, türelem kell, én mégis most akarom. Képes vagyok rá!
— Ezt nem hiszem el — morogtam, amikor már sokadjára sem ment. Az erősen ökölbe szorított kezemet dühösen magam mellé vágtam. Feladtam.
— Mit csináltál? — fordult hátra Anya.
Én is érezni kezdtem. Ahogyan letettem magam mellé a karomat, és közben kinyitottam a kezemet, nem a fehér fényt hoztam elő, hanem kis, sötétkék, világító pontokat, amik - szerintem - a haza utat mutatják.
— Oh... — néztem tovább a fényeket, aztán kínos mosolyra húztam a számat. — Megpróbáltam olyan fényt varázsolni, mint te.
Anya mérgesen összepréselte az ajkait.
— Mondtam, nem megy ez olyan könnyen, mint ahogy gondolod.
— Tudom... — hajtottam le a fejemet és elszégyelltem magamat.
Nem sikerült. Sejtettem, mégis a remény ott élt bennem, hátha mégis menni fog.
A földet néztem és körülöleltem magamat. Nem tudtam a szemébe nézni. Anya biztos látta rajtam, mert leguggolt előttem, és inkább ő kereste a tekintetemet. Már rég eltűnt a vörös, sírástól duzzadt szeme. Megfogta a kezemet.
— Ügyes voltál.
— Miben is? Megint makacskodtam és nézd mi lett belőle! — mutattam mögé. — Lehet nem is a haza utat mutatja, hanem valahova be, még mélyebbre vezet.
— Mi lenne, ha követnénk? Akkor megtudjuk, hogy hova is akar minket vinni. De attól még, hogy nem tudtad megváltoztatni a színedet, még mindig varázsoltál valami mást. Lehet még jobb is. Gyere!
Felpattant mellőlem és elindult a kék fényfoltok felé.
— Hát azt erősen kétlem — motyogtam, aztán követtem.
Ahogy az egyik fénynek a helyére értünk, az eltűnt, és mintha a sorba állna, a negyedik fény mögött megjelent. Ez így folytatódott. Néha elég ismeretlen helyre kerültünk, de most Anya makacskodott, míg én saját magamban kételkedtem.
Az öt világító foltból az egyik már nem jelent meg.
Lehet most értünk a végére? De hát nincs is itt semmi...
Egyre jobban közeledtünk a végére, majd amikor az utolsó is eltűnt, kérdőn néztem Anyára.
— Na és most? Mondtam, nem vezettek sehova.
Mintha meg se hallott volna, ment tovább. Egy bokornak az egyik ágát arrébb tolta és kilépet valahova. Nem láttam, hova került, mert egyik pillanatról a másikra vált köddé. Nem vártam egy percet se, mentem utána, de amint elhaladtam a bokor mellett, már nem volt alattam a föld. Egy nagyobb betonfallal volt elválasztva az erdő a várostól. Én meg egyenesen a betonra készültem becsapódni. Nem tudtam semmilyen hangot kiadni a meglepődéstől, így csak némán zuhantam. Szerencsére, Anya le tudta reagálni, így amikor nagyon közel voltam a földhöz, varázslattal gyorsan megállított, de el is engedett, így ha jártak volna is kint ilyen későn emberek, nem láttak volna semmi feltűnőt.
— Hogyan értél földet, sérülés nélkül? — álltam fel és poroltam le magam, miközben félszemmel bámultam.
— Megsérültem. Nem vettem egyből észre, de tudtam javítani, ezért nem lett olyan nagy baj belőle.
— És hol van a sérülésed? — jártam körbe a testét.
— Már eltűntettem. Meggyógyítottam magamat.
— Ilyen kevés idő alatt? — tettem fel a következő kérdésemet.
— Igen, ilyen kevés idő alatt — válaszolta unott hangon. — Apró sérüléseket gyorsan lehet meggyógyítani, míg a súlyosabbakhoz erős varázslat kell. Még valamilyen kérdés? — tette keresztbe a karját.
— Nincsen.
— Akkor mehetünk haza? Tudom, hol vagyunk.
— Tényleg?
Mivel háttal volt nekem, megfordult és kérdőn felvonta a szemöldökét.
— Bocsi, befejeztem.
Végülis, azok a fénygömbök mégiscsak a haza utat mutatták. Lehet ez jobb is, mintha csak világítanék a semmibe.
Némán sétáltunk egymás mellett. Túlságosan fáradtak voltunk már a beszélgetéshez, mellesleg elég sok mindenről beszélgettünk az elmúlt napokban.
Egyre gyorsabban fáradok el, így amikor hazaértünk, gyorsan átvettem a ruhámat és arccal előre már be is estem az ágyamba.

Egy erdőben voltam. Éjszaka volt. Még a Hold sem tudott olyan sok fényt adni. A sötétben tapogatóztam, fáról fára. Egy érzés egy adott irányba vezetett. Mintha valaki hívna, olyan céltudatosan haladtam. Tudtam, hol kell vigyázni, hol pedig nyugodtan haladni. Igaz, néha elbotlottam egy kőbe vagy gyökérbe, mégis ha elestem, felálltam és mentem tovább.
Egyre feljebb kezdett haladni az út. Nem volt olyan meredek, mégis éreztem, hogy nem egyenes, vízszintes, hanem enyhén felfelé dőlő. A füvek és a föld amin haladtam, eltűnt, és kopár, kavicsos felület helyettesítette.
Felnéztem és próbáltam a lehető legjobban megvizsgálni, amennyi csak tőlem telik a sötét ellenére. Egy barlang volt előttem. Eddig észre se vettem, hogy egy sziklás hely van itt, egy barlanggal együtt.
Lassan és óvatosan lépkedtem, hátha valami medve, vagy más veszélyes állat alszik bent éppen. A falhoz lapultam. Csak a lélegzésemet lehetett hallani. Próbáltam nem hangosan szuszogni, de ehhez le kellett nyugodnom. A szívemre tettem a kezemet. Olyan gyorsan vert, csodálkoztam, hogy nincs semmi bajom. Mély levegőt vettem. Szépen, lassan lenyugodtam.
Ideje bemenni.
Sokkal mélyebb volt, mint gondoltam. A végénél, mintha valami világítást láttam volna. Lehet, valaki van itt? Megrémültem és készültem megfordulni, de valamilyen mély, rekedt hang megszólalt.
— Ne menekülj a sorsod elől, Izabella Monerist!
Sosem tudom meg, hogy az ébresztő hangja, vagy az álmomban történő felszólítás ébresztett fel.

Felültem és egy nagy ásítás mellett kinyújtózkodtam. Tegnap nagyon elhúztuk az időt, ezért nem tudtam aludni olyan sokat, így elég fáradt vagyok.
Gondolkodni sem volt időm...
És ekkor rájöttem. Rájöttem, hogy Anya direkt fáraszt le testileg és lelkileg. Azért csinálja, hogy ne Apán gondolkozzak. Ne jusson eszembe rajta elmélkedni.
A fejemet fogva szálltam ki az ágyból.
A függönyönöm el volt húzva, szóval már nem kellett a sötétben mászkálnom. Gondolkozás nélkül levettem a polcról egy fekete farmer nadrágot és egy fehér alapon kék kockákkal ellátott inget.
Még túlságosan korán van, ezért csak bambán, magam elé meredve mentem be a konyhába. Anya már fent van, ki tudja mióta...
Elmorgok egy jó reggeltet. Nem vagyok annyira éhes, de biztos nem tudnék elmenni itthonról, amíg nem eszek egy keveset. A konyhapulton találtam kenyeret. Kivettem egyet, amit a kicsi tálcára tettem. Anya halkan fújt egyet, de nem törődtem vele. Ezzel az eggyel szerintem el leszek a suli végéig. Lassan, talán visszaáll a testem a régebbi kerékvágásba. Tényleg nem jó, ha ennyit eszek és még nem is leszek éhes.
— Jól aludtál? — kérdezte meg hirtelen.
Rajta is farmer volt, csak az egyszerű kék fajtából. A pólóját nem láttam, mert egy vékonyabb, fekete cipzáras pulcsi volt rajta. A barna haja össze volt fogva egy lófarokba, ami jobbra-balra mozgott, amikor elfordította a fejét.
— Igen, jól. Csak kicsit kevés volt a rá szánt idő — válaszoltam, közben pedig próbáltam lenyelni az egyik falatot, hogy ne teli szájjal beszéljek. — És te? Mióta vagy fent?
— Én is aludtam. Már nem emlékszem, hogy mikor keltem fel. Az idő egyszer repül, egyszer meg cammogva haladja meg az egy órát — hadarta gyorsan, aztán elzárta a csapot - mert végzett a mosogatással -, majd velem szembe fordult. Alig értettem valamit, olyan gyorsan beszélt, de az tisztán, érthetően csengett a fülemben, hogy nem mondta a jól szót. Csak aludt.
— Értem. — Nem akartam most firtatni, ezért válaszoltam ilyen tömören. Lehet a tegnap esti dolgok miatt ilyen. — Hát... köszönöm a reggelit! — töröltem meg a szalvétával a számat.
— Szívesen, igaz magadnak csináltad.
Felálltam a székről és bementem a fürdőbe befejezni a reggeli rutinomat.

A szobámban álltam és a táskámmal szemeztem. Új iskola, új környezet, új élet: Csak most jutott ez eszembe. Nem futamodhatok meg. Lehet egyszer Annabellel szemben fogok állni. Ha ezt az aprócska dolgot nem tudom teljesíteni, akkor mi lesz majd akkor? Bár Anya valamikor meg akar védeni tőle és el akar bújtatni, valamikor meg a bosszút tervezi, amiben én vagyok a fő fegyver. Számítsunk a legrosszabbra...
Megfogtam és egyből a hátamra dobtam, mielőtt bármi más a gondolataimba férkőzne. Elindultam a kijárat felé, de előtte még elköszöntem Anyától. Már bármikor történhet bármi, ezért jó szorosan megölelem és puszit nyomok az arcára. Még megkérdezi, hogy nem kell-e elvinnie, de elutasítom. Kell egy kis séta.
Integetve lépek ki az ajtón.

~~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~
...és Új évet kívánok minden egyes olvasómnak ezzel a dupla résszel.