A Másvilág titkai

3.rész

Még mindig előttem van a kép, ahogyan a szürke szemeivel engem vizslat. Az a tekintet... Mint aki mindent tud rólam, mint aki ismeri az összes kis titkomat, amit még a legjobb barátnőm sem tud. Még most is kiráz a hideg, ha visszajátszom az egészet. Nem tudom, hogy elmondjam-e a szüleimnek. Tudniuk kell, de félek a következményektől. Nem akarom, hogy elvigyenek, amiért nem tudom kordában tartani az erőmet. Viszont mi történik, ha nem árulom el ezt? Akkor Nicholas Westrom fogja elmondani mindnekinek? Vagy ezzel fog fenyegetni? De ha elmondom Anyának és Apának, akkor lehet megvédenének. Kikapnék tőlük, viszont biztonságban lennék. Vagy mégsem? Csalódnának, amiért az éveken át mantraként használt tiltás ellenére mégis varázsoltam egy nyilvános helyen? A kétségek fognak szétszakítani...
Amint befordultam a kertbe, a ház előtt lévő cserjén játszott egy éjfekete holló és egy hosszú farkú, díszes tollazatú szarka. Sosem láttam még ilyet, mert eddig a szarkák mindig elrepültek, amint meglátták a náluk sokkal nagyobb hollót. Szerettem nézi a madarakat. Már kisgyerek korom óta elvarázsolnak a szárnnyal bíró állatok. Ahogyan csupán a pihekönnyű tollukkal képesek voltak a gravitációt megszegni és az eget uralni. Sokszor próbáltam én is olyat varázsolni, amivel képes vagyok követni a galambokat, de ehhez az erőm sosem volt olyan nagy. Amikor ezt otthon elmondtam, a szívemre kötötték, hogy ne csináljam tovább, mert bajba kerülhetek, ha nem vigyázok. Ezután persze csalódott voltam. Viszont szerencsémre Anya és Apa megmutatta, hogy miért is jó embernek lenni. Tisztán és tökéletesen van előttem az a nap. Még sosem nevettem annyit... Életem egyik legszebb napja volt az, mégha a reményem elszállt a repülés iránti vágyammal.
A madarakat azon kívül még mindig szerettem, ezért mindig le tudták kötni a figyelmemet, viszont most ez a kettő a szépsége ellenére nem tudták elérni azt a hatást. Sokáig nem is bámulhattam őket, mert amint észrevettek, már odébb is szálltak.
Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót. Félek szembenézni a családommal, de végül arra jutottam, tudniuk kell az igazat. A tervem; először fel a szobámba, ki se jönni onnan, majd amikor vacsora lesz, lassan és óvatosan elmondani a mai napon történt eseményeket.
Körbenéztem, de nincsenek a földszinten, viszont tompa hangokat hallok az emeletről. Biztos a szobájukban vannak. Gyorsan felrohantam a lépcsőn és készültem minél gyorsabban a szobám felé menni, nehogy észre vegyenek, de megmerevedtem, amint meghallottam, hogy rólam beszélgetnek. De ez nem is beszélgetés volt. Közelebb mentem és rossz gyerek módjára hallgatóztam. Anya kétségbeesett hangja szíven szúrt. Apa próbált higgadtan beszélni hozzá, így nyugtatva meg, de néha az ő hangja is megremegett.
— Látod már milyen nagy az ereje? És még csak gyerek. Mi lesz később? Lehet nem is fogja tudni kordában tartani — akadt ki Anya, és előttem van a kép, ahogyan beletúr barna hajába.
— Akkor vigyük el innen. Menjünk egy kis elrejtett helyre, ahol nem látják és nem ismerik.
— És ha megtalálja? Még úgy is meg fogja találni a módját, hogy az ereje nyomán lekövesse. Ismered azt a helyet, tudod mekkora a könyvtár. Ezernyi könyv van ott, amikből kedvére keresgélhet.
— Tudom, Elizabeth. Viszont nem láthatod minden árnyékban őt. Lehet csak rémeket látsz. Már tizenhat éve nem bukkant fel, most miért tenné?
— Mert egy megszállott. Ha nem vigyázunk meg fog találni, és az is lehet, hogy majd nem fogjuk tudni megállítani. Akkor mi lesz, Hardin, ha elveszi az egyetlen kislányunkat? Tudod milyen őrült nő, képes bármire, hogy bosszút álljon. Ezt nem engedhetjük megtörténni! Nem szabad megtörténnie...
Kiről beszélnek? Valaki más is tud az erőmről? És az a valaki el akar kapni? Milyen helyről beszélnek? Veszélyben vagyunk? Mi történt tizenhat éve? Mi történik egyáltalán itt?
Teljesen össze vagyok zavarodva. Valami nagyon fontos dolgot eltitkolnak előlem a szüleim és ez elkeserít. Lehet, egész életemben hazudtak nekem? Mi mindent csinálhattak a hátam mögött?
Én ezt már nem bírom, el kell mennem feldolgozni ezeket. Ez a mai nap túl hosszú és félelmetes volt számomra. Túl sok dolog történik ma. Az a furcsa fiú, a szüleim kiakadása és beszélgetése. És még csak most múlt dél...
Berohantam a szobámba, ledobtam a táskámat, levettem az első könyvet a polcról, ami a kezembe akadt, utána egyből mentem is el. Hangtalanul jöttem ki a házból. Észre se vették, hogy megjöttem, nemhogy még azt, hogy elmentem.
A közelben van egy kis erdő, mindig oda megyek, ha valami nyomaszt. Nincs ez most is másképp. Ha nem csináltam volna előttük ezt a varázslást, akkor most nem veszekednének. Ha nem vicceltem volna meg azt a gyereket, akkor nem kéne aggódnom miatta. Annyi hülyeséget csináltam... Néha nem ártana gondolkoznom, mielőtt bűvész trükkökkel szórakoztatnám az embereket.
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. A szüleimre gondoltam. Mennyi felelősség kell ahhoz, hogy egy beteg, nem normális lányt, akit biztos az ufók hoztak ide, felneveljenek úgy, hogy ne tudja meg senki az erejét, mellette pedig megmutatni a gyereküknek, hogyan csukja be a száját idegenek előtt. Hát ma nem elszóltam magam, hanem konkrétan egy gyereken használtam, aki biztos felfogta az egészet.
Nem bírom... Muszáj valami mással elterelnem a figyelmemet, különben beleörülök ezekbe. Ezért jöttem ki a természetbe. Egy kis nyugalomra van szükségem. Gonosz módon elfutok a bajok elől, és ezt most egyáltalán nem bánom.
Amikor megtaláltam a keresett helyet - ami egy fa gyökerénél volt -, leültem és elővettem a bordó színű, bőrkötésű könyvet. Felnéztem a hatalmas lombkoronára, ami még mindig zölden virított egy-két levél kivételével. Érdekes formát öltött fel ez a fa. Az oldalánál, az egyik gyökér sokkal jobban kinőtt a földből, mintha csak egy szék lenne, ami az én formámra vette volna fel azt a furcsa alakot. Ha hátra dőlök, akkor tökéletes kényelemben látom az erdőben lévő életet. Egyszerűen gyönyörű. Egy mesében érzem magam. Madarak különleges csicsergései, az apró állatok halk nesze a bokrokból, a szél suttogása, ahogyan a leveleket zörgeti. Ezek mind olyan hatással vannak rám, amik egyből lenyugtatnak. Ez a hely az én második otthonom.
Gyerekkoromban, amikor Anya mesekönyvből olvasott, úgy elragadott, hogy én is meg akartam tanulni olvasni. De amikor rájöttem milyen hosszú idő lenne, meg még milyen nehéz is lett volna annyi idősen ezzel foglalkoznom, így felhagytam vele. Még utoljára ahhoz a mesekönyvhöz mentem, amiből a legtöbbször olvasott nekem, végig simítottam rajta, bocsánat kérés gyanánt. Egyszer csak egy kis kék fény jelent meg a borítón, ami mintha egy vetítő lenne, kivetítette a történetet. Később folyamatosan fejlesztgettem, míg mára nem csak vetíteni tudom, hanem benne is lehetek, mint egy háttérszereplő, aki nem tud semmit befolyásolni, de mindenhol ott lehet. Ezért szerettem meg ezt a helyet. Itt nyugodtan belecsöppenhetek egy-egy kitalált világba.
Most is erre készültem. Az egész könyvet végig simogattam, amíg az egész borító kék nem lett. Hátra dőltem, és mintha aludni készülnék, szép lassan becsuktam a szemeimet. Még utoljára láttam, hogy egy holló erre a fára rászáll, felém fordul, majd nézni kezd.