A Másvilág titkai

21.rész

Minden irányba fordítottam a fejemet, hátha beugrik egy ismerős hely. Párat előre léptem, aztán bekukkantottam az egyik utcába, majd csalódottan, sóhajtva továbbmentem.
Már jobban vagyok a sulis eset óta, de most az eltévedés miatt féltem. Ha csak sétálok, akkor megvan rá az esély, hogy hazajutok, de sokkal több arra, hogy még jobban eltévedek.
Rengetegen kóboroltak, akár csak én. Azt hinné az ember, vagy a munkahelyükön dolgoznak, vagy az iskolában tanulnak. Mégis itt a bizonyíték. Egy-két autó elhajtott, a legtöbben ezt a várost csak átutazóként használták. Inkább gyalogoltak az itt élők, hiszen minden közel van.
Megállíthattam volna valakit, megkérdezhettem volna, merre is van az otthonom, viszont fogalmam sem volt, mi a jelenlegi lakcímem.
A pánikom alább hagyott, amikor hangos károgással egy holló szállt le elém. Ez nem egy egyszerű holló, ő az én kis ezüstszárnyúm. Megtalált, és most itt van. Talán segíteni is tud.
Leguggoltam, és megsimogattam a fejét, amikor elém sétált.
— Szia, kicsi, szépséges madárka. Történt egy kis... gond — vezettem körbe egy pillanatra a szememet. — Tudsz nekem segíteni? Haza kéne jutnom.
Reméltem, érteni fogja, de mivel károgott egyet, majd felszállt, követtem. Mit veszíthetek? Már így is el vagyok tévedve. Próbáltam nem feltűnően követni, miközben ő lassan repült, megvárva engem. Ha véletlenül járna erre valaki, ne furcsállja.
A holló egy erdő felé szállt, néha megbizonyosodásként megfordult. Nem akartam beszélni vele az utcán, de amikor egyenesen az erdőbe mentünk, közelebb hajoltam hozzá.
— Biztos vagy ebben az útban?
Egy bólintással válaszolt. Nem is értem, mire gondoltam. Talán egy igenre vagy kárrogásra. Végülis, én tévedtem el, nem ő. Miért kérdeztem, ha neki ez az otthona?
Egy ösvényen haladtunk végig. Nem járhattak sokan ezen az úton, mert nem volt annyira letaposva. Kezdett sűrű köd telepedni körénk, de a színes faleveleket így is gyönyörűen látni lehetett.
Olyan nyugodt ez a hely, de egyben mégis tele van élettel. Itt nincsen negatív érzelem, csak a vad ösztön. Az állatokban nincsen meg az az irigység, kapzsiság, hazudozás, ami a legtöbb emberben. Ezek mellett pedig itt vagyunk mi, akik még varázsolnak is. Mennyi ősöm használhatta rossz dolgokra? Mindannyian gonoszak vagyunk, mindenkiben van sötétség. Ugyan ez elmondható az állatokról?
A szárnyas barátom megint hangot adott, miközben óvatosan meglökött a lábaival. Vajon tudja, mire gondoltam?
— Rendben, igazad van... — igazítottam meg a hajamat.
Bár, most, hogy belegondolok - egy kis segítséggel - talán ez az egész emberi élet ettől érdekes. Nem tudunk semmit biztosra. Egyszerre élünk biztonságban és félelemben. Ha történik valami, gyorsan kell reagálnunk, különben szétesünk, rosszabb esetben áldozattá válunk, mint most majdnem én... Az érzelmeink, gondolataink tesznek minket azokká az emberekké, akik most vagyunk. Talán mégis értékes ez az élet, amiben élek. Enélkül nem ismerném azt az erős, szeretetadó anyát. Az anyámat, aki minden tettével nekem kedvez, mégha az neki fájdalmas. És én annyit nem tudtam megtenni, hogy rábeszéljem Apát, hogy velünk jöjjön... Ez a lelkiismeret-furdalás örökké fog tartani, amit nem bánok. Megérdemlem...
Amint hazaérünk, egyből segíteni fogok Anyának, ezt eldöntöttem. Legyen bármi, megcsinálom. Tudtam, ezzel próbálok Anya bocsánatáért esedezni, de egyszerűen képtelen voltam elmenni mellette csak úgy. Így is nagyon nehéz lehet neki. Nehezebb, mint nekem. Ő sokkal régebb óta ismeri, régóta szereti, és a legfontosabb, nagyon sok éven át bármit megtett volna érte, erre most neki is abban a tudatban kell élnie, hogy nem tudta megmenteni.
A gondolkodásomat egy halk zaj zavarta meg. A bokrok között mozgott valami. Már nehezebben láttam el oda, hiszen a Nap itt már nem tudott olyan sok fényt adni, így a köd még jobban elrejtette a természetet.
Jelezni szerettem volna Hollónak, de ő csak repült tovább, mintha nem is vette volna észre. Lehet én is képzelődtem... A biztonság kedvéért gyorsabban sétáltam, hogy utol érjem a tollas barátomat.
— Nem lenne jó, ha lemaradnék... — mondtam neki, miközben kínosan elmosolyodtam.
Hirtelen valami kiugrott a bokrok közül, és egyenesen felénk jött. A madár feljebb repült, míg én röpképtelenül próbáltam valamit reagálni. A nagy lény fellökött. Amikor földet értem, a szívem kihagyott egy ütemet, levegőt pedig nem mertem venni. Mozdulatlanul vártam, hogy elmenjen.
Még láttam a szürke testét, a farkát, és a világító sárga szemeit. Azok a szemek, ahogyan az enyéimbe fúródtak... Mintha pontosan tudná, kit figyel. A pupillája egy fekete csík, a többi része mind az az érdekes sárga volt. És, mintha aranylóan megcsillant volna. Egy pillanatra nézett rám, aztán már el is tűnt.
Bár többet láttam volna! Túlságosan későn jött, amikor már az erdőben minden tiszta homály. Minden porcikámban éreztem, azt a tekintetet nem fogom egykönnyen elfelejteni.
A holló szállt le elém, egyenesen a térdemre ugrott. Várnom kellett pár percet. Próbáltam kitalálni, milyen állat volt ez, és mi volt ez az egész.
— Te tudod, hogy ki vagy mi volt ez? — mutattam a fák irányába, ahol eltűnt.
Előre dőltem, hogy meg tudjam érinteni a fejét, de ő rájött a tervemre, és felugrott. A ragyogó ezüst szín megcsillant a szárnya alatt.
Akkor mégsem fog beszélni velem...
Felálltam, leporoltam magamat, és még utoljára a bokrok felé fordítottam a fejemet, aztán folytattam az utamat. Mekkora lehet ez az erdő? Már nagyon sokat mentünk, és még mindig nem értünk haza. Annyival egyszerűbb lenne, ha hagyná, hogy varázslattal tudjunk beszélni.
Egy kis idő után elbambultam, ezért a figyelmetlenségem miatt egy nagyobb kavics kicsúszott a lábam alól. Előre dőltem, de mivel nem akartam a talajon kikötni, megfogtam a mellettem lévő faágat, de balszerencsémre az letört, így háttal újra a földre kerültem. A letört ágat arrébb dobtam, így nem estem rá.
Miért vagyok ennyire béna?
Kinyitottam a szememet, majd az égre emeltem a szemeimet. A holló felettem állt, teste egy irányba mutatott, oda, ahol házak álltak. Nem hittem a szememnek. Egyből felkeltem, és hitetlenül előrébb kúsztam, miközben levettem a pulcsimat.
Ezek az épületek ismerősek.
— Tudom, hol vagyunk — suttogtam. — Tudom, hol vagyunk! — kiáltottam, és a madárra vigyorogtam. — Köszönöm!
Ő csak kitárta a szárnyait, aztán meghajolt. Úgy látszik, mindig ezt fogja csinálni, amikor elköszön tőlem.
Boldogan sétáltam hazafelé. Végre biztonságban Anyához bújhatok. Elbújhatok mögé, mint kiskoromban, amikor csúnya, idegen emberek kezdtek hozzám beszélni. Újra vele akarok aludni, vele akarok pihenni, bármit csak ne kelljen kimennünk a házból.
Amint megláttam az új otthonunkat, szaladni kezdtem. Minél előbb ott akartam lenni.
Határozottan, és erősen nyitottam ki az ajtót, de már óvatosabban csuktam be. Nem akarom eltörni a zárat.
— Anya, itt vagyok! — kiabáltam. — Hol vagy?
Nyomasztó csend uralta a házat. A lámpák fel voltak kapcsolva, de ő sehol sem volt. A szobája felé vettem az irányt. Rossz előérzetem volt.
Még egyszer hangosan kimondtam a nevét, amit egy - balszerencsémre tompa, itt vagyok mondat követett. Örültem neki, hogy itt van, de ahogyan beszélt... Mintha fuldokolna.
Lenyomtam a kilincset. Nem nyílt ki. A szívem egyből elkezdett hevesebben verni. Valami itt nagyon nem stimmel.
Hátrébb sétáltam, és az erőmmel egy laza mozdulattal letörtem a kilincset. Eluralkodott rajtam a félelem. Muszáj volt nagyon gyorsan bejutnom, csak ez lebegett a szemem előtt.
Egyből megláttam a földön heverő testét. Az ablak előtt feküdt összekuporodva. Ledobtam az ágyra a pulcsimat, és azonnal mellette termettem. Letérdeltem, a fejét a kezeim közé vettem. Először nem ismert fel, de aztán elmosolyodott. A kezét elvette a hasától, majd a kezemre helyezte. Alig volt ereje. Ez a kevéske mozdulat is nehezére esett.
Amikor hozzám ért a kezemen furcsa melegséget és hideget éreztem egyszerre. Anya keze jéghideg volt, de a tenyere forró. Végigsimított a kezemen, és akkor láttam meg a lehető legrosszabbat.
A hasánál a sötét pólója át volt ázva. A sötétzöld padlószőnyegre vándorolt utána a tekintetem, ahol egy nagy folt hevert. Remegő kezeimet a földre helyeztem. Meleg és nedves. Utána Anya pólója jött. Felszisszent, amikor hozzáértem. Pedig már nekem is elment az erőm.
Kapkodni kezdtem a levegőt. Rongy kell. Rongyot kell hoznom, hogy le tudjam lassítani, utána pedig varázslattal megmenteni. El kell tüntetnem a vért. Körbe néztem, aztán lerántottam a takarót.
— Itt vagyok, Anya... Ne félj..! Már... itt... vagyok... — mondtam akadozva, miközben próbáltam lenyelni a hatalmas gombócot.
A takarót a hasára szorítottam, de hangosan feljajdult. Nem bírtam nézni, ahogyan szenved. Hangosan felzokogtam. Megjelent előttem Apa testének a képe, ahogyan a semmibe mered. De Anya még él. Még megmenthetem.
— Hogyan kell azt a gyógyító varázslatot használni? Kérlek segíts..! Gyűjts egy kis erőt ehhez! — Hideg arcához nyúltam, amit magam felé fordítottam, mert nem a szemembe nézett.  — Rám nézz! Ne mögém!
Mintha elfelejtette volna, hogy itt vagyok. Akkor egyedül kell megmentenem. Nagyon féltem, alig láttam a könnyeimtől. A végén a kezeim közt fog elvérezni a saját anyám.
A fehér paplan bíbor vörös lett. A szemeim kitágultak. Ez nagyon sok vér. Arrébb dobtam az átázott takarót, és a kezeimet tettem a helyére. Becsuktam a szememet és próbáltam a megmentésére koncentrálni. Elképzeltem, ahogyan a sebe - ami nem is tudom, milyen sérülés - összehúzódik, és a belső vérkeringése helyre áll.
Kék fény lepte körbe a véres helyet.
Sikerülni fog!
Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahová be is folyt egy könnycsepp. Megéreztem a sós ízét egy kis vassal is társulva.
Nem láttam a sérülést, így nem is tudtam, hogy gyógyul-e. Csak a kék fény ragyogott előttem. Anya keze újra az enyémhez ért. Félszemmel rápillantottam. Mintha mondani akarna valamit. Már jobban is van, azért akar beszélni. Elmosolyodott, és levette a kezeimet a hasáról, ezért a fény eltűnt, helyette pedig láttam a sok vörös vért, ami egy percre sem állt le.
— Szeretlek, Izabella! Apáddal... mindig veled leszünk — mondta, de folyamatosan vért köpött, ezért alig értettem volna, ha nem ismerném.
— Nem, nem mész el... Kérlek, ne hagyj te is itt..! Nem akarlak téged is elveszíteni. Csak... csak te maradtál nekem — kérleltem, miközben folyamatosan elcsuklott a hangom.
— Nem fogsz... elveszíteni.
A mutató ujját a mellkasomra tette, pont oda, ahol a szívem éppen kettéhasadt.
Az ujjai végén az ő rózsaszín fénye jelent meg. A fény kis indákká alakulva Anya mellkasa felé haladt, ahová neki is pont a szívét érte el. Melegséget éreztem, ezzel együtt a könnyeim is elálltak.
Az indák tovább nyúltak. Folyamatosan kettéváltak és terjedtek. Az egész szobát belepték, így ezek adták a fő fényt. Gyönyörű volt.
Anya felé fordultam, aki szintén a művét követte. Mintha nem is éppen halál közeli élménye lenne, hanem szimplán csak fáradt. Ha tényleg el fogom veszíteni, akkor tudnia kell valamit.
— Szeretlek! Mondd meg ezt Apának is, kérlek!
Amint ezt kimondtam, a rózsaszín indákban az én kékem is megjelent. Egybeolvadt a két szín. Először a minket összekötő fényben, aztán szépen, szerteágazóan mindenhova elért. Újra elhomályosodott a látásom.
Itt a vége.
El fogom veszíteni az anyámat is. Árva leszek, ilyen fiatalon. Elveszítem a másik legfontosabb embert az életemben. Erre képtelen vagyok felkészülni, mégha ezek a varázslatok megszépítik a halálát.
Egyszer csak minden eltűnt, helyette kis, hulló fények jelentek meg, mint a tegnapi kék sárkánnyal. Kék és rózsaszín színekben hullottak az apró csillagok. Amint a földre értek, nem tűntek el, hanem tovább ragyogtak.
Anya szemébe akartam nézni, de ő már a semmibe meredt üveges szemekkel. A légzése leállt a szívével együtt. Megfogtam a kezét, felemeltem, majd elengedtem. Leesett. Nem tartotta.
Meghalt.
Nem tudtam feldolgozni ezt a látványt. Nem akartam elhinni. Folyamatosan pislogtam, a torkomban megint előjött a csomó. Az ujjaimmal becsuktam a szemét, de a helyén piros csík maradt.
Az arcát figyeltem, és egy különös érzés, ami mélyen belőlem készült kitörni, a szívemhez érve szavakat adott ki, miközben az agyam teljesen lefagyott.
— Én, Izabella Monerist, Elizabeth Monerist lánya adom meg a belépés parancsát neked, Deindem. Szavad köt, el kell vinned magaddal. Ego, regina draconum.
A földön lévő fények halványodni, majd aztán világosodni kezdtek. Így vibrálva kezdtek el lebegni Anya teste körül. Már nem is láttam őt, a szememet el kellett takarnom, hogy ne süsse ki a nagy fény. A hajam a nyakam körül szállt a fények miatt okozott kisebb tornádó miatt.
Hallottam halk hangokat és próbáltam odanézni, de csak pár rózsaszín emberre hasonlító figurát láttam, ami folyamatosan változott. Mintha lepörögne Anya élete.
Végignéztem, ahogy egyre nagyobb lesz a kis emberke, körülötte szürke - szintén emberi lényekkel. Egy tökéletesen egyforma jelent meg, együtt játszottak, majd verekedtek. Később mintha veszekedtek volna. A kellemes szeretetből harag és féltékenység lett, a képek egyre gyorsabban váltakoztak. Boldogság, terhesség, szülői elismerés, szerelem, hazugságok, királyság, korona, kés és düh.
Amikor vége lett a fények egy nagy lökéssel eltűntek. Én a falba repültem, de nem éreztem semmilyen fájdalmat, mintha megfogtak volna.
A test szép lassan ugyan olyan fényekké vált, de a végén nem eltűntek, hanem egy formát öltöttek. Anya sziluettje jelent meg, szintén a saját színével, de mellette megjelent egy állat is. Később rájöttem, hogy egy szarvas volt az, hatalmas aganccsal. A mellkasánál és a hasánál sötétebb színekben pompázott.
A fejét leengedte a jobb lábával együtt. Meghajolt. Anya csak megsimogatta a fejét, és a határa ült. Nagyobb volt a patás állat, ezért kényelmesen elfért rajta, a szarvast pedig nem nyomta a súlyával. Egy nagy ugrással elment, valószínűleg oda, ahova Apa is került.