A Másvilág titkai

14.rész

— Nagyon sokáig tartott — jelentette ki, amint egymáshoz értünk. — Mit csináltál eddig? Csak nem eltévedtél?
A nyelvem hegyén akadt a szó. A hollón eléggé látszott, nem akarja, hogy eláruljam a létezését. Gyorsan forogtak az agytekervényeim, amíg ki nem nyögtem a legelső dolgot, ami eszembe jutott.
— Messzebb repült a labda, mint gondoltam. Sokkal több időt vett igénybe.
— Szóval nem találtad.
— Nem — vallottam be a féligazságot.
— Akkor, mivel ez kicsit tovább tartott, valami mással próbálkozunk. Egy gyorsabb megoldással.
— Mivel?
— Csak dobd el teljes erődből arra a labdát! — karolt át és mutatott egy pontra. — Mehet?
Vonakodva ugyan, de bólintottam.
— Mehet.
Két lépést hátrébb léptem, lendületet vettem, aztán eldobtam. Készültem megállítani, de Anya megelőzött. A levegőben, rózsaszín burkolattal lebegett. Elkezdett sétálni egyenesen a labda becsapódásának a helyére. Rossz sejtésem van.
— Mit csinálsz? — kérdeztem félve.
— Kicsit ösztönözlek.
Amint megállt a tökéletes helyen, felém fordult, majd egy intéssel újra elindította a tárgyat.
Bevillant a fa törött ága. Annak az apró kőnek a lendülete sehol sincs emellett. Sokkal erősebben dobtam el ezt a labdát, így sokkal nagyon erő is lehet benne. És félek, ez sem fog szebben becsapódni.
Egyből koncentrálni kezdtem. Muszáj megállítanom, különben Anya csúnya sérüléseket fog szenvedni.
Érezni kezdem a szelet, ami enyhén ellenáll a labdának. Érezni kezdem a labda súlyát, az alakját. Érzem, ahogyan az erőm körülölelni a tárgyat. Gyerünk, menni fog! A levegőt megerősítettem, ezzel is lassítva. Már olyan, mintha a kezemben tartanám.
Mivel a koncentráció miatt becsuktam a szememet, most kinyitottam és félve felnéztem. Még mindig repült, de már egyre jobban közeledett Anyához, ő pedig lehunyt szemmel várt.
Nem, nem, nem...
— Ne! — kiáltottam.
A kinyújtott karomat és kezemet, amivel próbáltam könnyíteni a varázslaton, ökölbe szorítottam és magamhoz rántottam, míg a balt úgy állítottam be, ahogyan előbb a párja volt, annyi különbséggel, hogy a tenyeremmel előre mutattam, miközben az ujjaimat megfeszítettem. Ezzel a mozdulattal pedig egy pajzsot képeztem.
Anya haja a lendület okozta szél miatt mögötte szállingózott. Megtapogatta az arcát, hátha talál valahol valamilyen ütésnyomot. Lassan nyitotta ki a szemét. Pár centire, egy nagyon halvány kék falba állt bele a labda, mellesleg még tartottam is. Dupla biztonság.
A kezeimre vezettem a tekintetemet. Először a bal csuklómat mozgattam meg. Kék fény ölelte körbe. Az ökölbe szorított jobbomra vándorolt a szemem, ahol sokkal erősebben világított. Úgy éreztem magam, mint aki bármit el tud mozdítani. Az egész testemben éreztem az erőmet. Felszabadult érzés volt. Mintha áttörtem volna egy láthatatlan falat, ami eddig elnyomta a varázserőmet.
Elengedtem a játékot, az meg egyből a földre esett. Mosolyogva és büszkén elindultam Anya felé, viszont két lépés után teljesen elfáradtam. Látásom elhomályosodott, körülöttem minden halványult.

Ásítottam egy nagyot és ívbe feszült háttal kinyújtottam az elgörnyedt testemet. Arcomat hűvös szellő csapta meg.
Hű, de friss a levegő! Nyitva van az ablakom?
Az egyik kezemmel megdörzsöltem a szememet, amíg a másikkal körülnéztem. Nagyon világos volt. Természetellenes fényesség lepte be a szobámat. Lassan hozzászoktam, így a tekintetemet előre tudtam szegezni. Zöld, sárga, bordó, barna és még ezeknek a színeknek az egyéb árnyalatai.
Én, akkor most kint vagyok a szabadban? — kérdeztem magamban, miközben visszaemlékeztem a nemrég történt eseményekre.
Hé! Varázsoltam, de igazán, rendesen.
Egyből felültem, viszont valami keménybe ütköztem, ami miatt sajogni kezdett a homlokom. Odatettem a kezemet és masszíroztam.
Mi volt ez a kemény?
Mérgesen a tettesre nézek.
— Anya?
Ő is éppen a homlokát nyomkodta, csak ő varázsolt hozzá. Halkan motyogott, lehunyt szemekkel. A gyógyítást is meg kéne tanulnom - jobban -, hiszen a mostani tudásom semmit nem ér, mindeközben életveszélyes helyzetekben nélkülözhetetlen.
Ha tudtam volna, Apát is meg tudtam volna menteni. — jutott eszembe a fájó igazság.
— Mi történt?
— Elájultál. Nagyon megerőltetted magad. Ez várható volt, így számítottam rá.
Megnéztem, min feküdtem. Itt, ezen a helyen hosszabb és puhább volt a fű. A fejem alá egy követ rakott, de rajta vastag moha nőtt. Megérintettem. Pihe-puha volt. Soha életemben nem fogtam ilyen puha mohát. A nyakamat rá, hogy ez is varázslat. Amióta tudom Anya titkát, sokkal többet varázsol.
— Nekem nagyon sok gyakorlásomba telt a pajzs létrehozása, mellesleg sokkal gyengébb is volt az első — beszélt tovább, amikor a barnás-zöld szemébe néztem. — Büszke vagyok rád.
Kellemes bizsergés futott végig a hátamon, amit összeszorult torok követett. Apa már sosem fogja ezt a mondatot kimondani...
Gyorsan rendeztem magamban az érzéseimet. Megköszöntem a dicséretét, aztán megpróbáltam felállni, de a térdem összecsuklott. Anya egyből megfogott a két oldalamnál.
— Jól vagyok. — Utaltam, hogy nem kell tartania.
El is vette a kezeit rólam, én meg néha megbillenve, de aztán szilárdan megálltam. Nem fog rajtam ki egy kis szédülés.
— És most mit csinálunk?
— Nem gondoltam, hogy ilyen intenzíven fogjuk használni az erődet, úgyhogy szerintem menjünk haza pihenni, úgy is nemsokára lemegy a Nap.
Felnéztem az égre, megbizonyosodásként. Igaza volt, már nem kell sok idő és gyönyörű színekben fog pompázni az ég. Nagyon elhúztam az időt az erdőben és most az ájulással.
Igaz, még el akartam menni a könyvtárba, de akkor ezt a programot másnapra hagyom. Inkább itt maradok és nézem, ahogy sötétbe borul a világ.
Anya ezt másképp gondolta, mivel ő már elindult hazafelé. Elkaptam a csuklóját.
— Nem maradunk itt? Csak a naplementét szeretném megnézni.
Nem kellett sokat várni a válaszra, mert szinte azonnal igennel felelt. Elkezdett húzni egy ismeretlen helyre. Bár számomra itt minden ismeretlen, viszont erre pont nem jártam, amikor eltévedtem.
Nem árulta el hova visz.
— Meglepetés — mondogatta.
Éppen egy nagy gyökéren léptem át, amikor újra beleütköztem Anyába, csak most a hátát találtam el. Szegény, nemsokára három lépés távolságot fog tartani közöttünk.
— Itt vagyunk — ment arrébb, hogy jobban megcsodálhassam a tájat.
Egy peremen álltunk. Lenéztem és előttem elég nagy távolságra láttam a növényeket. Nagyon meredek volt. Nem vagyok tériszonyos, de egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Feljebb néztem. Végelláthatatlan erdő volt előttünk. Egymás hegyén hátán, egy-kettő helyen pedig olyan kis tisztás, ahol mi is voltunk. Az erdő fölött madarak repkedtek, egyenesen a Nap felé. És a Nap... narancssárga színében már a horizontnál volt. Az eget rózsaszín, narancssárga halvány- és sötétkék színekre festette. Szemkápráztató volt.
— Ez egyszerűen... — akadt el a szavam. — Nem is tudom, mit mondjak. A gyönyörű ehhez képest egy ronda szó. Honnan tudtad, hogy itt van ez a hely?
— Nem tudtam. Sejtettem. Gyerekként sokat jártam az erdőt. Nem itt, való igaz, de szinte mindenhol találtam egy ilyen helyet. Reméltem, ez most sem lesz másképp. Gyere, üljünk le! — húzott magával a földre.
Pár perc csend után megszólaltam.
— A te országodban... — gondolkoztam a nevén, mert nem jutott eszembe.
— Amikor ott királyság alakult ki, senki se akart nevet adni a helynek. Nem kell név, elég az otthon - így gondolták. De egyszer, amikor messziről egy sima, egyszerű ember ment oda és látta a sok varázslatot, azt mondogatta; egy másik világba kerültem. Ez nem az, ahol nekem lennem kéne. A másik világ... ebből találták ki az ott élők a Másvilágot. Így már meg lehetett jelölni a térképeken, meg tudták mondani, mi ez a hely, és hogy hol élnek az ottani emberek. — fejezte be a mesét. — Ne haragudj, amiért közbe szóltam!
— Nincsen semmi. Többször is mesélhetsz nyugodtan. Nagyon szeretem.
— Rendben, ahogy kívánod. — Átkarolt és a fejemet simogatta, amíg én hozzábújtam. — Mit szerettél volna mondani?
— Gyerekként a Másvilágban odamehettél, ahová csak akartál?
— Igen is, meg nem is. Egy bizonyos területen - ami igaz nem volt kicsi - azt fedezhettem fel, amihez csak kedvem szottyant, de azon a határon kívül csakis kísérővel mehettem tovább. És a kísérő is csak olyan lehetett, aki meg tudott védeni. Tudod, én voltam az idősebb hercegnő, a trónörökös, akire vigyázni kellett.
— Nem akartak megölni? A néped?
— Szerettek minket. Sőt, tiszteltek. Amikor közöttük sétáltam, mindig adtak valamit. Almát vagy valami kis játékot. Mindenkit úgy neveltek, hogy a Monerist család nagy tetteiről beszéltek. Ahogyan az őseink megvédték őket. — Előre nézett és visszaemlékezett. — Most már, ha a többség él is, biztosan csalódtak és megvetnek engem.
— Miért mondod ezt?
— Ott hagytam őket, amikor szükségük lett volna rám. Megfutamodtam a baj elől. Cserben hagytam a népemet. És nézd, mi lett! Nem változott semmi. Most az Apádat hagytam cserben — csuklott el a hangja.
Egyből cselekedtem. Nem néztem végig, ahogyan a szeme megtelik könnyel, egyből magamhoz vontam.
— Semmi baj. Add ki magadból! Itt vagyok — cseréltem fel a szerepüket, mivel most én vigasztaltam őt.
— Jól vagyok... Nincsen semmi baj — vékonyodott el minden egyes szónál a hangja.
— Dehogynem. Csak engedd, hogy az érzéseid eluralkodjanak rajtad!
— Nem kell... Nem szabad...
— Én itt vagyok. Megértem, átérzem — simogattam a hátát, közben pedig hagytam, hogy a fejét a nyakhajlatomba nyomja.
— Annyira fáj. Úgy hiányzik... — zokogott.
Válla rázkódni kezdett, könnyei eláztatták a felsőmet. Pólómba belemarkolt és erősen szorította, mintha el akarnék menekülni. Nyugtató szavakat suttogtam neki, miközben előre-hátra billentettem magunkat.
Így maradtunk, amíg a Nap el nem tűnt.
Még így sem engedett ki mindent. Nem akarta, hogy így lássam, látszott rajta. Éreztem.
Próbálta összeszedni magát. Szaggatottan vette a levegőt, miközben igyekezett lenyugodni. Ha így folytatja, nekem is sírnom kell, épp elég, hogy 'majd megszakad a szívem.
Amikor úgy érezte, hogy jobban van, elhajolt tőlem. Még a barna szemei csillogtak a könnytől, de folyamatosan törölgette őket.
— Nem jó ez a csend. Csak a szipogásomat hallod.
— Akkor beszélgessünk — egyeztem bele, miután törökülésbe helyezkedtem. — Miről szeretnél?
— Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először találkoztam Apáddal — kezdett bele, közben pedig megfogta a kezemet és összekulcsolta a sajátjával. — Még nagyon pici voltam, talán úgy tíz éves lehettem. Éppen a levelekkel játszottam. Én voltam a szél, és arra vittem a lehullt faleveleket, amerre csak akartam. Háttal rohantam, mert nézni akartam, ahogyan szállnak, de a semmiből felbukkant egy pár évvel idősebb fiú, akinek nekimentem. Ő a határa esett, én pedig rá. Egyből segítettem felállítani és sűrű bocsánatkérések között felvettem tűzifákat, amiket elejtett. Mivel a varázserőmmel csináltam, egyből rájött ki is vagyok. Térdre ereszkedett előttem, és akkor ő kért elnézést. Egyáltalán nem haragudtam rá, sőt még segítettem is elvinni az otthonába. Egész út alatt beszélgettünk. Nagyon jó barátok lettünk. Évről évre egyre jobban kezdtem szeretni a mogyoró barna haját és a gyönyörű zöld íriszeit. Nagyon boldog voltam, amikor az apám Hardin apja után őt nevezte ki a jobbkezévé. Azt jelentette, hogy megbízott az apjában, így megbízik a fiában is. Szinte mindig a közelemben volt, igaz voltak olyan pillanatok, amikor napokig nem láttuk egymást, de utána sokkal nagyobb volt az öröm. Később apám hozzáadta a kezemet, amit akkor már nem bántam, sőt még örültem is. Szerencsések voltunk. Nem más emberrel kellett kényszerházasságot kötnünk, hanem azzal, akibe szerelmesek lettünk. Nemsokára rá megszülettél te, Kicsim — simított végig az arcomon.
— És Annabellel eközben mi volt?
A mosolya fájdalmas grimaszba változott.
— Annabell... mindig is visszahúzódó volt. Én mindig kijártam, míg ő alig. Szerettem minden hibája ellenére, de ő nehezebben fejezte ki az érzelmeit, vagy egyáltalán nem voltak. Nem hiszem, hogy repdesett a boldogságtól, amikor Apánk közölte a házasságomat, ami szerelemből történt, amíg neki nem adatott meg az a lehetőség.
— Neki kényszerházassága volt? Olyannal, akit nem szeretett?
— Igen — válaszolta kurtán.
— De...
— Most már eleget feszegettük Annabell témáját — vágott a szavamba éles hangnemben. Feszült lett. — Inkább nézzük a csillagokat! Már jobban vagyok.
— Rendben.
Akartam még kérdezni, de igaza van, most már elég, így is egy csomó új dolgot tudtam meg, szóval egyenlőre befejezem a kíváncsiskodást.
Odabújtam hozzá és úgy néztük tovább a sötétségen lévő többezer fényt. Te is biztos fent vagy, Apa. Onnan nézel minket, igaz? Te mutatod, hogy téged, mint csillagot nézzünk, ne pedig a mögötted bújó sötétséget. Ugye? Vagy te is a sötétben lapulsz?
Hiába kérdezem, tudom, nem fogok választ kapni.

  ~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~~
Boldog karácsonyt...