A Másvilág titkai

1.rész

Az idő észrevétlenül vetett véget a nyári melegnek. Nemrég még a meleg napsugarak alatt feküdtem, élveztem a szabadidőt, a békességet. Maga volt a mámor. Erre most már az erős zöld helyett a sárguló, egyre barnább levelekkel kell szembesülnöm nap, mint nap. Ezek jelezték a korlátlan szabadság végét.
Nem mintha szabályok nélkül éltem volna.

Senki sem úgy született, amilyen jelenleg lehet. Valami olyanná változtatta. Már magzatként is befolyásolja az anya tettei a születendő gyermek személyiségét. Nem is láttuk még a világot, de már elkezdtünk alakulni, már elkezdtünk valakivé válni.
Szülőnek lenni az egyik legszebb és legcsodálatosabb dolog az életben. Hatalmas felelősség, eközben nem is mindegy, mit hogyan csinálunk. Minden tettünk és döntésünk meghatározza a gyermek egész életét. És ezt nem is lehet egyből észrevenni. Akkor jönnek rá a szülők, hogy valamit rosszul csináltak, ha már látták a következményét évekkel később.
És ítélkezhetünk olyan döntés felett, amit azért hoztak, hogy egy számukra fontos személyt megóvjanak?
Nem.
Megítélni vagy elítélni az embert a legegyszerűbb. A leggyorsabb is, hiszen nem kell annyit elmélkednünk az okon. Miért tette? Miért jutottak erre a döntésre? Mi okozta, hogy csak ezt látták a legmegfelelőbbnek?
Az ember legtöbbször ujjal rámutogat a másikra, negatív kritikával illeti, hozzá vágja, hogy rosszul cselekedett, majd a büszkeségén csámcsogva - miszerint jól megmondta a magáét - otthagyja. Mindenki csak elmondja, mit csinált balul, de senki nem próbálja rávezetni a másikat, hogy hogyan lehetne ezt kijavítani, megoldani. Kritikát mondani, ítélkezni a legkönnyebb, főleg, ha azután nem segítünk a másiknak.
Empátia hiányban szenved az emberiség?
Valószínű.
De én sem voltam jobb.

Szigorú szabályok között nőttem fel. A szüleim mindig rövid pórázon tartottak, viszont mivel sosem éreztem meg az igazi szabadság ízét, nem zavart. Az évek haladtával kezdtem sejteni, miért is van ekkora szigor, őszinte választ mégsem kaptam soha. Egyszerűen megszoktam.
Se bölcsődébe, se óvodába nem jártam, Anya szinte mindig mellettem volt, kivéve, amikor Apával töltöttem a napjaimat.
Csecsemőként a szülők mindentől óvnak, nekik is új, nekem is új az egész helyzet. Reális szabályok voltak, mint például, a nincs különböző polcokra mászás, nincs cukrok evése, felnőttek dolgaitól való eltiltás. Természetesek. Gyerek ne játszon éles dolgokkal, ne egyen annyi édességet, ne menjen oda, ahová csak akar.
És ne ismerkedjen másokkal.
Mivel minden új egy kölyök számára, kíváncsi. Fel akarja fedezni a körülötte lévő dolgokat, megfogni, érezni és látni. Egy másik gyerek látványa, aki olyan, mint ő, a legérdekesebb. Ilyenkor kezd alakulni az emberben a barátkozás. Az együtt játszás, az együtt töltött idő. Fel se fogjuk, milyen érdekesek azok a korok.
Viszont én nem találkozhattam senkivel. Nem, amíg nem tudtam uralni a bennem rejlő erőt.
Mert én nem olyan voltam, mint egy átlagos gyerek. Én valami más voltam.
Járni se tudtam, amikor jöttek ezek a különös dolgok. Ha valami az utamban volt, miközben kúsztam a földön, egy könnyed mozdulattal arrébb toltam. Ha a polcról akartam levenni valamilyen játékot, amit nem értem el, levettem. Ösztönösen cselekedtem. Mint, ahogy járni tanulunk, úgy varázsoltam. A varázserőm a véremben volt, ezzel születtem.
Kék. Ez volt az első dolog, ami feltűnt. Legelőször egy adott tárgy körül kék fény jelent meg, amit nem lehetett megfogni. Hullámként lebegtek, táncoltak előttem. Játszottam azzal, az ösztöneim, érzéseim irányították.
A szüleimet ez láthatóan nem döbbentették meg. Olyanok voltak, mintha számítottak volna erre. Elmagyarázták a fontosságát és a különlegességét, ami miatt nem találkozhattam más gyerekekkel. Amíg nem tudatosan irányítottam az erőt, bármikor használhattam és ez veszélyes volt. Kockázatos.
Az első pár évben nem törődtem vele, viszont később, amikor már vágytam más társaságára, de nem lehetett barátom, elkezdtem nem szeretni. Élettelen barátaim voltak, amiket boltokból kaptam.
Kimehettem az emberek közé, nem voltam bezárva a házba. Egyszerűen csak, mindig ott voltak a közelembe. Sosem lehettem kint az utcán egyedül. Ahogy nőttem, többször hagytak otthon, mivel muszáj volt dolgozniuk, hogy pénzt keressenek, abból meg házat vegyenek.
Sokszor költöztünk.
Amíg iskolába nem kezdtem járni, rengeteg olyan alkalom volt, amikor más épületbe, más városba költöztünk. Mintha menekültünk volna. Nem törődtem vele, hiszen sosem értettem a lényegét. Nem kötött azokhoz a helyekhez semmi. Pont ezért a szüleim lettek az egyetlen olyan biztos pontok, akik a biztonságot nyújtották számomra és ott voltak nekem.