A Másvilág titkai

6.rész

Hátrálni kezdek, amíg a hátam a falnak nem ütközik. A levegőt csak úgy kapkodom, mégsem érzem soknak, sőt inkább még kevésnek. Kiabálni és ordítani akarok. Szólni Anyának. Apának, hogy ébredjen. Viszont képtelen vagyok bármit is tenni, hiába akarom. A hangom, mintha sosem létezett volna, használhatatlan volt.  Szememet nem tudtam levenni a sok vérről. A vérről, ami fenyegetve közelít hozzám. Ahogyan a parkettát sötét színével és vas szagával belepi.
Pislogni se pislogtam, csakis a testet figyeltem. Csípni kezdett a szemem, ezzel figyelmeztetve, hogy pislognom kéne. Sokkos állapotomban becsuktam, de már nyitottam is ki, hiszen a lehunyt szemeim alatt is a mozdulatlan testet láttam. Hogy ezt reflexszerűen vagy tudatosan tettem, azt én sem tudom.
Remegő kezemmel meg kellett dörzsölnöm a szememet, mert a sok vér, ami beterítette az egész helyet, hirtelen eltűnt. Nem hittem el amit látok. Minden rendben volt. Apa éppen a sok sampon és a balzsam között vívódott. Csak képzeltem az egészet?
— Apa? — kérdeztem, de félek nem sokat hallott, hiszen a hangom remegett és halk volt.
— Tudtommal én vagyok az — válaszolta mosolyogva, de mivel nekem háttal állt, így csak a hangsúlyából tudtam megállapítani.
Mivel nem mondtam semmit, hátranézett. Sápadt arcom láttán eddigi vidám arca újra komor és aggódó lett.
— Hé, történt valami?
A tárgyakat odébb tette és odajött hozzám. Meleg kezével megfogta a jéghideg, még mindig remegő kezemet. Csak óvatosan a fejemet ráztam egy kis fáziskéséssel. Nem tudtam megszólalni a sokktól. Tátogtam, de hang nem jött ki.
Áá semmi, láttalak az előbb, csak annyi különbséggel, hogy meg voltál halva. Tudod nem nagyon tudok aludni, így kicsit kattant lettem az alváshiány és a folyamatos feszültség miatt, pedig ez az egész csak egy napja történt — akartam mondani, de ezt amint végiggondoltam magamban, úgy is vetettem el. Mindkettőnknek jobb, ha nem mondom ki hangosan. Nem kell még jobban féltenie.
— Biztos? Olyan rémülten nézel. Láttál valamit? — kérdezte, miközben végignézett a folyó mindkét oldalánál. — Vagy valakit?
Ajkaimat nyelvemmel benedvesítettem, mert teljesen kiszáradtak. Nyeltem egy nagyot és vártam egy pillanatot, míg a hangom újra elő nem jön.
— Nem láttam semmit és senkit. Csak tudod annyira fog hiányozni ez a ház. Nagyon a szívemhez nőtt.
Részben igazat mondtam, tényleg nagyon fog hiányozni. Ez a ház és hely az otthonom, így ezeket egyik napból a másikra itt hagyni fájdalmas, mégsem elegendő indok a mostani viselkedésemre.
Másik részben pedig muszáj volt hazudnom, hiszen a véres test okozta a sokkos állapotomat, de az a legjobb, ha nem tud róla. Nem értene meg. Én sem fogom fel az előbb látottakat, ő miért tudná?
De mégis mi volt ez..?
Látszik Apán, hogy mennyire elmélkedik a válaszomon. Higgyen nekem vagy ne, igazat mondok vagy hazudok. Szemöldökét összeráncolta és mélyen a szemembe nézett. Álltam a tekintetét. Észrevétlenül vettem egy mély levegőt, majd határozottan tovább néztem.
Higgy nekem, kérlek... Ne kételkedj, mert nem tudok mit kitalálni...
Egy darabig még így álltunk, de aztán feladta és halványan elmosolyodott. Elhitte...
— Nekem is hiányozni fog. Nagyon megszoktam ezt a helyet. Ha tudnád mennyi emlék özönlött rám ezalatt a nap alatt — nevetett meghitten. — Olyan nosztalgikus állapotban vagyok, hogy az előbb nem tudtam megkülönböztetni a fogkrémet anyád krémje között.
Valahogy én képtelen voltam vele együtt szórakozni. Ilyenkor mindig kinevetném és gúnyosan megdicsérném, aztán meg elmondanám Anyának is, hogy együtt tudjuk szívni a vérét.
Mint egy átlagos család...
Viszont, ha érzésből nem megy, akkor megy nélküle. Színjátékkal... Nem akarom elrontani a kedvét, hisz lehet ezek után  - amikor elmegyünk - nem lesz már ilyen vidám hangulata. Nem szoktam előttük megjátszani magam, remélem nem most fogok felsülni.
Ne haragudj emiatt rám, Apa... Muszáj ezt tennem. Muszáj hazudnom neked. Nem lehetek most őszinte. Most nem, de majd egyszer, amikor tudni fogod, hogy mit láttam, megérted, miért is tettem ezt és miért is hazudtam neked.
— Miért nem lepődök meg rajtad — kuncogtam, mivel úgy érzem, a színlelt nevetésem biztosan lebuktatott volna. A szívem szúrt egyet, ami miatt a számat összepréselve dörzsöltem meg a mellkasomat.
Ezen csak a fejét rázta. Felállt és visszament pakolni. Egy pillanatra el is felejtettem, miért is jöttem.
— Apu... — nyújtottam el a szó végét. — Biztos nem szeretnél velünk jönni? Nagyon örülnék, ha te is ott lennél. Nem szeretnék nélküled szembe nézni az iskolában történő dolgokkal. Be kell vallonom, hogy egy kicsit félek. Félek a következményektől, amit okozni fogok. Mit kéne mondanom Emilynek? Mit kéne tennem ahhoz, hogy ne okozzak fájdalmat neki?
Apa megint leállt a pakolással. Újra felém sétált és kedvesen megfogta a vállamat. A földet bámultam, így muszáj volt leguggolnia, mert csak akkor kerültünk egy szintbe, így fel tudtuk venni a szemkontaktust.
— Semmi olyat nem tudsz mondani, amivel könnyebbé teheted a barátaidtól való elvállást. Fájni fog, mindenkinek. — Egy pillanatra elhallgat, mintha gondolkozna, hogy mit is mondjon. — Nem mindig tudunk felkészülni arra, ami be fog következni. Néha jobb csak... hagyni, hadd történjenek úgy a dolgok, ahogyan kell nekik. Attól mert valamit nem tudunk kézben tartani, még nem leszünk rosszak vagy gyengék. Sajnálom, amiért nem tudok ott lenni veled, de az időnk nagyon fogyóban van. Muszáj sietünk, különben előbb fog megtalálni minket Annabell, mielőtt mi elmennénk innen.
Ennyire veszélyes lenne?
Apa erősebben megfogta a hátamat és a derekamat, mivel egy szoros ölelésbe vont. Óvatosan öleltem át a vállait, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
Így voltunk egy darabig. Az ölelése biztonságot nyújtott, amire nagyon szükségem volt.
— Sehogy sem tudlak lebeszélni erről, igaz? — motyogtam a nyakába.
Van benne igazság, amit mond, de Anya megérzését sem tudom figyelmen kívül hagyni. Bár lehet, hogy az a rossz érzés akkor történne meg, ha velünk jönne. De ezek nem konkrétak, szóval lehet mégis jobb, ha itt marad, és akkor biztosan el tudnánk menni, semmi hátránnyal.
Maradjon? Jöjjön? Még több eldöntendő kérdés. Régen sem tudtam választani két csoki között, de félek, ezeknek a tétje most már nagyobbra nőtt. Már ezek a döntések egy ember életével fizetnek, ha rosszul választok. Azt mondják nincs rossz döntés, most mégis ezt érzem. Egyik ötlet sem tűnik elég kielégítőnek.
Elváltunk egymástól. Megrázta a fejét, közben pedig felállt.
— Nem tudsz. Elég makacs vagyok, és biztos vagyok benne, hogy édesanyád küldött ide. Hadd találjam ki! Le akar beszélni a tervemről, mert szerinte ez nem jó ötlet. Igaz? — Erre nem tudtam mit mondani, így csak bólintottam. — Gondoltam. Anyád csak aggódik értünk. Elizabeth és Annabell nem ápolt jó kapcsolatot. Hiába voltak ikertestvérek, az a kötelék nem volt meg kettejük között.
Újra a földet kezdtem el bámulni, így az államnál fogva felemelte a fejemet. Az ő zöldjei csak úgy csillogtak.
— Nem kell félteni, hiszen tudod milyen erős vagyok. Ha valami történik - amit erősen kétlek -, akkor is simán lenyomom őket. Legyen az állat vagy ember. Senki és semmi se foghat ki rajtam — mondta, miközben mutatta a megfeszített karját, ezzel próbálva megvigasztalni.
— Kivéve elvileg a nénikém...
Minden szó az arcára fagyott. Fején találtam a szöget. Amit eddig hallottam róla, az pont elég arra, hogy tudjam, ők félnek tőle. Anya sokkal jobban mutatja ki, de ha minden figyelmemet Apára szentelem, akkor rajta is látom ugyan azt az aggódást.
Egy darabig még nem felelt semmit, de aztán újra aktivizálta magát.
— Annabelltől nem kell félnem. Személyesen még biztosan nem találkozunk.
Magabiztosan nézett a szemembe, de nem hallatszott úgy. Összehúzott szemöldökkel álltam. Nem tudtam elmenni a "még" szó mellett. Nem előle menekülünk? Miért találkoznánk vele, ha folyamatosan bujkálunk?
— Még mindig nem értem, hogy mit tett Annabell, amiért azt tettétek vele? Mi történt a Moneristekkel és miért nem mondjátok el végre, hogy ki is pontosan Annabell? Részletekben kapok csak válaszokat. Ne szégyelljétek magatokat előttem! Veletek élek és én is ugyan úgy benne vagyok. Őszinteséget várok tőletek... Miért öltetek - ha egyáltalán igaz ez? — Képtelen voltam elmenni a tény mellett, hogy a szüleim végeztek valakivel, tegyen az bármi rosszat. — Most jelenleg titeket tudlak felelőségre vonni, mert nem tudom a háttér történetet, de szerintem még azzal a tudással is ti lesztek a rosszak. Hiába van minden éremnek két oldala, a tiétek mindkét oldalról bűnösnek mutathat be titeket. Át tudom érezni Annabell gyászát. Miért tettétek ezt Annabellel?
— Ez nagyon bonyolult Bella. El fogjuk magyarázni neked, hidd el! De most jelenleg nem alkalmas. Mi lenne, ha —gondolkozott hangosan — mondjunk a kocsiban, az új otthonunk felé menet Elizabeth és én elmeséljük. Mindenben színt vallunk. Az úgy jó lesz?
Képtelen voltam bármit is mondani erre. Ha minden jól megy, akkor akár már ma is megtudhatom a nagy titkot. Mellesleg nagyon makacsak, így előbb nem is fogom tudni kiszedni belőlük. És lehet végül tényleg Apának lesz igaza. Talán mégis jobb majd útközben beavatni. Bármi is legyen, a lényeg, hogy minél hamarabb menjünk el, ha ennyire félnek Annabelltől.
Odahajoltam hozzá és egy puszit adtam az arcára.
— Hát rendben... Azért, ha meggondolod magad, akkor bármikor jöhetsz velünk az iskolába. De addig is... nagyon vigyázz magadra! — mosolyogtam el, de most már őszintén.
Bólintott és visszament pakolni. Szép lassan sétáltam a folyosón. Remélem tényleg nem lesz baja. Bár olyan erős lenne az erőm, hogy egy pajzsot tudjak rá tenni. Akkor biztos nem kéne aggódnunk.
Amikor leértem a földszintre, a konyhába mentem, hátha ott van Anya. Teljesen kihalt volt. Mintha egy bútor boltban lennék, ahol minden tökéletesen rendezett. Tovább mentem az érkezőbe. Ott sincs. A székek szépen, rendezetten be voltak tolva az asztal elé. Az asztal pedig szépen csillogott. Nem messze tőlük volt egy fehér lepedő, amivel majd le fogjuk takarni a bútorokat.
Mivel itt nem volt senki, a nappali következett.
Amikor beléptem egy pillanatra megijedtem, mert ez is teljesen üres volt, de aztán megláttam az ablak előtt állva őt. Gyorsan rendeztem az ijedt arcomat, majd odamentem hozzá. Nem vett észre, így óvatosan a vállára tettem a kezemet. Egyből megfordult, elkapta a csuklómat és rémülten meredt rám, de amikor felfogta ki is vagyok, egyből elengedett.
— Minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz.
A kicsi enyhe kifejezés, de nem akarom megbántani.
— Igen persze, csak tudod... a reflexek — motyogta zavartan.
— Jól van...
Láttam mennyire szeretné meg nem történné csinálni az előbbit, így nem kérdezősködtem tovább. Tudom, hogy engem nem bántana, mégis, amikor a körmei enyhén belevájtak a bőrömbe, egy pillanatra kételkedtem benne és emiatt szörnyen érzem magam. Nagyon paranoiás lett, ezt bizonyítja Apa maradásra kényszerítése és ez az önvédelme is.
— Apád? Sikerült rábeszélned? Ugye jön velünk? — kérdezte egyből.
—Nem jön.
— Micsoda? Miért? Miért nem tudtad rábeszélni?
Hangjában csalódottságot vettem észre, ami miatt elbizonytalanodtam, de hamar visszarázódtam.
— Próbáltam, de amiket mondott... Lehet mégis igaza van. Ha jön, nem lesz időnk elmenni. Ha marad, miközben mi elintézzük az iskolát, akkor ő addig el tud intézni itthon mindent és még a házat is át tudja nézni, így biztosra mehetünk — magyaráztam.
Nagyon elgondolkozott. Szinte láttam a fogaskerekeket, ahogyan folyamatosan pörögnek, de végül amikor leálltak, végre megszólalt.
— Nem örülök ennek, de legyen igazatok. Legyen úgy...
Mivel ő is nagyon makacs, így meglepődve figyelem, amiért ilyen könnyen belement. Lehet, rájött, hogy tényleg túl gondolta ezt az ügyet.

Miután elköszöntünk Apától, már be is szálltunk a sötét árnyalatú autóba és elhajtottunk. Mindketten némán ülünk egymás mellett. Ő biztosan a gondolataiba, én pedig a családunkról elmélkedtem.
Soha nem meséltek Annabellről. A nagyszüleimről pedig csak annyit, hogy amikor csecsemő voltam, súlyosan megbetegedtek és meghaltak. Most már kezdem ezt is kétségbe vonni.
Egy egész varázsvilág...
Egy különböző világ létezik, ahol mások megértik az erőmet. Ahol még tisztelik is a hatalmas varázserővel rendelkező emberek. Mint a nagynénikémet, hiszen ő elvileg ott a királynő. Annabell is tudott varázsolni. Láttam... Hasonlított az enyémre, de az övé vörös volt.
Vajon a szüleim mit titkolnak még?
Ha Anya testvérének és nekem is van mágiánk, akkor lehetséges, hogy... Anyának is? A sok furcsa dolog. A sok megmagyarázhatatlan esemény. Meglehet, hogy azok mind az anyám egyik varázslatai. Ha ez igaz, akkor ezután egy csomó minden meg fog változni.
Végig azt hittem, hogy egyedül vagyok, miközben Anya végig elrejtette az ő erejét... Azt hittem, valami baj van velem. Egész életemben úgy éltem, mint valami ritka betegséggel küszködő. Éveken át abban a tudatban éltem, hogy egyedül én vagyok képes ilyen varázslatra. Erre mindjárt kiderül, hogy a családban az összes Monerist tudja a mágiát használni.
Hazugok... Titkolózók....
Amikor meglátom az iskola épületét, mindent elfelejtek és újra elfog a rettegés. Ugyan azok a kérdések jutnak eszembe. Mit fogok mondani? Hogyan kezelik majd? Emily utálni fog? Biztosan... Lehet, hidegen és bezártan azzal a szöveggel fog jönni, hogy csak idő kell. De bármi is legyen, nem fogok én sem és ő sem örülni ennek.
Még mindig az autóban ülünk, csak most már az autó le van állítva a parkolóban.
Anya engem bámul és türelmesen vár. Lenézek a kezeimre. Izzadtak és remegnek. Megtörlöm a nadrágomba és ránézek. Mély levegő... és kifúj. Menni fog!
— Készen állsz? — kérdezte.
Készen állok-e? Nem... Egyáltalán nem, de mit tehetnék.
— Erre nem lehet felkészülni — feleltem hidegen és kiszálltam.