A Másvilág titkai

33.rész

Az a hang fog az őrületbe kergetni, ezt előre látom. Még látni se látom a tettest, aki kiadja ezt. A többiek észre sem veszik, míg én itt küzdök ellene. Nagyon hamar ki kell találnom valamit ez ellen, különben ki tudja miket fogok csinálni kábulatomban.
Eljött a pillanat, hogy szembe kell állnom Dorothy-val. A riadt tekintete sosem fog eltűnni az emlékezetemből. És ez miattam van.
Ahogy az álmos arcát és a szemei alatt lévő karikákat megnézem, nem aludhatott olyan sokat.
Nyeltem egy nagyon és lassan bementem.
Serafine rám nézett és biztatóan mosolygott.
Közelebb sétáltam és szembe álltam Dorothy-val. Amint észrevett, a szemeiben pillanatra felvillant a félelme, ami egyből kiült az arcára, de gyorsan rendezte a vonásait.
—Szia...-kezdem halkan.
—Szia.-válaszolja tömören.
Ennyi, elvesztettem azt az embert, aki kedvesen bánt velem, annak ellenére, ami a szüleivel történt, szintén miattam. De lehet ez lenne a legjobb megoldás. A bátyának nem kell tőlem óvnia, így a Westrom család együtt tudja gyűlölni a Moneristeket.
—Nem kell bocsánatot kérned.-mondja magabiztosan.
Hogy mit nem kell csinálnom?
—Miért mondod ezt? Szerintem még az is enyhe büntetés lenne, ha itt megvernél.
A kezét a szája elé téve kuncog, amitől még értetlenültebben állok előtte. Serafine-re vándorol a tekintetem, aki vállvonogatva elmosolyodik. Mindig azok a rejtélyes mosolyok...
Nicholas is felébredt, de ahogy ránéztem Ő is kikerekedett és összehúzott szemekkel méregette a húgát.
Nem aludta ki magát? Biztos fáradt. Még kell neki egy kis idő, hogy tiszta és nyugodt fejjel átgondolja ezt.
—Most miért néztek rám ilyen döbbenten?-fordult körbe, hogy mindenkire rá tudjon nézni.—Nem Bella volt. Más irányította. Fogalma sem volt, hogy mit is csinál pontosan.
De akkor azt éreztem...
—Dorothy nem beszél ostobaságot. Azt a bogarat kell alaposan átvizsgálnunk, hogy megtudjuk, pontosan mire is képes.-jött közelebb az idős nő.
—Ezzel már egy kicsit elkéstél, mert míg Izabelláról gondoskodtál, addig Steven és Peter már tegnap elkezdte.-szólal meg hátul Nicholas.
—És mire jutottak?
Úgy látszik nem lepődött meg.
—Nem sokra. Peter okos, de csak George ért a mindenféle fegyverekhez és gépekhez. De a bizonyos vacsora óta nem nagyon társalog velünk.-gondol itt arra, amikor Steven a védelemre kelt és veszekedni kezdett George-val.
—Próbáltatok társalogni vele?-folytatta Serafine a kérdezősködést.
—Próbáltunk, de makacs egy vénember.
—Én megpróbálhatok vele beszélni..?-kérdezem halkan.
Mindenki rám mered. Steven pont most jött le a lépcsőn és meglepődve Ő is rám néz, úgyhogy biztos hallotta.
Hihetetlen, mindenki a legjobbat hallja meg...
Senki se szólalt meg, ezért folytattam.
—Mi lenne, ha én is beszélnék vele? Hátha meg tudjuk beszélni ezt a nézeteltérést.-vetettem fel az ötletet.
Tegnap sikerült Nickkel valahogyan megbeszélnünk, igaz azóta nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy ketten beszéljünk egymással, de talán ha ilyen előfordul, akkor nem fog minden egyes mozdulatomba belekötni.
Talán, ha ezt csinálnám újra, akkor George-nál is beválhat és talán lenyugodna.
Habár először az előttem álló szőkeséggel kéne társalognom, mert még mindig nem tudtuk lezárni a tegnapi... támadást.
—Szerintem ez jó ötlet. Még akár be is válhat.-szólalt meg először Serafine.
—Én is egyet értek Serafine-nel.-mosolyog rá Steven, majd biztatóan rám néz.—Remélem sikerülni fog. George jó ember, csak elvakítja a hatalmas gyásza és dühe.
A csoport szétszóródott, mindenki elment a saját dolgára. Dorothy a barnahajú nő után ment a konyhába, de én még időben elkaptam a karját. Értetlen arcot vágott, mivel nem tudta, mit szeretnék tőle. Kivezettem a teraszra és leültettem az egyik szépen lecsiszolt falépcsőfokra, ahol a hajnali óráimat töltöttem.
Nem tudom, hogyan kezdhetném el, egyszerűen nem jönnek szavak a számra. Az ajkamba harapva gondolkozok, amikor Dorothy megtöri a csendet.
—Még nem is mondtam, mennyire gyönyörű, amit csináltál a szüleid emlékére.-nézi a kert végében lévő sírt.
Halványan elmosolyodok, majd egy nagy levegővétel után elkezdem.
—Nézd, én... nagyon sajnálom, ami történt. Nem is értem, hogy nem éreztem azt a valamit. Tudhattam volna és akkor nem történt volna... nem tettem volna azt veled.-hajtom le a fejemet.—Nem tehetek úgy, mintha nem én támadtalak meg.
Nem válaszol egyből, én pedig kezdem úgy érezni, hogy hülye ötlet volt kihívni.
—Nicky mindig azt mondja, hogy ne bízzak senkiben, mert mindenki csak a rosszat akarja nekünk. Nem hittem neki, mert ki akarna nekünk ártani?
Múlt időben mondta... Talán már hisz neki és rájött, velem nem jó jóban lenni.
—És most sem érzem azt, hogy félnem kéne.-néz a szemembe, amitől egy nagy kő esett le a szívemről. Egyáltalán miért aggódtam ennyire?—Már mindenki tudja, nem önszántadból cselekedték úgy. Biztos vagyok benne, ezzel csak azt akarták elérni, hogy féljünk tőled és ne bízzunk benned. De ezzel a bocsánatoddal megmutattad mennyire is jó szíved van. Bármi is lesz, én a te oldaladon állok.-fogta meg a vállamat.—Most pedig menj! Van fontosabb dolgod. Mással is kell beszéled. Mutasd meg, hogy nem kell rád mutogatniuk, mert te igenis Másvilág oldalán állsz.-lökött óvatosan arrébb, majd bement a házba.
Másvilág oldalán állsz...-visszhangzik a fejemben ez a mondat. Tényleg itt állnék? A jó oldalon? Annabell ellen? Lehet ez az én sorsom. Ezzel jóvátehetek mindent, amit felróttak a Moneristeknek. Amit a szüleim tettek. Lehet Anya végig így akarta. Én dönthetem el, hogy segítek-e nekik vagy sem.
És segítek nekik?
Ehhez a döntéshez még több idő kell, de a szívem mélyén már kezdem sejteni és ez megrémiszt. Képes lennék rá? És ha elhatározom, akkor azzal végleg elengedem Apát és Anyát?
—Mert nem leszek ott, attól még mindig melletted állok, történjen bármi. És ne feledd, minden cselekedetedben támogatlak és hiszem, hogy a legjobb döntéseket fogod meghozni nélkülem is.-idézem fel Anya régi szavait, amit az iskola előtt mondott nekem, amikor még az első napom volt ott. Nagyon féltem, hiszen bármikor elkotyoghattam valami titkot az erőmről és nem volt se Anya, se Apa, aki megvédett volna engem. Ezeket akkor mondta nekem biztatásként. Kezdem úgy érezni, nem csak az iskolára gondolt.
Utoljára még rájuk néztem, majd visszamentem a házba. A lépcsőn mentem fel, amikor suttogást éreztem a nyakamnál. Meleg és bizsergető szellő miatt kirázott a hideg, így megálltam és a korlátba markoltam, mielőtt összecsuklana a lábam. Átért a nyakamról a fülem mögé és ott duruzsolt. A szememet lehunyva élveztem.
Hirtelen jöttem vissza a valóságba. Megéreztem a hidegebb és szelesebb időd. A kinti lépcsőn álltam, a kezem szintén annak a korlátján pihent. Megint az a hang...
Hirtelen jött és egyre kevesebb idő alatt jön sűrűbben. És egyre nagyobb hatással van rám...
Mostmár hagytam a komótos sétálást. Helyette minél előbb meg akartam keresni George-t, hiszen muszáj vele is nyugodtabb vizekre eveznem, mielőtt bánatában nekem ront és rajtam áll bosszút.
Gyorsan átvettem a pizsamámat egy nappali ruhába, majd azután kezdtem George keresését.
A sötétzöld szobájában találtam meg. Minden szépen és rendezetten van a helyén, folyamatos takarítás mellett.
A kopasz férfi egy képet tartott a kezében, ami egy családot ábrázolt. Ismerős az érzés. Az én családi képem az éjjeli szekrényen, a furcsa holografikus tárgy mellett.
Nem hallott meg, ezért óvatosan mellé ültem az ágyra, aminek következményében ijedtében felpattant és velem szemben állt meg, a képet pedig maga mögött tartotta.
—Mit keresel itt?-sziszegi. Úgy látom, vele nehezebb lesz megbeszélni a dolgokat.
Ez jó kérdés. Miért vagyok egyáltalán itt? Hirtelen megfontolásból inkább segítek, minthogy elbújnék egy sarokban. Ráállok a sarkamra és azzá válok, akinek születtem. Vagy csak rájöttem, ha hagyom magamat, akkor minden felemészt és belebolondulok a szüleim hiányába.
—Szeretnék segíteni nektek.-mondom halkan, lehajtott fejjel és inkább a körmömmel kezdek játszani.
—Nekem nincs szükségem a segítségedre.-jelenti ki határozottan.
—Pedig lehet tudok olyan dolgokat varázsolni, amik előrébb visznek titeket. Igaz, még sokat kell gyakorolnom, de...
—Elég!-vág a szavamba. A képet a mellette lévő polcra teszi.—Pont van két olyan személy velünk, aki tud varázsolni, nem kellesz még te is. Pont te nem.-köpi oda.
A szavai mellkason szúrnak. Nem szokott olyan ember bántó szavai hatni rám, akit nem is ismerek közelről. Most mégis ez történt. Igaza lenne? Végülis én nem gyakoroltam annyit, mint a lányok. Végig elnyomtam magamban, csak kisebb trükkökre használtam, de azok semmik ehhez képest. Amit elvárnak tőlem.
Csak elvakítja a gyász...
Mindenki máshogyan kezeli a szerettei elvesztését, nem hibáztathatom.
—Ha utálod a Moneristeket, miért vagy itt?
—Pont azért, mert gyűlölöm a Moneristeket. Csak bajt hoznak ránk. Még gyerekként, amikor a szüleim meséltek a régi őseidről, már azok között is volt hatalomra vágyók, akik megszállottan keresték az Isteneinket, ki tudja milyen célból. Pedig lenne egy-két tippem, mit akartak.
Istenek... a sárkányok, amikről Serafine beszélt. Ezek szerint, más ősöm is érdeklődött irántuk. Sőt, akkor a megszállottuk volt.
—Ne vágj ilyen fejet, ne hidd, hogy nemes célokra akarták használni az Isteneket. Jós- és varázslónőket hivattak a palotába, mert szent meggyőződésük volt, hogy ők majd megmondják, merre is lehetnek. Mindenki ismeri a történetet, ahogyan leégettek mindent, mert megöltünk egyet közülük. Eközben az Első Monerist mit csinál, ül a trónján és bocsánatért esedezik, mert Ő nem tudott semmit arról az összeesküvésről. Pedig én biztos vagyok benne, hogy már akkor is gonoszak voltak a Moneristek. Csak félelmében mindenki fejet hajtott előtte.-közelebb sétált hozzám, mire bennem minden levegő bennragadt.—Én már gyermekként sejtettem, hogy valami nem stimmel a családodban. Már az első uralkodunk is gyanúsan fejet hajtott, miután megölte egyiküket. Aztán persze rá pár évre már Istenek is lettek, miután szét lett szakítva a világunk, és minden fel lett gyújtva. Persze ez csak a egy mese a sok közül, amit nekünk meséltek, de ne hidd azt, hogy nem ez a legelterjedtebb. Annabell csak bebizonyította, mennyire is tiszta lelkű az uralkodó család. Mennyire tisztalelkűek is vagytok.
Mozdulatlanul ülök előtte, teljesen kiszolgáltatottan. Ez lenne a családom? Az őseim? Lehet, nem véletlenül menekültek el Apáék. Ilyen lenne egy olyan, aki nem hisz a Moneristekben. Akiből minden hit és remény kihúnyt.
—És miből állapítod meg, hogy én is ugyan olyan vagyok, mint ők? Miért nem engeded meg, hogy bizonyítsak. Nem is ismertem őket, miért lennék én is pont ugyan olyan? A saját nagynénim megölte a szüleimet, aztán most rám vadászik. Miért állnék ellenetek? Ha egyszer a saját családtagom ellen készülök harcba szállni. Hát miért nem próbálsz meg hinni nekem? Mit veszíthetnél?
Kimondtam. Mostmár nincs visszaút. Eldöntöttem. Mégha megingok, muszáj teljesítenem, hiszem bizonyíték is van rá, hogy valaki tanúja volt az előbbi elszólásomnak.
—Benned van a vérük.-morogja az arcomba.—Soha nem fogsz nekem semmit bizonyítani, mert a véred már bebizonyította. Te nekem nem jelentesz semmit. Miattad, a kis hercegnő védése miatt halt meg a családom. Bánom azt a pillanatot, amikor a feleségem rábeszélt, hogy hű legyek hozzátok. Az Ő hűsége miatt vagyok itt, mert Ő annyira hitt benned. De attól én nem fogok. Bármennyire szerettem, sosem fogok úgy rád nézni, mint ahogyan a feleségem nézett az anyádra.
A képre nézek, ahol egy gyönyörű, kézzel festett család látható. Felismertem George-t, de ott sokkal vidámabb és kisimultabb. Mellette egy gyönyörű nő áll, aki szerelmesen néz rá. Közöttük áll egy apró kislány.
—Részvétem a családod miatt.-csak ennyit tudtam kinyögni.
—Nincs szükségem a sajnálatodra.
—Pedig átérzem. Átérzem a fájdalmadat. Borzasztó érzés lehet.
—Nem tudsz te semmit sem!-emeli fel a hangját, amitől összerezzenek.—Mit gondoltál? Majd idejössz, mondasz pár szép szót, amitől jobb kedvem lesz és akkor mosolyogva beállok a többi gyagyás közé, akik agymosást kaptak és annyira hisznek benned? Hát tévedsz. Épp olyan szörnyeteg lehetsz, mint a többi hozzád hasonló. Egy gyilkos! Már csecsemő korodban több halál lett miattad, mint egy kunyhóban született árva miatt. Mi lennél, ha nem gyilkos?
Meredten a mellkasát nézem. Nem merek rá nézni, mert attól tartok, elsírnám magam. Már így is remeg az egész testem. Ez az ember utálja az egész családot, nem csak engem. Ő maga a gyűlölet. Miért nem mentem el már azután, hogy az első becsmérő szavakat hozzám vágta? Azt kellett volna tennem. De nem, mert én annyira akartam kibékülni vele, hogy helyette itt maradtam és hallgattam tovább. Mennyire hülye vagyok...
—Most pedig tűnj innen és soha többé ne merészelj ide belépni!-suttogja olyan fenyegetően, ami felér egy ordibálással.
Nyelek egy nagyot és szó nélkül kisétálok.