A Másvilág titkai

26.rész

Senki sem volt előttünk a folyosón. Két lépcső helyezkedett el az előszoba két oldalán, mi mégis tovább haladtunk. A táskát letettem a cipős szekrény tetejére, ami a derekamig ért. Tovább mentünk. Két ajtó jelent meg megint, de még mindig egyenesen haladtunk. A folyosó után jött a nappali. Ott voltak már emberek.
Két férfi ült egy krémszínű kanapén, előttük meg a kávézó asztalon egy telerajzolt térkép volt kiterítve. Mellettük még volt egy kisebb karosszék és szembe velük ugyan olyan nagy kanapé. Két ajtó volt még ebben a szobában, de az duplaajtó volt, ami valószínűleg a kertbe vezetett. Jobban körülnéztem. A jobb hátsó sarokból képződött a konyha, a balban pedig az étkező. Még a falon lévő képeket is meg akartam nézni, de észrevett minket a két beszélgető.
Mindkettő szája kinyílt és hitetlenkedve néztek ránk. A messzebbi el is kiáltotta magát, ami után a konyhából csörömpölés hallatszódott, majd egy idősebb nő is kilépett. Amint meglátott engem, szélesen elmosolyodott és... és meghajolt. A többiek is vették a jelet. Térdre ereszkedtek, lehajtották a fejüket, a jobb kezüket a szívükre tették, majd egyszerre ejtették ki, hogy "Izabella hercegnőnk". Nicholas csak pufogott, én meg értetlenül álltam és próbáltam nem kínosnak érezni ezt a szituációt. Lassan felálltak, így meg tudtam őket nézni. A nőnek világosbarna haja volt, és barnás-zöld szeme, pont mint Anyának. Fekete farmert és szürke hosszú ujjú pólót viselt, aminek a nyakánál és az ujjai végén fodrosak voltak.
A fiúkra néztem. A közelebbinek sima arca és barna szeme volt. Az arccsontja is látszódott, ami kiemelte a férfias vonásait. Rövid, enyhén kócos, egyenes haja volt, pont ugyan olyan színű, mit a szemei. Sötétkék rövid ujjú és kék farmer volt rajta.
A másikon szürke mackópulóver és fekete farmert viselt. Neki a szőke színű haja rövidebb volt a barátjához képest. Hasonlított a Westrom testvérekéhez, de neki barnásabb árnyalatokat lehetett felfedezni. A borostáját látva rá férne egy borotválás, de nem úgy tűnt, mint akit zavarná. Sötétkék szemével engem nézett. A homlokán lévő halvány ráncokat összehúzta, mintha próbálna visszaemlékezni valamire, vagy nagyon gondolkodna valamin.
Mire mindannyian felébredtünk a döbbenetünkből, készült Dorothy megszólalni - aki eddig csöndben várt ránk -, amikor hátulról valaki a lépcsőn jött le.
— Mi történik itt? — hallottam egy mély, határozott hangot.
Megfordultam és szembe találtam magamat egy még idősebb férfival. Kopasz feje és nagyon sötét, szinte már fekete szeme engem nézett. Meglepődött. Ő is térdre ereszkedett, de nem volt olyan lelkes, mint a barátai.
— Most, hogy már mindenki látta a hercegnőt, bemutatom neked a többieket — fordult felém izgatottan Dorothy, majd megragadta a kezemet. Először a nőhöz vezetett. — Ő itt Serafine.
— Jó újra látni, hercegnő! — hajolt meg, mintha a láthatatlan szoknyáját fogná.
— Újra? — kérdeztem egyből.
— Majd később megbeszélitek — fogta meg a kezemet és rántott a barna szeműhöz. — Ő Steven Trobilen, a király hű barátja...
—...És édesanyád testőre már születése óta — fejezte be. A hangja nyugtatóan csilingelt. — Remélem önt is védelmezhetem most már — dőlt előre, majd a kezemre adott egy csókot. Nicholas még elmormogott egy "ezt nem hiszem el"-t, de a húga egyből helyre tette.
Nem válaszoltam, hanem a kékszemű elé álltam.
— Peter Reminder, szolgálatodra, Fenség.
— Nagyon sok mindent tud — suttogta a fülembe a fonott hajú. — Annyi tudás van a fejében, amit még a bölcsek is irigyelnek.
Nagyszerű. Már csak egy valaki maradt.
— George Zimarind, a régi hadsereg tábornoka — mondta monotonon, kivéve egy szót. A régit nagyon erősen nyomta meg. Nem úgy tűnt, mint aki örülne nekem.
Most rajtam lenne a sor, hogy megszólaljak. Arrébb álltam, mert így mindenkire rá tudtam nézni. Megköszörültem a torkomat, aztán egy nagy levegő után lassan beszélni kezdtem.
— Üdvözlök mindenkit! Próbálom minél gyorsabban megjegyezni a neveiteket, de nem biztos, hogy mindenkinek egyből tudni fogom a teljes nevét. Ezért ne haragudjatok, légy szíves — mosolyodtam el kínosan, de utána komolyabbra tereltem a témát. — Őszintén megmondom, nem akartam idejönni — néztem a szemem sarkából a Westrom testvérekre. — De most már itt vagyok, és nagyon, de nagyon nem szeretnék most harcolni vagy netalán háborúba keveredni, úgyhogy ne legyetek dühösek, hanem kérlek értsétek meg, hogy idő kell. Idő kell, amíg mindent feldolgozok — mondtam magam elé meredve, sokkal halkabban. — Nem muszáj hinni bennem, mert én se hiszek magamban... Csak ne várjatok el tőlem olyat, amire nem lennék képes. Köszönöm, hogy végig hallgattatok. — Elindultam előre a lépcső felé, mert gondolom ott vannak a szobák. Kezembe vettem a táskámat és a döbbent csoport felé fordultam még utoljára. — Sajnálom! Ha nem bánjátok, felmegyek.
Nem vártam választ. Még hallottam, ahogyan a kopasz fejű, George kárörvendően felkiált.
— Megmondtam. Nem lesz hajlandó segíteni nekünk.
— Hagyj neki egy kis időt! — védett meg egyből Dorothy.
— Igaza van — hallottam a másik női hangot, Serafinét. — Tudod, hogy min mehet át, hiszen te is ezt élted meg. Hagyd gyászolni!
Már nem hallottam semmilyen visszaszólást, ezért a korlátot elengedtem és tovább mentem. Szobából szobára nyitogattam az ajtókat, amíg el nem értem egy nagyon sötétkékbe. A függönyök el voltak húzva, a takaró gyűrötten lógott le az ágyról. Beljebb akartam menni, de előttem valaki hozzányúlt a kilincshez és becsukta.
— Nem tanítottak meg, hogy nem szabad más szobájában, hívatlanul bemenni? — kérdezte mögülem az ismerős mély hang. Halkan beszélt, mégis összerezzentem.
Nem szóltam semmit. Hátrébbléptem és megfordultam.
— Akkor melyik lehet az én szobám? Hajlandó lennél megmutatni? Vagy sorban járjam át az emeletet?
— Utánam — mondta miután fújtatott egyet.
Nem kellett olyan messzire mennünk, mert már így is a folyosó végén voltunk. A legutolsó ajtóhoz álltunk, ami szemben volt a lépcsővel. Nick kinyitotta és elsőnek ment be, én meg az ajtó előtt figyeltem.
— Nem jössz be?
Nicholas mögött egy hatalmas ablak volt, előtte pedig egy ülőgarnitúra, puha párnákkal. Majd odatudok ülni és láthatom az erdőt.
Beljebb léptem. A falak szürkék voltak. Az ágy a jobb oldalamon volt. Mellette egy éjjeli szekrény, rajta pedig egy lámpa-szerűség állt. Majd később jobban megnézem, mert még sosem láttam ahhoz hasonlót...
Tovább mentem. A bal oldalon, középen egy nagy, szürke ruhásszekrény állt, mellette pedig egy ugyan olyan színű sminkes asztal, hatalmas tükörrel. A francia-ágy végében egy szintén színtelen könyvespolc volt rajta tele könyvekkel. Értetlenül néztem a körbe. Itt minden szürke. Az ágy, a bútorok, az ablak alatt lévő párnák és pokrócok.
— Ez miért ilyen? — mutattam körbe.
A függönyök el voltak húzva, ezért odasétáltam. Jobban látni akartam ezt a szobát, de amint a selymes függönnyel érintkezett a kezem, az az érintésem helyén elkezdett sötétkéken beszíneződni, majd mintha végigfolyna, mindenhol olyan lett. Aztán áttért a falakra. Azok világoskékek lettek, a bútorok pedig világosbarnák, kivéve a tükrös asztal, mert az fehérré vált. Az ágyamnak a kerete szintén világos barna lett, de a takaró és a párna a függönnyel megegyező lett.
— Ez mind... — akadt el a szavam.
— Varázslat. Pontosan — bólintott. — Most már mindent tudsz. Ebédkor várnak a többiek — fordult meg és indult is ki.
— Gondolom — morogtam az orrom alatt.
— Én nem mondtam, hogy gyere. Csak megemlítettem, mit szeretnének egyesek, de persze az lenne a legjobb, ha nem jönnél. Nem kéne ide több konfliktus. De te tudod — rántotta meg a vállát, aztán magamra hagyott.
Leültem az ágyra, a táskámat magam mellé tettem és kikapcsoltam az agyamat. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok semmi emléket újra lejátszani.
Felhúztam a térdeimet magam elé, és átöleltem őket. Ne gondolkozz! Ne emlékezz! Ne csinálj semmit! Próbálkoztam, de amint becsuktam a szememet, magam előtt láttam és tartottam Anya testét. Aztán Apáét, ahogyan meglöktem, mint egy rongybabát, mert azt hittem, az is csak egy újabb képzelődés. Mindent elrontottam. És most a saját agyam is ellenem van. Minden jó és rossz emlék előttem lebegett. Ahogyan fiatalabbként veszekedtem velük, mert ilyen más vagyok. Ahogyan együtt nevettünk. Az egész életem pörgött le újra meg újra.
A szívem nagyon szúrt, szinte ketté akart hasadni, a fejem lüktetett, a torkom és a szemem fájt. Nagyon rossz volt. Borzalmas. Nem bírom. A fejemre szorítottam a kezeimet, mint ahogy nemrég az autóban.
— Hagyjatok, hagyjatok békén! — nyögtem magam elé. Alig tudtam beszélni.
Az otthonomat akarom. Ahol ott van Anya és Apa. Őket akarom. Velük szeretnék lenni. Annyira hiányoznak.
— Ne sírj, Kicsim! — hallottam egy nagyon lágy hangot, amitől a szívem dobbant egyet.
Felnéztem. Nem voltam a szobában, igazából sehol sem voltam. Körülöttem mind sötétség telepedett le. A semmin álltam. A lábamat nézve megfordultam, és akkor láttam meg. Őt...
— Szia, pici kislányom — mosolygott rám. Azt hittem most fogok elolvadni. Könnyek szöktek a szemembe.
— Nézz már rá! Ő már kész nő — jött mögé és átölelte a derekát.
— Anya, Apa... Ti vagytok azok — töröltem meg a csuklómmal a szememet. — Azt hittem elvesztettelek titeket — jelentettem ki megkönnyebbülten.
Kitártam a kezeimet, majd feléjük rohantam. Sokkal messzebb voltak, mint gondoltam. Mintha az örökkévalóságig futottam volna, de megéri. Szinte már előttük vagyok. Boldogan nevettem, készültem rájuk ugrani. Futás közben behajlítottam a térdemet, felkészültem, aztán ugrottam. Szinte már éreztem a különleges, egyedi illatukat.
— Itt vagyok — suttogtam boldogan.
Mielőtt megérinthettem volna őket, átestem rajtuk. A földre zuhantam. Nem értettem. Kétségbeesetten kerestem őket. Még mindig ott voltak, de olyan furcsán néztek ki. A testük... mintha a tóban lévő tükörképüket látnám.
— Mi a baj? — kérdezték szinkronban, de nagyon messziről, pedig itt álltak előttem.
Körülöttünk a feketeségben képek jelentek meg. Mindegyiken rajta voltunk. Hárman. Valamelyiken nevettünk, sírtunk vagy komoly tekintettel figyeltünk. Ezek mind emlékek. A fejemben voltunk.
Feltápászkodtam a földről. Mindenki egyszerre beszélt, mégis el tudtam különíteni a valósághű illúziót a többitől.
— Mi a baj, Kicsim? — kérdezi aggódóan Anya.
— Ti nem vagytok igaziak.
— Tessék? Nem hallunk téged, beszélj hangosabban! — javasolja Apa.
— Ti nem vagytok igaziak! — kiabáltam úgy, hogy visszhangozott. Minden elcsendesült. — Ez nem a valóság. Ezzel csak... csak az elmém játszik velem. — Remegő kezeimre vezettem a tekintetemet. — Ti már meghaltatok... Nem vagytok itt. Nem tudlak megérinteni titeket.
Egy kósza könnycsepp folyt le végig az arcomon.
— Ne mondj ilyen butaságokat! — szidott le Anya, miközben mosolyogva meglegyintette a kezét.
Ha itt maradok, akkor bele fogok örülni ebbe. Nem fogom kibírni. Egy csomó emlék, itt vannak előttem, de közben mégsem. Láthatom, de nem érinthetem meg őket. Ezzel magamat kínzom.
Szó nélkül elkezdtem futni a végtelenségbe. Fogalmam sem volt, hol lehet a vége, mégis mentem, ameddig el nem halkultak, majd végleg eltűntek a hangok.
Az utolsó könnyeket letöröltem az arcomról, aztán visszaváltottam a sétához. Valahogyan csak ki tudok jutni...
— Miért menekülsz megint előlünk? Azt hittük, ezt már megbeszéltük — mutattak egy emlékre, ahogyan dühösen, könnyek közt elmenekültem előlük.
Tizenkettő lehettem, amikor végleg elegem lett ebből a titkolózásból. El akartam tüntetni, de mivel ez nem sikerült, elfutottam a gondok elől.
Nem néztem rájuk, hanem tovább haladtam, de beleütköztem egy láthatatlan falba. Megütöttem egy párszor, de semmi haszna nem volt. Inkább a másik irányba folytattam az utamat, viszont ott is bevertem a fejemet. Ezt így folytattam, amíg rá nem jöttem, hogy mindenhol fal van. Be lettem szorítva.
— Nem ez nem létezhet...
Az emlékeim újra megjelentek. Megint minden egyszerre szólt. Nem tudtam semmit tenni ellenük. Befogtam a fülemet és a falnak dőlve leguggoltam. "Kérlek tűnj el, kérlek tűnj el..." Kántáltam magamban.
A szüleim először megmozdultak, aztán felém sétáltak. Még így is hallottam őket, hiába kezdtem el most már motyogni is.
— Elég, tűnj el! — mondtam megállás nélkül, de még mindig nem történt semmi. — Azt mondtam, most már tűnj el!
Mintha szélvihar söpört volna végig, annyi különbséggel, hogy ez az erőm volt. Minden kámforrá vált. Sűrűn pislogtam és észrevettem, hogy a szobámban vagyok. A táskám az ablak alatt, a díszpárnák a szoba egy-egy sarkában. A ruhásszekrény ajtaja ki volt nyitva, a könyves polcról pedig egy csomó könyv leesett.
A kezeim kéken világítottak, de már kezdtek halványodni. Ezeket én csináltam. Olyan, mintha elvesztettem volna az erőm fölött az irányítást.
Felálltam, de feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Más is volt itt, aki látta ezt az egészet.