A Másvilág titkai

2.rész

Pihenés nélkül szaladtam. A szél eltompította a hallásomat, csak a süvítő hangja zengett a fülemben, miközben a szemembe csapó levegő miatt hunyorítottam. Az emberek körülöttem elhomályosodtak, csupán az előttem kanyargó betont láttam, ami az emlékezetem után a második biztos pontom. A tüdőm már nagyon szúrt, alig kaptam levegőt. Az ezernyi apró tüske minden lépésnél belém mártotta önmagát, ezzel lassításra kényszerítve, de mivel megállni nem állhattam, pihenni meg főleg nem, ezért egyre erősebb fájdalmat okoztak.
Gyalogolva fél óra alatt érek be az iskolába. Ha nagyon gyorsan sétálok, akkor jó esetben húsz perc, de így is elég nehéz behozom a lemaradásomat.
Mivel a buszt már lekéstem, ezért kellett a futásban reménykednem. Így, mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam. Éreztem, ahogyan a fehér ingemet elárasztja az izzadságom. Ahogy homlokomról lefolyik, végig az államon, majd cseppenként a ruhámmal eggyé válva tűnnek el. Szuper... Vagy szárazzá és illatossá varázsolom a ruhámat, vagy pedig így maradok, és büdösen kibírom az egész napot. Félek, nem lesz elég időm bemenni a mosdóba, hogy megcsináljam. Minimum az első órát kibírom így, és majd a másodikban rohanok el. Legalább addigra megszárad, így csak a szagot és a nagyon halványsárga foltot kell eltűntetnem.
A varázslást nagyon megfontoltan kell előhoznom, hiszen az emberek értelmesek, ezért hamar feltűnik nekik a gyanús változás a környezetükben, így minden egyes pillanatban, amikor az erőmre támaszkodom, jól körbe kell néznem és a lehető leggyorsabban kell varázsolnom anélkül, hogy észrevennék a többiek. Emiatt sokat kellett gyakorolnom, mert voltak olyan pillanatok, amikor elkerülhetetlen volt az erőm használata.
Az iskola piros téglázott falát látva megkönnyebbültem. Már csak pár perc. Minden erőmet bevetve futottam az osztály termem felé. Nem is volt már diák a folyosón. Csak az én lépteim zaját lehetett hallani, ahogyan a fényes padlóval találkoznak, ami után halk, tompa koppanás visszhangzott.
Még nyitva volt a terem ajtaja, amikor befordultam az egyik sarkon, de eközben észrevettem a folyosó végén lévő szőke hajkoronát, aki nekem háttal állt. A mozdulatai fenyegetőek voltak.
Oh jaj...
Ő olyan tanár, aki csak a tekintetével lyukat éget a lelkedig, ezzel megtalálva a legnagyobb félelmedet, amit egyből fel is használ ellened. Rémisztő egy teremtmény az osztályfőnököm. Hát igen... Nem volt beleszólásunk tanár beosztásnál.
Éppen egy diákkal veszekedett, amiért az késik. Trappolásomat átváltva halkan lépdeltem, nehogy észre vegyen. Ha meglát, nekem végem. Az a nő egy tíz másodperces késést is beír lelkiismeret-furdalás nélkül. Borzasztó ez az ember.
A diákok egyből elhalkultak, amikor beléptem a terembe. Azt hitték Szívtelen királynő lépett be a palotájába. Szerencsémre az osztály megérti az ilyen eseteket és kiállnak egymásért. Nem árulnak be senkit. Nem mintha jól járna az, aki köpni mer. Az a pletyka járja át az osztályt, hogy volt egy fiú, aki késett pont egy ilyen óráról, és megkért mindenkit, hogy ne mondják el a tanárnak. Mindenki tartotta a száját, kivéve egy embert. Szegény... Szerintem a mai napig nem mer az iskola közelébe menni, nemhogy az osztályunkba. Az osztálytársaimat pedig jó nagy távolságból kerüli.
Gyorsan leültem barátnőm, Emily mellé, akinek sokkal fehérebb inge volt, az enyémhez képest. Bár ennél már minden fehérebb.
Ő csak mosolyogva üdvözölt. Még a gólya táborban ismerkedtünk meg. Amint megláttam szőke hajában a festett vörös tincseket, szemében a kedvességét, enyhe csintalansággal fűszerezve, egyből tudtam, hogy mi jóban leszünk.
— Ezt jól kiszámoltad — mosolygott rám, miután a telefonjának a képernyője elsötétült és az asztalra került.
— Áá! — legyintettem. — Csak mázlim volt. Ott van a folyosó végén. Épp egy gólyának ad plusz leckét az óráról és az időben beérésről.
— Hogy te mekkora mázlista vagy. — Féltékeny fejétől mosolyognom kellett. Olyan aranyos ilyenkor. Szemöldökét összehúzza, így homlokán enyhe ráncok jelennek meg. — Bezzeg nekem nincs ilyen szerencsém. Tavaly, amikor hiányoztál, én is késtem, de csak két percet. — Idegesen felemelte és megmutatta két ujját, ezzel megerősítve, hogy jól hallom. — Az a nő is késett. Szinte egyszerre értünk be, mégis egy egész órára beírt — sóhajtott.
— Talán egyszer neked is lesz ekkora aduászod, mint nekem — vigyorogtam, és már készültem kiröhögni.
— Úgy nevess ki, hogy bármikor beköphetlek — mosolygott ravaszul. Haragosan ránéztem. Tisztában van a győzelmével, és ezt ő is jól tudja.
— Jó, jó, nyertél — adtam meg magam. — Ez igazságtalanság — motyogtam durcásan, de közben egy elrejtett mosoly bujkált a szám szélén.
— Csak nem siettél? — kérdezte egy idő után. Végig nézett a ruhámon, és próbált komoly maradni, de látszódott, hogy nem sokáig bírja. Alsó ajkát harapdálta, hátha így meg tudja akadályozni a kitörő nevetését.
— Haha! — Megforgattam a szemeimet, miközben felé fordultam. — Nagyon vicces vagy. Képzeld igen. Tudod, nem szoktam ilyen korán kelni. Nyáron pihenni kell tudtommal.
— Ó, milyen goromba lettél hirtelen — mondta, de egyáltalán nem vette a szívére.
Pár perc múlva egy győzelmem ittas mosollyal megjelent a tanáruk. Olyan bonyolult neve van, hogy mindig elfelejtem. Mellesleg ő is mindig kérte, hogy ne nevezzük néninek, úgyhogy ezzel is megkönnyítette a dolgunkat. Plusz nem nagyon szánnék rá időt. Így tökéletesen számomra - és ahogy látom a többieknek is - a tanár nő.
Sötétbarna szeme szinte már feketének hat, ajkait vörös rúzzsal tette láthatóvá. Már nem bírom... Csak tartsa meg a szokásos szövegét és utána menjünk haza.
— Jó reggelt gyerekek! A szokásos monológot kicsit későbbre halasztom, mert egy új diák jött az osztályba.
Hát ez nem az én napom...
Viszont ez meglehetősen furcsa. Ebbe az iskolába csak akkor jön új diák, amikor a gimnáziumot kezdi. Érdekes helyen van a suli, mert ha nem ismeri az ember a helyet, akkor észre sem veszi, hogy egy eldugottabb környéken egy hatalmas épület van. Az igazgató bizottság és a tanári kar sem híreszteli, ennek következtében csak az a szülő irattatja be a gyerekét ide, aki ebben a kisvárosban él - vagy nőtt fel. Én is csak azért jöttem ide, mert nincs olyan nagy esély arra, hogy az erőm kiderüljön, mivel az alacsony jelentkezés miatt az osztálylétszám is nagyon kevés, így itt a sokkal kevesebb szempár sokkal kevesebb veszélyt jelent.
— Gyere és mutatkozz be! — szólt a diáknak.
Lassan, magabiztosan lépdelt be a terembe. Szőke haja hanyagul állt, szürke szeme csillogott. Egy enyhe mosollyal üdvözölte a tanárt, aztán felénk fordult, így láttam az egész profilját. Szuper, tuti ez is még egy egoista szépfiú, aki azt hiszi, körülötte forog a világ és minden lánynak meg kell hajolnia őméltósága előtt.
— Üdvözlök mindenkik! Az én nevem Nicholas Westrom, de szólítsatok csak Nicknek! A szomszéd városból jöttem. — Körbenézett a teremben, de nem gyorsan, hogy megnézze ki hol ül, hanem szép lassan megvizsgálta a diákokat. Amikor én jöttem, olyan fejet vágott, mint aki megtalálta a régóta keresett tárgyát. Szeme felcsillant és egy nagy gúnyos vigyor jelent meg az arcán, amit egyenesen nekem címzett. — Nem kell tőlem félni, nem eszek meg senkit. Szünetben nyugodtan idejöhettek hozzám. Szívesen társalgok veletek — mondta, de közben még mindig engem nézett. Kifogtam az új gyereket, de jó...

— Még mindig téged néz — állapította meg barátnőm.
A folyosón voltunk. Már csak az udvaron lévő beszédet kell végighallgatnunk, utána mehetünk haza, addig pedig minden diák időrend szerint a könyvtárra vár, hogy megkaphassa a tankönyveit. Mi a szekrényünknél álltunk. Én neki támaszkodtam, Emily pedig mellettem állt. Ő "néha" rálesett Nickre, és mindig kommentálta minden egyes tettét. Mint más női nemű, ő is egyből rákattant.
Megfordultam és én is ránéztem, hátha észreveszi a jeleket, amiket a szúrós, haragos szemeim tükröznek. Azt hittem csak a szeme sarkából pillant rám, de ő sokkal inkább bámul. Kezd elegem lenni ebből a gyerekből. Amikor pár órával ezelőtt a mosdó felé vettem az irányt, hirtelen annyit hallok, hogy mögöttem lépked. Túl feltűnő lett volna, ha látja a hirtelen változást a ruhámon - de szerintem simán benyitott volna a fülkébe -, így dezodorral fújtam be magam. A foltot eltűntetni sehogysem tudtam. Ezt teljesen ki kell mosni.
Viszont nézzük a jó oldalát. Végülis jól jártam. Nem kellett varázsolnom. Mégis ez a gyerek folyamatosan a nyomomban van, ami az agyamra megy. Békén hagyhatna... Szinte már annyira idegesít, hogy képes lennék varázslattal is megszívatni.
Hirtelen a kis ördög egyből megjelent a vállamon, villa alakú fegyverével mutogatott a fiú irányába, közben pedig adta a jobbnál jobb ötleteket. Nem akarok túl feltűnő lenni, és lebukni sem szeretnék. Csak egy aprócska csín.
Kezemet a táskámba tettem, mintha keresnék valamit, közben pedig folyamatosan lestem a körülöttem sétáló fiatalokat.
Nicholas Westrom el akart indulni felénk. Itt a tökéletes alkalom. Kezemen egyből megjelent a világoskék fény. Erősen koncentrálok a lábára, elképzelem a nadrágja anyagát, a zokniját, amin az erőm megjelenik, majd amikor készen állok, a kezemmel egy lökő mozdulatot csinálok, vagyis meglibbentem egészen a táska belső faláig. Nick lába egyből megáll, a lendület meg viszi tovább, így pár másodperc múlva már a földön találja magát. Mindenki elnémult és a csattanás felé néztek. A semmiből egyszer csak egy nagy nevetés hallatszódott, amit nem sokkal később még több követte.
Nicholas körbenézett, majd szép lassan felállt. Mintha mi sem történt volna, lesöpörte a port a ruhájáról, azután ment tovább... egyenesen felém. Úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy én befolyásoltam a lába felett az uralmat. Ravasz mosollyal boldogított, de amíg a többi lány olvadozott ettől a fejtől, bennem viszont egy belső hang azt súgta; vigyázz..!
A szívem elkezdett őrült tempóba verni. Kirázott a hideg, de nem a jó értelemből. Tarkómon minden kis pelyhecske vigyázzba állt. Barátnőm ezt másként értelmezte, mert egy mindentudó arccal nézett rám, miután az Újonc elment. Ezalatt a pár percben kezdtem el igazán aggódni Nicholas Westrom miatt.