A Másvilág titkai

44.rész

Nem szerettem volna hálóingben mászkálni, ezért csak, amiben olvasás közben voltam, abban a kényelmes melegítőben mentem a fürdőszobába. A lapokon lévő szöveget még emésztgettem, így nem is figyeltem fel a fürdőben lévő hangokra. Két szürke szempárt vettem észre, amint rájuk nyitottam az ajtót. Dorothy és Nicholas.
—Jaj, ne haragudjatok!
Lehajtott fejjel, zavartan készültem becsukni az ajtót. Dorothy szája körül csak fogkrém volt, míg Nick arcán csak egy-két helyen volt látható. Nem kellett olyan sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, mi is történt itt, hiszen mindkettejük keze csöpögött a fehér fogkrémtől.
—Ne menj el, Bella! Nicky tartott fel, de már kész vagyok. Lefekszem, mert fáradt vagyok. Jó éjszakát, Nicky!—Kedvesen odahajolt és egy puszit nyomott az arcára, mire csak egy szemforgatást kapott válaszul.—És neked is jó éjszakát, Bella! Aludj jól!
—Jó éjt, Dorothy!
Miután elment, zavartan álltam még mindig ugyan ott. Nick felvont szemöldökkel nézett, majd odébbállt, hogy elférjek.
—Köszönöm, Nicholas.
Ahogy láttam még ő sem fejezte be a dolgát. Gyorsan csináltam mindent, úgy, hogy nehogy kellemetlen legyen neki vagy nekem. Nagyon közel voltunk egymáshoz, néha a könyököm hozzáért az övéhez, ami miatt folyton kirázott a hideg. Hiába próbáltam figyelni a mozdulataimra, mégis összeértek a testrészeink.
Amint befejeztem, köszönés nélkül kimentem onnan. Égett az arcom, a levegőt kapkodtam, muszáj friss levegőhöz jutnom.
A teraszon mélyen beszívtam a hűvös levegőt. Az idő haladtával már be is sötétedett. Egyre hidegebb van, de most ez kifejezetten jól esett. Piros arcom hamar lehűlt.
—Nem maradnék sokáig itt. Elég cudar idő van.
Megdermedtem. Miért kellett követnie? Miért nem ment fel?
—Ha fázol, akkor menj be! Nekem pont megfelelő.
—Én máshogy látom. Az arcod már piros is lett a szellőtől.—Mozdulatlanul álltam, kezeimmel a fakorlátot szorítottam. Miért kezd el égni az arcom akárhányszor beszélni kezd hozzám?—Vagy az nem is a szél miatt van?—Gúnyos hangja miatt a fülem is vörös árnyalatú lett. Közelebb sétált.—Ennyire zavar a jelenlétem? Pedig azt hittem, jól kijövünk.
Gyorsabban kezdtem el lélegezni, amikor megéreztem a jelenlétét a hátam mögött. Megfordultam és beszélni kezdtem, miközben kerültem a szemkontaktust.
—Igazad van, hideg van. Menjünk be és feküdjünk le! Hosszú nap volt a mai.
—Mi volt Reminderrel?
Figyelmen kívül hagyta az előbbi mondataimat. Még közelebb jött és a kezeit a csuklom köré fonta, majd halkan azt suttogta, mennyire hideg a kezem. Felnéztem rá, hogy lássam, mire is gondolhat pontosan, de rossz döntés volt. A szemei megbabonáztak. Intett a fejével, hogy válaszoljak.
—Semmi érdekes nem volt, amit ne tudtam volna kezelni.
—Semmi? Nem próbált semmit sem tenni?
—Nem. Rendes felnőttek módjára megbeszéltük.
—Szóval, mint a felnőttek?—kérdezte szórakozottan.
—Igen. Mindketten értelmesek vagyunk, meg tudunk oldani egy kis nézeteltérést.
—Tényleg?
Gúnyos hangja miatt mérgemben több magabiztosságot szereztem.
—Igen. Ahogy mondtam, képesek voltunk megbeszélni. Egyikünk sem viselkedett úgy, mint egy gyerek, így hamar le is tudtuk ezt az egészet zárni. Megmondtam, hogy nem érzek iránta semmit és ennyi. Barátok maradunk.
—Akkor csak játszadoztál az érzéseivel? Oh, Izabella! Milyen szörnyű lélek vagy. Nem néztem volna ki belőled. De be kell, hogy valljam, tetszik.
—Mi?! Dehogy, nem tennék olyat. Csak félreértette a baráti szándékaimat.
Vékony hangom megnevetette. Felszabadító érzés volt látni a mosolyát. Kellemes bizsergést éreztem a mellkasomnál.
—Értem. Köszönöm, hogy elmondtad, mit is érzel Reminder iránt.
Döbbenten néztem rá. Kerek szemeim hamar dühössé váltak. Elhúztam a kezeimet és püfölni kezdtem a mellkasát.
—Te kis... Kiforgattad a kérdéseidet és a szavaimat, hogy megtudd, amire kiváncsi voltál. Te ravasz kis...
Nyelvem hegyén ragadtak a szavak, mert felkapott és a korlátra ültetett. Így ugyan akkora voltam, mint ő, de ezen nem volt időm töprengeni, mert erősebben szorította meg a derekamat és magához húzott. A dús ajkai és a szürke szemei voltak az utolsó dolgok, amiket láttam, mielőtt lehunytam a szemeimet és átadtam magamat az ösztöneimnek.
Amint megéreztük egymást, egyszerre sóhajtottunk fel. Szánk ugyan úgy mozgott, kezeivel közben lágyan cirógatta a hátamat.
Kezeim végigsimítottak a mellkasán, át a nyakán, végül pedig a szőke hajában pihentek meg. Az egyik kezem a tarkóján lévő tincsekkel játszott, míg a másikkal a feje tetején lévő hajat húztam.
Felnyögtem a hirtelen jött bizsergető érzéstől. Nyelve végignyalt az alsó ajkamon, én pedig ösztönösen engedtem meg neki a bejutást. Már a nyelvünk is őrült játékot játszott, ami miatt egész testemen kirázott a hideg, majd erős áramütések mentek végig a hasam tájékán.
Ezernyi jóleső, bizsergő érzés jelent meg bennem. Soha senki nem csókolt még így, mint ahogy most teszik velem. Ösztöneim életre keltek, vérem pezsegett, szívem őrülten várta a következő lépést.
Istenem, milyen jó érzés... Még ennél is többet akarok. Többet..!
Nicholas halkan felmordult, amikor a lábaimmal körülöleltem a derekát és közelebb húztam magamhoz, hogy még jobban összeérjen a testünk, de hirtelen valami furcsát éreztem meg a lábam között, ami Nickhez tartozott. Kicsit megmozgattam a csípőmet, hogy jobban megérezzem és megtudjam, mi is ez a valami, de Nicholas felszisszent, ezért megdermedtem.
—Valami rosszat tettem?—kérdeztem félve, miután elváltunk és lihegve figyeltük egymást.
—Nem, nem dehogy, borzalmasan jó érzés, de nem akarom itt folytatni.
Felduzzadt ajkaira néztem, ami tőlem olyan nagy és piros. Büszkeség járt át, hogy azt én okoztam.
—Folytatni szeretnéd?—pislogtam döbbenten, közben szorgosan szedtem a levegőt, ahogyan ő is.
—Ahogy érezted, nagyon is kívánlak, viszont gondolom te sem szeretnéd itt a teraszon, a hidegben... folytatni.
Zavartan beharaptam a számat, ami Nick miatt nem volt kiszáradva. Erre a gondolatra, újra megéreztem azt a különös bizsergést a lábam környékén.
—Igen, éreztem...—motyogtam halkan és végigsimítottam a számon. Nick összehúzott szemöldökkel nézett.
—Igen... Még soha senki nem csókolt ilyen jól, mint te, látszik is a kínzó eredménye.
Megdermedtem, amint rájöttem, mire is gondolt az előbb, és mire utalt most. A nadrágja enyhén kidudorodott.
Azt éreztem az előbb...
Nagyot nyeltem és leugrottam elé. Közelebb hajolt, hogy újra megcsókoljon, de elhúzódtam. Zavartan kémlelt.
—Sajnálom, de nem. Nekem ez most... nem megy. Sajnálom... Annyira sajnálom. Most... most muszáj mennem.
—Izabella!
Utánam akart nyúlni, de gyorsan elszöktem onnan. Elfutottam. Halkan rohantam végig a folyosón, nehogy valakinek feltűnjön. Hallottam magam mögött lépéseket, de gyorsabb voltam és magamra zártam a szobám ajtaját úgy, hogy a kilincset eltűntettem. Még hallottam halk suttogást túloldalról.
—Izabella... Kérlek, beszéljük ezt meg! Nem akartalak elijeszteni. Sajnálom. Nem így akartam, sőt sehogy sem terveztem. Csak mentem az árral és minden jött magával, de kérlek, ezt együtt beszéljük meg.
Nem feleltem semmit. Számra szorítottam a kezemet, nehogy a szuszogásomat is meghallja. Pár percig még az ajtó előtt állt, de aztán feladta. Elment. Nem is tudom, mire számítottam. Örültem neki. Igen! Megkönnyebbültem, hogy elment. Ez az előbbi helyzet annyira hirtelen jött és zavaros volt. Magam sem tudom, hogyan történt. Ha lehunyom a szememet, újra érzem az ajkait az enyémen.
A fejemet fogva feküdtem be az ágyba. Mi történik velem? Mit tettem majdnem? Képes leszek egyáltalán a szemébe nézni holnap? Annyira zavarba vagyok. Az a különös érzés teljesen megbabonázott. Az agyam kikapcsolt és csak ő és én voltunk. Az én heves szívem az övével együtt. Hogy jutottam ide? Hogy hagyhattam ezt?
És miért nem érzek bűntudatot még mindig?