A Másvilág titkai

46.rész

A hetek, hónapok után az első igazi nyugalmas éjszaka olyan felemelő érzéssel lát el, hogy azt leírni sem lehet. A fájdalom, a gyász, a magány, ezek mind burokként uralták az éjszakákat. Elvették a békét nyújtó, feledéssel megáldott órákat. Az az idő attól olyan különleges, hogy a felhalmozódott negatív érzések eltűnnek, az agy lelassul és megpihen. Ehelyett mégis minden éjszaka kín volt. Kín, hiszen álmomban szeretteimet láttam viszont, akikkel már soha nem tudok találkozni. Az eddigi életem legnagyobb hibáit újra és újra elkövettem, nem tudtam ellene mit tenni. Nem tudtam megváltoztatni, nem tudtam megakadályozni.
Zavartan, megtörve keltem fel minden éjszaka, verejtékben fürödve. Könnyeim akaratlanul szöktek ki, amiket mindig hagytam végigfolyni az arcomon.
Most mégis más volt.
Teljesen más...
Amit Nickkel tettünk, annyira ellazította az izmaimat, annyira kiürítette az elmémet, hogy pár perc alatt már el is aludtam.
Végre semmit sem álmodtam.
Karjaival erősen tartott, védelmet nyújtott, így biztonságban éreztem magamat. Szuszogása melegítette a nyakamat, emellett a hideg is kirázott, amikor csókot lehelt rá.
Bárcsak így maradtunk volna...
Bárcsak az a pillanat örökké tartott volna...
Bár...

Morogva a párnámba nyomtam a fejemet, szemeimet összeszorítottam. Meg akartam fordulni, de fájdalmasan felnyögtem, amint megmozdultam. Libabőrös lettem, hideg rázta a testemet. Nem öleltek körbe meleg kezek és nem melegített a takaró sem. Mind eltűntek. Hasamat szorítva, görnyedve ültem fel. Zúgott a fejem, hangos zajok rázták a dobhártyámat. Azt hittem ki fog szakadni. Korom sötét volt, homályosan láttam, mintha koszos üvegen keresztül nézném a világot. Erősen kellett pislognom, mire kiszúrtam egy alakot a szoba közepén állva.
—Nicholas? Mi folyik itt?—kérdeztem aggódva.—Olyan furán érzem magamat.
Egyre jobb lett a látásom. Néztem az alakot, ahogyan a Hold erős fénye megvilágítja az arcát.
Meghűlt ereimben a vér.
Nem Nick állt előttem, hanem egy sötét idegen, akinek az arcán semmi sincsen. Se szemek, se száj vagy orr. Rémisztő látványt nyújtott. Bőre sötét volt és száraz. Páncélban, görbe háttal vizslatott. Ujjai hegyén hegyesre nőtt körmök voltak, melyek megcsillantak a fényben.
Sima arcán bordó csík jelent meg, ami ketté nyílt, ezzel a feje felső része hátrahanyatlott. Borotvaéles fogakkal vicsorgott, hangja borzalmas volt. Fejével rám morgott és az ablak felé indult, ami alatt a fa ki lett tépve, a bútoron belül pedig ott hevert a sárkánytojás.
Amint hosszú, hegyes ujjait belemélyesztette, égető érzés kínzott belül. Felkiáltottam és ösztönösen hagytam kiszabadulni az erőmet. A kék fény a páncélt kikerülve a mellkasába fúródott és belülről roppantotta szét. Összeesett, kezéből kihullott a tojás, amit az erőmmel megállítottam a levegőben. Magamhoz repítettem és átöleltem. Felszisszentem az újabb görcstől. Zavartan néztem a pikkelyes felületet, ahol egy halvány repedés húzódott. Óvatosan megérintettem, de el is húztam onnan egyből. Érzem a fájdalmát. Varázslattal korrigáltam a sebünket, majd felálltam. Máris jobban vagyok.
Viszont hol van Nick? Mi történt? Ki vagy mi volt ez?
Sikítást és csata zajára figyeltem fel, ami lentről jött. Ruhát varázsoltam magamra, a tojást eltűntettem mindenki szeme elől, majd kifutottam.
Kicsit gyengébbnek érzem magamat, mivel nincs fizikailag itt az apró sárkány, mégis határozottan löktem le a szörnyet a lépcsőn. Lent ugyan olyan lényekkel voltak tele a szobák.
Petert egyedül találtam, éles karddal a kezében.
Nyomban a segítségére siettem. Izmomat megfeszítve, teljes erőmből irányítottam a kék indákat a sötét alakok nyaka köré, aztán egy gyors mozdulattal megfosztottam őket az életüktől.
—Mégis mi folyik itt, Peter?
Hangom megremegett a félelemtől és zavartságtól. Hogyan jutottak ezek be, ha még pajzsot is tettünk a ház köré? Annabell is itt lenne? Hiszen ő tudna vetekedni velem, hogy a védelmet el tudja pusztítani. De mégis hogyan történhetett ez meg? Éreznem kellett volna. Fel kellett volna kelnem. Vagy Nicknek kellett volna felébresztenie. Nick... Nicholas... Hol van ő most?
—Annabell egy ismeretlen sereget varázsolt magának és ideküldte őket. Tudta, hogy itt vagyunk. Rájött a rejtekhelyünkre.
—És hol vannak a többiek?—kérdeztem, miközben egy újabb lényt tepertem a földre.
—Serafine és Steven elől. George-ot és a fészert védik. Onnan van az összes fegyver. Dorothy és Nick hátul a kertben mészárol.
Fegyverével felnyársalta a felénk szaladó lényt, majd a földre taszította. Lábával ráállt, azzal tartotta ott, amíg ki nem húzta a kardot belőle. Fekete vére végigcsorgott a világoson, forrósága halványan gőzölgött.
Felfordult a gyomrom és előre hajolva akartam kiadni magamból a vacsorát, viszont újabb igyekezett felém. Száját kitátotta, ezernyi foga megjelent, amik bármelyik percben belém mélyednek. Lehunytam a szememet és a kezeimet feltartottam.
A fájdalom elmaradt, mert Peter könnyed mozdulattal elválasztotta a fejét a testétől. Kezét nyújtotta és gyorsan felsegített.
—Itt nincs idő szétesni, Bella! Koncentrálj és figyelj oda! A sajátod és mások élete a tét. Fogd magad és segíts a Westrom testvéreknek! Én meg leszek.
Remegő szájjal álltam ugyan ott. Kizárt, hogy csak így itt hagyjam. Egyedül egy kard van nála. Határozottan csóváltam a fejemet.
—Egyedül leszel. Még páncél sincs rajtad, az a kard pedig nem segíthet sokat.
—Kétségbe vonod George kézzel készített fegyverét?—Halvány mosoly jelent meg a száján, de hamar össze is szorította, amint egy következő lényt csapott le.—Annabell különleges páncélján is átmegy. Úgy vágja át őket, mint a kés a vajat. Miattam ne aggódj! Kint nagyobb szükség van rád. Ott rengetegen vannak. Egy-kettő tud csak bejönni, amit nem tudnak a többiek megakadályozni.
—De akkor sem...
—Húzzál már!
Peter még sosem parancsolt nekem ennyire. Förmedt már rám, de ilyenre még nem volt példa. Összerezzentem, de minden bátorságomat összeszedtem. Most arra aztán szükségem van.
—Ha nem maradhatok itt veled, akkor teszek róla, hogy egy lény se jusson be ide.—morogtam, majd kifutottam a hátsó kertbe.
Megdermedtem a kint látottaktól. Rengeteg ugyan olyan szörnyeteg tört ki az erdőből. Dorothy-n és Nicken egy vékony páncél volt, az nyújtotta egyedül a védelmüket. Dorothy folyamatosan motyogott, különböző varázslatokkal ostorozta az alakokat. Nicholas a kezében éles fejszéjét tartotta. Mindkét oldalát belepte a fekete vér.
Gyorsak voltak, egymásra hangolódva mozogtak és ölték meg az arctalanokat. A narancssárga fény folyamatosan köztük mozgott. Akkor jött elő, azon a helyen, ahol meg kellett. Pontosan megtalálta az áldozatát és a varázserő gyorsan végzett vele.
Hirtelen többen kezdtek el rohanni hozzájuk, amit láthatóan nem tudtak volna kezelni. Félelem jelent meg bennem, amint magam előtt lejátszottam a következő jelenetet, amit nem akartam, hogy megtörténjen, így a kezemben egyből előhoztam a kék fényt. Ujjaim megfeszültek, testem égni kezdett. Lendületet vettem, aztán szaladni kezdtem feléjük. A testvérek felkészültek a támadásra, de rám nem, így meglepetést okozva bukkantam elő, majd a hangomat kiengedve az erőm is tüskeként ölte meg a szörnyeket.
Fájdalmasan nyögtem fel, miután mindenki élettelenül hullott a földre. Ez... Ez sok volt... Hiába lett erősebb a varázserőm, attól még minden nagyobb használata meggyengít.
Szuszogva fordultam meg, amíg arra a pillanatra minden elhalkult.
—Jól vagytok?—kérdeztem akadozott lélegzettel.
—Nagyságos Istenekre, Bella!—sóhajtott fel megkönnyebbülten Dorothy.—De jó épen látni. Nem sérültél meg?
—Én kérdeztem előbb.
—Jól vagyunk, hála neked. De korán sincs vége ennek.
Nick könyörtelenül mondta el az igazságot, hiszen már hallani is lehetett, ahogyan az erdőben mászkálnak. Lépteik hangosabb lett, a fák és bokrok recsegése egyre közelebbről hallatszódott.
—Gyere mögém!—suttogta Nicholas a fülembe, majd lágyan hátra húzott.
—Ti sokkal régebb óta harcoltok, mint én. El vagytok fáradva. Hadd legyek elől, hogy meg tudjalak védeni titeket!
—Nem!—felelték egyszerre.
Ruhájuk hozzájuk tapadt, izzadságcseppek folytak végig a nyakukon, hajuk szorosan a bőrükön voltak, eközben folyamatosan lihegtek. Elfáradtak... Pihenniük kell, hiszen nem fognak tudni úgy koncentrálni és bármelyik rossz mozdulat súlyos kárt okozhat. Ezt nem fogom hagyni.
Nem engedem!
Harag és adrenalin keveredett bennem. Vérem forrni kezdett, gyomrom összeszorult. Már nem kellett hánynom és nem remegett a testem félelmemben. Mélyet szippantottam a hűvös levegőből, beszívtam azt az energiát, ami az erőmet táplálja, majd arrébb léptem pár lépést.
Tenyerem égni kezdett, egész testem bizsergett az erőmtől. Dühtől izzó szemekkel néztem a felénk közelítő tömeget. Ujjaimat mozgatni kezdtem, mintha csak az alattunk lévő földet tapogatnám. Hagytam, hadd jöjjenek minél közelebb.
Vékony lábaik egyszer csak megakadtak a földből kitörő sötétkék indákba. A lendület miatt rengetegen felborultak, így lehetőséget adtam a testvérpárnak, hogy sorban végezzenek velük.
Dorothy a kezébe vett egy hosszú, éles lándzsát, amit könnyedén alkalmazott. Kecses mozdulatokkal ölte meg a lényeket.
Nem volt lelkiismeret-furdalásom. Érzem rajtuk a tömény gonoszságot. Érzem a lelketlen testükben csörgedező mesterséges varázslatot. Ezek csak ártanak és pusztítanak. Nem szabadna létezniük.
—Még tarts ki!—kiáltotta Nick.
Kezeim remegni kezdtek, ezzel egy időben nagyobb terpeszbe álltam, mert kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat. Mind két karomon az izmok megfeszültek, kék fényem kevesebb lett.
Még bírd egy kicsit... Számítanak rád, Bella!
Oldalról is megrohamoztak minket. Tudták, hogy engem kell elkapni, hiszen mindannyian felém szaladtak. Kikerekedett szemekkel pillantottam előre. Már csak pár van, de az is sok. Ketten nem fogják tudni megölni őket annyi idő alatt. Ha pedig elengedem, a halálba sodornám a szeretteimet. Felnyögtem, amiért az egyik szörny rántott egyet a megfoghatatlan indán.
—Sajnálom...—motyogtam halkan, hiszen egyre közelebb voltak az újak.
Mindjárt vége és én is meghalok. Pont úgy, mint Anya és Apa. Ennyi volt az életem? Ennyit tudtam segíteni? Cserben hagytam a lázadókat, akik hisznek bennem? Tényleg ilyen könnyen fel akarom adni?
Ilyen könnyen fel akarod adni, Bella?—kérdezte a tudatalattim.
Nem!
Nem, nem adom fel!
Feltámadt a szél, az erőm pedig visszatért. Mint éhezőnek egy falat kenyér, annyira jól jött. A természet segített. Erőt adott. És ez az erő utat tört magának.
Mindkét kezemet lerántottam, ezzel a testeket is lehúztam a földbe. Még rángatóztak az életükért, de hamar feladták.
Nem volt időm végignézni a halálukat, mert a következő támadásra kellett felkészülnöm.
Nagy varázsláshoz idő kellett, ezért egyedül közelharcban tudtam megvédeni magamat. Alaphelyzetbe álltam és vártam. A kékség még mindig megvilágította a kezemet.
Corvus károgva közelített. Az erdőből repült kifele, mögötte a két kamélfarkas szaladt felém. Vicsorogva ugrottak rá a szörnyekre, egy határozott harapást beléjük mélyesztettek, aztán tovább haladtak. Ha valaki a közelükben volt, beleolvadtak a környezetükbe, el mindenki szeme elől, majd a semmiből jelentek meg, elkerülhetetlen, halálos módon.
Boldogan felnevettem és belekezdtem a harcba. Sorban jöttek, ismerős mozdulatokkal próbáltak megsérteni. Mindet ismertem. Gyorsan hajoltam el onnan, lábammal felborítottam, végül határozott mozdulattal az erőmmel olyan sebet ejtettem, ami hirtelen halált okozott vagy lassú, mozdulatlan, fájdalmakkal teli volt.
Megérte a sok gyakorolás...
Dorothy és Nick is megérkezett, így hárman mi emberek, két kifejlett kamélfarkas és egy holló harcolt az arctalanokkal.
Ezt a túlerőt a szörnyek is észrevehették, mert nem sokkal később visszavonulót fújtak. Egyszerre szaladtak el előlünk.
Gúnyosan felnevettem.
—Menjetek csak! Meneküljenek, ti gyávák!
—Várj, Bella! Valami nem stimmel.
—Dorothy jól mondja.—Nick közelebb sétált és hunyorogva próbált a sötétben látni valamit.—Nem az erdőbe mennek... hanem... hanem előre! Mindenki Trobilenékhez!—kiáltotta.
Maradék erőnkből olyan gyorsan futottunk, ahogy csak bírtunk. A két négylábú már ott harcolt, mire mi is megérkeztünk.
Megszámlálhatatlanul sokan voltak. Serafine arca véres volt. Vörös, tehát az övé vagy Stevené lehetett. Gyenge és fáradt volt. Karján kisebb-nagyobb vágások voltak. Térdei megremegtek, mégsem esett össze. Egyedül sziklaszilárd szemeiben égett ugyan úgy a tűz, amivel folytatta a harcot. Rosszul nézett ki, mégsem hagyta abba.
Igazi harcos nő...
Steven Serafine-nél is rosszabbul nézett ki. Testével leginkább az idős nőt védte, emiatt magára nem mindig volt ideje, ezért nem egy találat érte a testét.
Vér, kosz és izzadság keveredett rajtuk.
Visszatértem a kábulatomból és én is folytattam a harcot. Gyorsabban szedtem a levegőt, pont ahogy a többiek.
Fél szemmel tudtam figyelni másokra. Mindig megjelent valaki előttem. Hiába öltem meg gyorsan, túl sokan voltak. Szusszanásnyi időnk sem volt. Szerencsére mindenki itt volt, senkit nem vesztettünk szem elől.
A fészer kapujánál Peter és George állt. Egyet sem engedtek be. George kezében különleges kard volt. Apró, rengeteg hegyes penge állt ki, amik felszántották az áldozatot. Ráncai mélyebbek lettek koncentráció közben.
—Mennyien vannak még?—morogta Nick mellőlem. Egy lépést sem tett messzebb tőlem vagy Dorothy-tól.
Ugyan ez jutott nekem is eszembe...
—Nicholas!—kiáltottam, miközben közelebb léptem hozzá, de egy pillanatra sem vettem le a szememet a támadóktól.—Védjetek egy kis ideig amíg össze nem gyűjtőm az erőmet egy nagyobb varázslathoz! Akkor talál végleg megöljük az összeset.
Nick bólintott egyet és elém lépett. Izmai megfeszültek, ahogy minden ütést elhárított. Más helyzetben élvezettel nézném a komoly arcát, de jelenleg a gondolat csíráját is elnyomtam. Helyette lehunytam a szememet és a természet hangjaira figyeltem. A varázslattal teli természetre. A föld, a fák és a bokrok által adott erő, sőt még maga a szél is megáldott.
A csata könyörtelen hangja megszűnt, békesség jelent meg helyette. A varázserőm feléledt és mindehol megjelent. Kékesség borította be a füvet, a virágokat, fákat. Mindent.
Az agyam elzsibbadt, tüdőm égett, izmaim megfeszültek. Könnyek folytak végig az arcomon, üvöltve próbáltam a hatalmas erőt egyben tartani.
Ahogy a növények mozogtak, úgy mozgott a kékesség is. Egész testem remeget a kifejtett erőtől. Hátam begörcsölt, így kénytelen voltam elengedni.
Egy nagy hullámként sodródott végig. Megfoghatatlan volt, mégis erős. Mint a méreg, úgy ölte meg a sötét alakokat. Csakis a rosszakkal végzett. Minden gonoszságot felemésztet.
Amint csak mi álltunk a kertben -minden más meghalt- az erőm elhagyott és összeestem. Nick elkapott és segített talpon maradni. Támaszt nyújtott.
—Köszönöm.—suttogtam halkan, mire Nick csak elmosolyodott.
Mindenki tele volt sérülésekkel. Súlyosabbak és enyhe karcolások. Vérző és alvadt sebek. De boldogak voltunk.
Serafine szoros ölelésbe zárta Stevent, aki lágyan belebújt kócos, ragacsos hajába. Meghitt jelenet volt, ezzel ösztönözve mindenkit. Peter hanyagul George-ra támaszkodott és egy öleléshez hasonlító valamit hoztak össze, mert a kopasz férfi nem viszonozta túlzó örömmel az ötletet.
Magam mögé néztem és a szabad karommal Dorothy felé nyúltam. Boldogan jött oda hozzánk. Közénk befurakodva hárman ölelkeztünk. Nicholas a derekamnál fogva közelebb húzott magához, míg Dorothy-val a hátánál csinálta ugyan ezt. Fejünk összeért és egymás elől szívtuk a levegőt.
—Megcsináltuk...—suttogtam boldogan.
—Igen, meg.
—Megcsináltuk!—kiabáltam a többieknek. Az első sikeres csatám...—Mindenünk fáj, a testünket a sajátunk és mások vére borítja, büdösek és koszosak vagyunk, de túléltük!—nevettem önfeledten, majd Serafine-hez és Stevenhez sántítottam, hogy átöleljem őket.—Büszkén és bátran küzdöttünk. Annyira örülök nektek. A Lázadók visszaverték Annabell seregét!
—A lázadók?—kérdezte Peter. Megdörzsölte az állát és vigyorogva bólintott.—Tetszik. Mit mondasz, Trobilen? Lázadók?
Steven beleegyezően bólintott.
—Másvilág lázadói és ellenállói vagyunk!—ujjongott Nick Dorothy-val.
Csillogó szemekkel Serafine-re néztem.
—Elizabeth nagyon büszke lenne rád. Kitűnően küzdöttél.
—Köszönöm szépen! Jó mestereim voltak. Megtanítottak a harc fortélyaira.—kacsintottam.
Mindenki boldogan beszélgettet a másikkal. George elismerő pillantást vetett rám, ami miatt akaratlanul is kihúztam magamat és egy bólintással megköszöntem.
Steven a Westrom testvérekhez ment és nevetve szórakoztak valamin. Dorothy finoman beleütött bátyja karjába, aki drámaian forgatta a szemét.
A szürkület kezdett egyre jobban eltűnni, helyette halvány napsugarak világítottak át a reggeli ködön. Túléltük az éjszakát... Még mindig hihetetlen elhinni. Olyan gyorsan történt minden. Veszélyes dolog volt ez. Minden mozdulatunkkal befolyásoljuk az egész harc kimenetelét. Ha egy pillanattal is később varázsolok valamit, lehet nem lennénk itt. Elgondolkodtató...
Készültem valamit mondani Serafine-nak, de ő hunyorogva nézett a fák közé, amikor is felkiáltott és elém állt.
—Vigyázz!—Visszhangzott.
A hang, amit soha nem akarunk hallani. A hang, aminél pontosan tudjuk, hogy mi történt. A hang, ami könnyeket csal a szemünkbe.
Serafine szemébe meredtem és igyekeztem elcsitítani az előbbi hangot a fejemben. Lassan lenéztem kettőnk közé. Remegő ajkakkal hallom újra a hangot.
Vigyázz...—szólt, majd a nyílvessző suhogó hangja törte meg a szavak visszhangját. A húsba könnyedén belecsusszant, a csontot felsértve kikerülte, aztán elől elszakítva a bőrt kijutott, hogy aztán a hasamba enyhén beleálljon.
Remegve tartottam két karjánál fogva az idős nőtt, de a fel-hasamnál kibuggyant a vér, ezzel együtt a földön kötöttem ki Serafine-nal.
Steven egyből a szőke hajúhoz igyekezett, míg mellettem Nick kötött ki. A kamélfarkasok az erdőbe siettek, utánuk Peter, George és Dorothy is a nyíl gazdája után kutatott, de az kámforrá vált.
—Ez fájni fog.
Hiába figyelmeztetett Nick, az égető érzés széthasította a hasamat. Fájdalmasan felkiáltottam és fűcsomót markolászva próbáltam oxigént juttatni a tüdőmbe. Az erőm életre kelt és a vérzést Nickkel együtt kezdte megállítani. Viszont ahogy a szőke fiú rászorította a kezét, még egy kínzó hullám ment végig a testemen, így az elrejtett sárkánytojást képtelen voltam egy szikrányi kis varázslattal is ott tartani a helyén, ezért kék fény jelent meg mellettem, ami aztán felvett egy tojás alakzatot. Döbbenten figyelték, ahogyan megjelenik a sötétlilás-kékes pikkelyekkel borított tojás.
Amin még nagyobb repedés húzódott végig.
Az én sebem feltörte a burkot, belül pedig új életre kelt a fióka. Apró hangot hallatott, aztán erőszakosan tovább törte a héjat. Amint kidugta a fejét és az éjfekete szeme találkozott az enyémmel, a vérzésem elállt.
Serafine nyöszörögve kezdett el beszélni hozzám.
—Izabella Monerist, Elizabeth Monerist egyetlen lánya, az isteneink ajándéka. Megajándékozták őt egy sárkánnyal. Izabella és a sárkánya hozza el a megváltást és a teljes tisztaságot a világunkba.—Remegő kezeivel megfogta az enyémet. Ránéztem de a szívem meghasadt, ahogy láttam az ajkain a saját vérét kibuggyanni. Torkomban gombóc keletkezett és könnyek között néztem rá.—Spem mundi, Izabella... Az istenek vigyázzanak az utadon!
Még utoljára Stevenre nézett, akinek folyamatosan könnyek hullottak ki a szemeiből. Válla rázkódott, keze csupa vér volt, ahogy szorította le a sebet. Mindhiába.
Közelebb kúsztam hozzá és szólongatni kezdtem. Erőmmel a sebre és a szívére irányítottam, aztán varázsolni kezdtem. Meg tudom csinálni. Egyszer már sikerült. Már tudom, hogyan kell gyógyítani.
—Gyerünk már! Sikerüljön végre! Kelj fel, Serafine! Hallod? Kelj fel, az istenit! Muszáj felkelned...
Kinyílt szemeire néztem, amikkel az ég fele meredt. Könnyfátyol lepte el a szememet, amint Steven a fejét csóválva vette el a kezemet a mellkasáról.
Vér... a kezeimet vér borította.
Vér...
Vér...
Akárhová megyek, mindig vér tapad a kezemhez.
Az orromat a fekete árnyékemberek és a saját vérünk csavarja. Rosszul lettem és képtelen voltam elhinni. Miért? Miért kellett őt is elveszítenem?
—Serafine...
Dorothy térdre hullott és óvatosan segített becsukni a szemeit, de amint hozzáért, narancssárga szirmok jelentek meg. Döbbenten húzta el a kezét. A szirmok gyönyörű narancsban pompáztak. Serafine lassan kezdett eggyé válni azokkal. Ő maga lett a sok-sok virágszirom.
Mindenki könnyet hullajtott érte. A nőért, aki mindannyiunkkal törődött. Összegörnyedtem, amikor végleg eltűnt mellőlem a mozdulatlan test. Kapkodva szedtem a levegőt, a szemem égett, a szívemben ezernyi tűszúrás van.
Mégis...
Mégis eltűntek ezek a nagy fájdalmak, amikor a sárkány letörte a tojás tetejét és hozzám igyekezett. Apró teste volt. Sötétlila, szinte fekete pikkelyei voltak, rajtuk kékes színű foltok. Hosszú nyaka és éjsötét szemei voltak, mégis ahogy beléjük néztem, lágy szeretetet láttam. Két lába és egy pár szárnyával közelebb kúszott hozzám.
Amint egymáshoz értünk a könnyeim elapadtak. Szívem lángra kapott, egyszerre olvadt el és épült újjá. Ahogy a kicsi sárkányt a kezemben tartottam az érzéseim keveredtek. Határozottság és harag villogott a szememben. Felálltam, az apró állatot a kezemben tartva.
Dorothy megsemmisülten nézett rám. Szemeiben minden boldogság kihunyt. Steven a másik, aki nagyon közel állt Serafine-hoz. Ő sem fogta vissza magát, szemei vörösek voltak a sírástól.
Magabiztosan néztem végig a társaságon, államat felszegve mondtam.
—Ideje Annabell ámokfutásának véget vetni. Túl sok szerettünket vesztettük el miatta. Most már itt az idő, hogy visszaadjuk, ami jár neki.

  ~~~~~~~~~~~~ *** ~~~~~~~~~~~~
❤️Nagyon szépen szeretném megköszönni a 4k-t, amit nélkületek nem értem volna el!❤️
Hihetetlen, hogy már négy ezer megtekintése van ennek a könyvnek🥺
Még egyszer köszönöm, hamarosan jövök a következő résszel🥰