A Másvilág titkai

34.rész

A kezeim remegnek. Sőt, ez tévedés. Az egész testem összes izma megfeszül, majd elernyed, aztán libabőr fut át a bőrömön. Soha nem láttam még ilyen embert, aki ennyire utált volna engem. Volt az iskolában, akinek nem voltam szimpatikus, de az csak nézeteltérésnek számított, viszont még Nick is eltörpül mellette, pedig az elején Ő is elég barátságtalanul bánt velem.
Levegőre van szükségem...
Mindenki között elsétálok, és határozottan kitárom az ajtót. Mindenki utánam kiált, de nem forog az agyam eléggé ahhoz, hogy megértsem a szavaikat.
Két szót mondok magamban újra és újra. Szörnyeteg, gyilkos... Egy szörnyeteg és gyilkos vagyok.
Az erdőbe vetem magam. Nem védem ki az arcomba vágódó ágakat. Hagyom, hadd sértsék fel a bőrömet. Hagyom, hadd hasítson bele a fájdalom a vállamba, amikor nekimegyek a fának az ordas kérgébe. A papucsom, amit még gyorsan felvettem, mielőtt George-hoz bementem, most alig tartja a lábamat. Az éles kövek és gyökerek szétszedték.
Eszembe jut, hogy mindig Apa vigasztalt meg, amikor valami bajba kerültem.
—Azért, mert nem láttad előre a következményét, még nem leszel rossz. Csak az a gonosz, aki tisztában van a tettei súlyával, de nem hatja meg.
Újszülöttként én sem tudtam, mi történik körülöttem, miért lennék hát rossz?
Egy gyilkos vagy...
A szüleim... A haláluk az én lelkemen szárad. Az én kezemhez tapad a vérük. Ebben igaza van. Egy gyilkos vagyok. Mitől lennék jobb Annabellnél? A saját szüleim gyilkosa vagyok. Mitől lennék jobb a többi Moneristnél? Akik csak hatalomra vágytak, kétlem, hogy megölték volna a szüleiket.
—Ezt akartátok?-kiáltom a semmibe.—Tessék itt vagyok. Mégis rosszabb lettem, mint a nagynénim. Én nem akartam ezt, ti talán igen? Hogyan legyek erős, ha ti nem vagytok itt? Hogyan éljek túl nélkületek?-mondom sokkal halkabban.
—Sosem akartunk ezt... Te vagy az egyetlenünk...-hallom újra a szirén hangokat.
A könnyeim maguktól kezdenek el folyni. Ezt a két mondatot pont ők mondták. Apa és Anya. Mégis itt vannak. Követni kezdem a hangot. Meghallom a nevemet kábulatomban. Még határozottabban megyek.
—Izabella...
Itt vagyok.
—Bella!
Követlek.
—Állj már meg!-hallom újra, de sokkal mélyebb és rekedtebb hangon. Ez nem Apáé.
Lassítani kezdek, de még most sem állok meg. Valaki elkapja a derekamat és magához szorít, hogy ne tudjak elmenni. Mozgolódni kezdek, de ledermedek, amikor a fülemnél meghallom Nick hangját.
—Hová igyekszel? Tán szökni készülsz? Elég feltűnően tetted.-suttogta gunyorosan.
Még hallom, ahogy szólítanak magukhoz, de képtelen vagyok megmozdulni. Elernyedek és előre dőlök. Mivel Nick meglepettségében későn kapcsol, ezért könnyen kicsúszok a kezei közül és a hang után eredek. Nem telik bele egy másodperc sem, mire a csuklómnál megragad és visszaránt.
—Majd máskor...-halkul el és újra köddé vált.
—Ne...-suttogom.
Itt hagytak. Mérgemben megfordulok és Nicholas mellkasát kezdem el püfölni. Nem vág vissza és nem állít meg, amitől még mérgesebb leszek. Ököllel ütöm, de csak a derekamra teszi a kezét. Könnyek szöknek a szemembe, amiért Ő is utál. Miért nem értik meg? Nem akarok senkinek sem ártani.
Összecsuklik a térdem és minden erőm elhagy. Most Nick időben észreveszi. Felvesz és egy könnyed mozdulattal a vállára tesz, és már indul is vissza. Még próbálom püfölni, de alig van erő bennem, úgy inkább a hátára teszem a kezeimet és a mozgó földet bámulom.
Kicsit zavarban vagyok ettől a közelségtől, pedig már nem először cipel engem.
—Miért gyűlölsz te is engem ennyire?-suttogom magam elé. Attól tartok, nem is hallotta. A teste megmerevedik és megáll.
—Mikor mondtam ilyet?
—Nem mondtál, de elég volt nézned ahhoz. A tekinteteddel meg tudtál volna ölni. Meg persze a beszólásaid is eléggé feltűnőek.
Kicsit furcsa ilyen pózban beszélgetni valakivel, de még nem hánytorgatom.
—Nem gyűlöllek. A családodat és a Moneristeket utálom.
—Mintha én nem Monerist lennék.-motyogom.
—Meghaltak a szüleim a családod miatt, így Dorothy-nak szülők nélkül kell felnőnie. Az a szerencséje, hogy ebbe nőtt fel, így nem is tudja, mennyire jó élete lett volna a szüleinkkel.
—Szerinted én ezt akartam?
Nem válaszol, de érzem rajta, hogy elgondolkodik.
—Mit tegyek?
—Ezt nem értem.-jelenti ki, miközben dob egyet rajtam, hogy ne csússzak lejjebb. Idegesít, amiért ilyen könnyen el tud vinni bármerre. De most talán képesek vagyunk őszintén megbeszélni ezt. Képes vagyok olyan választ kicsikarni belőle, ami hasznomra válik.
—Mit kéne tennem, hogy elfogadjatok engem? Nem akarok itt úgy élni, mint egy bűnöző, akit mindenki utál és a veszte iránt fohászkodik.
—Nem tudom. A húgom hisz benned. Serafine, Steven, sőt még Peter is kiszámolta a hitét.-kuncog.
—De én nem csak George-nak és neked akarok bizonyítani.
—Nem csak nekünk?
—Mindenkinek.-hangosabbra veszem a hangomat. Csodálom, ha eddig hallotta, amiket mondtam.—George igazat mondott. Egy gyilkos vagyok. Már így is sokan haltak meg miattam, nem szeretném, ha mindenki, aki itt hisz bennem csalódna. Meghaltak a szeretteitek. Miattam. Helyre kell hoznom ezt, de ehhez előbb bizonyítanom kell. Nem a semmiért haltak meg. George mondta, hogy a felesége hitt a szüleimben és bennem. Itt az idő meghálálnom és viszonoznom a hitüket.
Nick csendben szuszogott felettem, azt hittem, nem is fog erre már semmit mondani.
—Kiváncsi vagyok, hányadik próbálkozás után adod fel.
Kikerekedett szemekkel mászok az ölébe, de mosolyra húzódik a szám sarka, amikor meglátom vigyorgó arcát.
Hirtelen zavarba jövök a közelségétől. Érzem az egyenletes, forró légzéseit, ami csiklandozza az arcomat. Egy pillanatra bambultam szürke szemeibe, majd annál gyorsabban tértem magamhoz.
—Már tudok járni.-lököm el a mellkasánál fogva. A lágy szorongató kéz eltűnt a hanggal együtt, így már nem érzek kényszert a szökéshez.
—Ahogy gondolod.-tett le a földre.—Ájultan úgyis könnyebb voltál.
—Kösz.-teszem karba a kezeimet.
A szívem mélyén vágytam, hogy újra megszólaljon az a dúdoló hang. Így, újra éberként, tisztában vagyok mi fog rám várni. Újra kétes érzések uralkodtak el bennem, hiszen a magabiztosság egy apró szikrája felvillant bennem, és lassacskán már nő. Viszont a félelem is átjár, ha belegondolok a többiek sajnálkozó, csalódott arcára, amiért majdnem itt hagytam őket. De melyik lesz erősebb, mire odaérek?
—Hová készültél, Őfelsége?-érdeklődött.
Ránéztem és hitetlenkedve felvontam a szemöldökömet. Tényleg ennyire érdekli?
—Miért kérdezed?
—Tán nem érdeklődhetek? Kegyed eléggé megbánt...-tette a szívére a kezét, miközben a sóhajaival próbálta elnyomni a gúnyt.
Csak a szememet tudtam forgatni.
Nem válaszoltam. Lehet, tényleg próbálkozik kedvesen viselkedni velem, aminek örülök, csakhogy nem éppen a megfelelő témát választotta csevegésként.
—Az jobb kérdés, hogy te mit kerestél az erdőben egyedül?
Minden reakcióját figyelem, de mintha felkészült volna erre a kérdésre. Lazán megvonta a vállát, majd válaszolt.
—Miért válaszoljak a kérdésedre, ha te is figyelmen kívül hagytad az enyémet?
Most csak kérdéssel felelünk egymás kérdéseire?
—Ha tényleg ennyire tudni akarod, akkor bevallom, én sem tudom.
Nem tudnám megmagyarázni neki azt az érzést, ami olyankor rám telepszik. Leutánozni se tudnám, mert képtelenség olyan lágyan beszélni, olyan lágyan kiejteni a szavakat, amik szinte elcsábítanak.
Nicholas összehúzott szemöldökkel figyel, de nem ad hangot a kétségeinek.
—Ilyenkor úgy illik, hogy te is elmondod, hogy miért jártál itt? Az erdőben, egyedül.
—Miből gondolod, hogy egyedül voltam?
Szemeit egy csíkká formálta, hunyorítva nézett rám, amitől kikerekedett szemekkel, de leplezett mosollyal néztem a szürke szemeit.
—Próbálsz kibúvót keresni.-jelentem ki felszegett állal.
—Hű, hogy te mekkora tudással rendelkezel...-forgatja a szemeit.
Tetszik ez a Nicholas Westrom. Az eddigi pár percnyi beszélgetésünk szinte csak abból állt, hogy kioktat és minden lépéseimet rossz döntésként vonja le. De ez az új, nyugodt Nick kifejezetten... jó és kedves. A harag milyen erősen képes egy új álarcot teremteni, amivel aztán uralma alá vonja a hordozóját. De most Nick levette és megmutatja a vicces gunyoros személyiségét, akivel sokkal jobban tudok azonosulni. George-ot nem sikerült magam mellé állítanom, helyette itt van Ő. Az arany hajú, szürke szemű báty, aki minden tettével a húgát, az egyetlen és utolsó családtagját védi.
Ritkulni kezdtek a növények. Már nem kellett olyan sok fatörzset kikerülnöm, kivéve azokat, amik előttem vannak. Ez a határ az erdő és a faház között.
—Mély levegő, aztán határozottan kisétálsz. Rendben?
Nick lágy és biztató hangja kicsit enyhít a félelmemen. Azt teszem, amit mondott, utána egy köszönetet mondó halvány mosollyal ránéztem, majd összepréselt ajkakkal kisétáltam. Még halkan hozzátettem, leginkább magamnak, hogy remélem.
Dorothy vett észre minket először. A teraszon állt és az erdőt kémlelte, amikor kisétáltam testvére oldalán. Hátra kiabált a többieknek.
—Hát itt vagytok! Milyen szerencse, hogy Nicky pont az erdőben volt.-rohant felénk, közben pedig a kezeivel gesztikulált.
Még odamondhattam volna Nicknek, hogy még milyen jól is titkolja az erdőben való igazi dolgát, de képtelen voltam megmukkanni.
Egy leheletnyit arrébb álltam, amit a szőkeség egyből észrevett. Akaratlanul is összehúztam magamat. Dorothy keresztbetett karokkal állt kettőnk között, szinte könyörögtem, hogy szólaljon meg. Végül csak sóhajtott és a hátamnál fogva beljebb vezetett.
—Annyira sajnálom. Nem tudom, miket mondhatott George, de szép szavak biztos nem lehettek, ha ennyire megviseltek.-suttogja halkan, nehogy meghalják a többiek. A többiek, akik időközben kijöttek, George-val a nyomukban.
—Mi a fene történt, Bella?-lép lejjebb Steven a lépcsőn. Nem tűnik boldognak.
—Én...-még mindig szóhoz sem tudok jutni.
—Itt akartál hagyni minket?
—Nem!-kiáltom hirtelen. Egyáltalán nem akartam elmenekülni. Szép hazugság, Izabella. Na, jó... akkor tényleg arra vágytam, hogy az a kísértet elhívjon és elmenekítsen.
—Akkor miért rohantál el?
—Mert... mert úgy éreztem igaza van George-nak. A családom okozott minden problémát a népének, akiknek védelemre lenne szüksége. És úgy éreztem én is csak egy vagyok a sok megbukott Monerist között, akik elárulták az embereiket.
Steven arca ellágyul, majd elnéz, amikor Serafine óvatosan a vállára teszi a kezét.
—Tévedés. Te pont ettől tűnsz ki közülük. Ettől leszel a történelem során az első, aki az igazi fényességet hozza el Másvilágnak. Te vagy az, akire mindenki várt.
Serafine szavai megmozgatnak bennem valamit. Ez a kellemes bizsergés a mellkasomban, ami miatt halványan elmosolyodom és kihúzom magam. Magabiztosabb leszek. Lehet igaza van. Nem is tettem semmit, csupán a szavaimnak voltak olyan hatásai, ami miatt ennyire eltökélten hisz bennem Anyám régi barátnője. És én emiatt leszek még magabiztosabb, hiszen ezek csak szavak, én meg tettekkel akarom megnyerni a hitüket.
—Most tényleg elhiszitek ezt a... a hitetlenséget, amit Serafine összehordott. Már ne haragudj, kedves, de elhiszem a bölcsességedet, de egy lányról beszélsz, aki még csak gyermek.-akad ki George.
—Én hiszem, hogy eljön az a pillanat, amit a bölcsek előre megírtak.-kell a védelmemre Peter.
—Elhiszed azokat a papírosokat, és jóslatoknak nevezett tekercseket, amiket pár bölcs ember kitalált?-vág vissza gúnyosan.
—Nem csak kitálaltak. Tisztában lehetnél vele, hogy ezeket a csillagok és a különböző varázse...
—Hazugság!-vág a szavába.
—George! Mostmár elég legyen!-kiabál Steven.
Még mindig itt állunk? A csoport egyik fele a lépcsőn, míg a másik már a kertben.
—Miért? Miért védi mindenki Őt? Mit tett, amiért ennyire istenítitek? Semmit! Csak megszökni és menekülni tudott, semmi mást elérni. De ma úgy kelt fel, hogy Ő segíteni akar és megment minket. Tényleg ennyire nehezen veszitek észre, mennyire... semmilyen. Egy senki! Olyan világban élt, ahová az Istenek küldték el a hitetleneket és szörnyetegeket. Ő is pont közéjük való. Nem véletlen élt ott olyan felhőtlenül.
—Fejezd be!-motyogom halkan.
—Tessék, Fenség?-teszi a fülére a kezét, ezzel még jobban megalázva.—Nem értem, ha már ennyire bizonyítani akarsz, miért nincs több önbizalmad?
—George, azonnal hagyd abba!
—Elég legyen!-figyelmezteti először Dorothy, majd Steven folytatja. A többiek feszülten készülnek a kitörésre, ami bármelyik percben megtörténhet. Már csak az a kérdés, hogy ki fog először robbanni?
—Mindenki elvesztett valakit miatta.-mutat az ujjával rám.—Most kiengesztelhetjük magunkat. Miért ne élnénk a lehetőséggel?
—Mert ezzel nem hozzuk vissza senkit.-Nicholas hangja mindenkit meglep. Eddig csöndben állt és nézte az eseményeket.
—Attól még jobban éreznénk magunkat.-makacskodik.
—Akkor csináld!-lépek előrébb.—Itt vagyok. Az, akiben annyira hitt a feleséged, mégis meghalt pont a hite miatt. Itt vagyok, állj bosszút! Mire vársz, tán meggondoltad magad? Miért érnéd be szavakkal, ha csak egy lépésnyire állok előtted?
A harag megint végigszáguld az ereimben. Az adrenalin meg erőt ad, hogy szembe merjek szállni vele. Ha azt hiszi eltaposhat és a földbe döngölhet, akkor elfelejti kik is voltak a szüleim. A szüleim, akik egykor fölötte álltak, és akik megtanítottak szembeszegülni azzal, aki mindenáron meg akar félemlíteni. Itt vagyok, hadd lássa az igazi, magabiztos Izabella Moneristet.
—Bella, mit művelsz?-akar Steven a vállon ragadni, de egy mozdulattal egy falat varázsolok, amivel kizárom a többieket, így csak én és George maradtunk.
Hogy milyen jó újra használni az erőmet...
—Megkeserítettem az életedet, nem emlékszel? Hisz miattam nincs családod. Most pedig itt állok veled szemben, mégis habozol?
A keze ökölbe szorul és egy apró, szemhunyásnyi időre megrettenek, de hamar gúnyos mosoly terem a helyére.
—Nem szeretnéd levezetni a dühödet? Ki lenne a legjobb személy, ha nem én?
Felemeli a kezét, majd mielőtt lesújtana, hozzáteszi:
—Igazad van, ez talán kielégítő számomra.-majd lendül az ökle.
A többiek kiáltoznak és csapkodják az pajzsomat. Képtelenek bármit is tenni és ez látszik is az arcukon. Dühös, kétségbeesett és aggódó. Aggódnak értem... Ők is azt hiszik, képtelen lennék megvédeni magam. Ők is gyenge, elveszett kislánynak tartanak. De ezzel már el is kezdhetem bebizonyítani, hogy számíthatnak rám. Igaz, nem a legmegfelelőbb pillanatban és személyen, de a cél ugyan az. Megmutatom, hogy képes vagyok megvédeni magamat.
Mert ahogy Apa mondta kisiskolás koromban, -amikor sírva megfutamodtam a piszkálódó, idegesítő évfolyamtársam miatt, amiért folyamatosan szavakkal sértett- csak akkor érek valamit vele szemben, ha bátrabb leszek nála és megmutatom, hogy a félelmem csak a saját bánata tükre volt.
Az ökle egy ugyan olyan falnak ütközött, mint ami minket véd. Annyi különbséggel, hogy ez enyhén rugalmas volt, így a lendülete ellenére nem okozott maradandó serdülést. Viszont helyette, amint hozzáért, a saját félelmét fordítottam ellene.
A szobában látott családi képen lévő két személyt megjegyezve varázsoltam neki egy illúziót. A felesége külsőjét vettem fel. Persze ezt a többiek nem látják. Egyedül egy megdöbbent George-ot és az elégedett arcomat látják.
Viszont George. Ő azt hiszi, a felesége néz vele szembe, mellettem meg a kislánya.
—Istenekre! Ez hogyan történhetett?
Magamban fortyogok az elégedettségben. Mégsem annyira kemény.
—Miért teszed ezt?-mondom összetörten. Remélem sikerült olyan erős illúziót keltenem, amivel hasonló hangot tudok adni, mint ami a szerelmének volt.
—Mit? Mit teszek?
—Miért bántod Őt? Akiben van a reményünk.
George összeroskad és térde esik.
—Ő tette ezt veletek. Miatta lett ez veletek...
—Még csak apró csecsemő volt, amikor körülötte forogtak a harcok. Tán tehet arról, hogy megszületett? A te lányod is épp olyan ártatlan, mint a hercegnő. Vagy tévedek?
Végigsimít a sima fején, majd mégegyszer rám néz, mintha még mindig attól tartana, nem vagyok valóság és mindjárt szertefoszlok. Milyen jól sejti...
A többiek még mindig döbbenten figyelnek. Megszólalni se mernek.
—De igazad van, neked mindig igazad van. Mindig tudod, mit kell mondanod.-mosolyog halványan, amitől egy pillanatra összeszorul a szívem.
—Akkor ugye megérted mennyire fájhat neki?
—Persze. Az én egyetlenemnek se esne jól, ha valaki azért ártana neki, amiről nem is tudott.-bólogat megértően.
A lánya után nyúl, de a keze átesik az illúzió arcán. Újra megpróbálja, de az csak nem lesz szilárd test. Kétségbeesetten felém nyúl, majd amikor a kezei megérinti a combomat, nagyot sóhajtva ráhajtja. A teste rázkódni kezd, amitől elfog a rettegés és az elégedettség.
Feláll és a tenyerét az arcomon pihenteti. Vörös és könnyes lett a szeme.
—Annyira gyönyörű vagy.
Közelebb akar hajolni, hogy megcsókoljon, de ekkor egyidőben hajoltam el, amikor dörömbölés hallatszódott mellettünk.
—Mi a baj, Kedvesem?-kérdezi.
Most jött el a pillanat. Lassan visszaváltom az eredi alakomba és megszüntetem az összes varázslatot. Pedig milyen jó volt újra használni.
—Te..?-néz rám elszörnyedve.—Átvertél? Becsaptál? Vagy mi volt ez az előbb?-kezdi nyugodtan, de tudom, ez nem fog sokáig tartani.
A többek közelebb jönnek, de nem mernek lépni, nehogy George kiakadjon. Pont, mint pár perccel ezelőtt.
—Mond el!-üvölti az arcomba.
—Illúzió. Meg akartál ütni, én meg fizikai fájdalomban nem jönnék ki jól, ezért...
—Ezért felhasználtad a családomat ellenem.
—Azt hitted csak úgy megúszod a sértő szavaidat és még meg is üthetsz?
Lehet sokkot kapott, mert elég lassan fogja fel a szavaimat vagy még az előbb történteket.
A fejére szorította a kezét, majd egy kis gondolkozás után rám emelte a tekintetét.
—Tévedtem. Nem vagy szörnyeteg.
A szavai meglepnek. Nem erre a reakcióra számítottam. Azt hittem üvöltözni fog vagy megint megpróbál nekem esni. Helyette nyugodt, ami már alapból furcsa, nemhogy még vissza is szívja azt a rettenetes szót, amit hozzám vágott.
—Borzalmasabb lény vagy te annál.

~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~
Kétezer megtekintés? Nem semmi😍 Annyira örülök ezeknek, hogy ti el sem tudjátok képzelni.
Bár mostanában eléggé elhanyagoltam, mert (kérlek ne bántsatok😅) elkezdtem a Harry Potter filmeket, így kicsit lemaradva, de annál jobban beleragadva. Persze 2000%, hogy elolvasom a könyveket, de előbb a filmeket akartam letudni és hát eléggé magával szippantott, majd az utolsó rész vége napokig teljesen lesokkolt.😓
No, de mindegy, a lényeg hogy újra visszatértem és egy apró titkot elárulva beavatlak titeket, hogy a következő rész lesz az eddigi leghosszabb rész, amit eddig írtam, úgyhogy történni fog benne egy s más😉
Mégegyszer kétezer hála a kétezer olvasásnak!