A Másvilág titkai

28.rész

Az első pár falatnál nem szólaltak meg, így észrevétlenül körbenézhettem. Szemben ült velem Serafine, neki a jobb oldalán Nick. Nickkel szemben Dorothy, vagyis mellettem. Az én jobb oldalamon, az asztalfőnél ült Steven, vele szemben pedig a kopasz morgós. Nick és ő közte ült Peter, aki éppen a borostáját vakarta. Így heten voltunk.
A leves, amit csináltunk egyszerűen isteni volt. Olyan érdekes és különleges az íze... Bármennyit képes lettem volna megenni, ha nem lett volna egy nagy csomó a hasamban.
A kanalak halk csörömpölésén kívül megszólalt egy mély, rekedt hang.
Felnéztem a kócos, hullámos hajú Stevenre, aki letette a kanalát, köhögött egyet, majd miután mindenkire ránézett, rám pedig biccentet elnézésként, amiért megzavart evés közben, elkezdett beszélni.
— Nem tudhatom, mennyire nehéz önnek, hercegnő, de kérem, ne féljen tőlünk. Mi segíteni szeretnénk. Szerettük Elizabeth hercegnőt, nagyon fontos volt számunkra, és reméljük ön is épp olyan erős és kedves lesz, mint ő. Nem siettetjük, úgyhogy ne idegeskedjen emiatt — fejezte be, miközben végig a szemembe nézett. Megszakítottam a szemkontaktust, mert az előttem lévő leves csábítóbb látványnak tűnt. Mély levegőt vettem és visszanéztem. Serafine-re vezette a tekintetét és gondolom némán, szavak nélkül kommunikáltak.
— Először kérlek, és ez mindenkinek szól, tegezzetek! Nem vagyok olyan idős, hogy magázódjatok. Gondolom muszáj nektek, de akkor legyen ez parancs. Másodszor pedig — egy pillanatra elgondolkoztam, hogy pontosan mit akarok mondani — én magam sem tudom, mit szeretnék. Valamikor elpusztítanék mindent, valamikor pedig csak elbújnék a szobámban. Most fogalmam sincs melyik érzés van jelen, de ahogy Steven mondta, szükségem van egy kis időre. Én... nem ígérek semmit.
Lehajtottam a fejemet és az evőeszközöket vizslattam, a kanálon lévő eltorzult tükörképem pedig tökéletes volt erre.
Senki sem szólalt meg utánam. Nem tudom, mit gondolnak, egyedül Dorothy biztató mosolya és Serafine szemben lévő meleg kezének az érintése adott egy kis nyugodtságot.
Már a következő fogást tette elénk Dorothy, és azt falatoztuk, amikor Peter megszólalt. Hozzánk, a három fiatalhoz intézte a szavait.
— Elvileg történt veletek valami... gond.
Megigazította az arcába hulló barna tincseit, aztán kíváncsian várta, hogy valamelyikünk megszólaljon. Én csöndben ültem, és a többiekre hagytam ezt a remek lehetőséget.
— Megtámadott minket valamilyen lény — kezdte Nick, de a húga közbevágott, amire csak a szemét forgatta a bátyja.
— Szerintünk Annabell egyik varázsolt szörnye lehetett.
— Hogyan nézett ki? — kérdezte Peter.
— Szürke teste volt, négy lábon járt, a fogsora sokkal előrébb állt, és ijesztő piros szeme volt — mutatta a kezével a szemeket Dorothy, mintha a tábortűz körül ülnénk és rémmeséket mondogatnánk. Kár, hogy ez tényleg létezett.
— A királynő kitett magáért, ha ilyeneket tud életre kelteni — mondta a kopasz sötét szemű. Tudom a nevét, csak most nem ugrik be. A fene egye meg a rémes memóriámat...
— Nem hiszem, hogy varázsolta volna — gondolkozott hangosan a kék szemű. — Olvastam már ilyen lényekről. A Rejtély erdeje legmélyebb pontján élnek. Régen, amikor a város épült, elvileg ők voltak azok, akik megtámadták az embereket. Szerintem Annabell megtalálta azt a bűbájt, amivel az uralma alá tudja vonni a szörnyeket.
Akkor ezért mondta azt Dorothy, hogy Peter nagyon sok mindent tud. Lehet nem egyszer volt hasznos az éles elméje, amivel segített a többieknek.
— Ha ez igaz, hatalmas bajban vagyunk. Azokat a szörnyeket nagyon nehéz volt legyőzni még a harcosoknak is, nem is tudom, ti hogyan csináltátok — nézett most Steven ránk.
— Mi sehogy. Dorothy is csak az erejét pazarolta. Izabella volt az, aki egy mozdulattal megölte.
Minden szem rám szegeződött. Mélyen elsüllyedtem a székemben, szinte már eltűntem.
— Hogyan? — kérdezte Serafine.
— Még varázsigét sem használt.
Köszi Nicholas, szépítsd még... Legyek itt is ugyan olyan furcsa és más, mint otthon.
— Csak féltem és meg akartam szabadulni tőle — válaszoltam halkan. — Nem tudom, pontosan hogyan történt. Az erőm egyszerűen... kitört.
— Akkor talán mégis van egy kis esélyünk a hercegnővel Annabell ellen — figyelt engem csillogó szemekkel Peter, mintha ő már rég feladta volna és most újra reményt adnék neki. Vagy az is lehet, kiszámolta az esélyünket és eddig nem volt túl meggyőző.
— Ha ez igaz, akkor egy kis kiképzéssel, akár győzhetünk is — vigyorodott el a morcos képű.
Már nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Nem akartam közöttük ülni, úgy, hogy közben rólam beszélnek, mintha itt sem lennék. A jövőmről beszélnek, amire még nem állok készen. Hiába mondtam el az ebéd elején, mintha meg se hallottál volna.
Steven aggódva figyelt. Leállította a vele szemben ülő sötét szeműt, aki felhúzta a szemöldökét, ezzel egyszerre visszajöttek mély ráncai. Egyből visszatámadt. Egy veszekedés lesz ebből, ha nem állítják le. Az egyik törődik velem, míg a másik már egy harcba küldene.
A lányok is szólongatták a fiúknak, de mintha meg se hallották volna őket. Lehet nekem kéne kiállnom magamért. Nincs annyi energiám, viszont amikor készültek felállni, én gyorsabban cselekedtem. Az kéne még ide, hogy egymásnak essenek.
— Hagyjátok abba! — kiabáltam, majd ököllel az asztalra csaptam. A kék fény egyből megjelent az öklöm körül, és mint egy hullám, úgy kavarta fel a terítőt és a tálakat. Mindenki elnémult.
— Sajnálom, hercegnő! — hajtotta le a fejét Steven. — Én meg akartam... meg akartalak védeni George hirtelen és meggondolatlan szavaitól — magyarázta el.
Szóval George... George... Még ízlelgetnem kellett ezt a szót. Olyan kellemetlen - ha belegondolok - közöttük ebédelek, közben pedig egyesek nevét sem tudom.
Steven lassan leült, George pedig végigsimított a sima fején, aztán megadóan felsóhajtott.
— Elnézést kérek a viselkedésemért — hajolt meg, közben pedig próbált minél alázatosabban elnézést kérni. A baj, hogy csak próbált, de látszódott, nem nagyon érdekli. Inkább csak túl akart esni ezen. Pont ahogyan én.
— Semmi gond — zártam le gyorsan ezt az egész vitát.
Készültem volna újra enni, viszont teljesen elment az étvágyam. Értetlenül figyeltek a többiek, amiért még mindig állok.
— Elnézést, de jól laktam. Köszönöm szépen az ebédet! — megtöröltem a számat az asztalon lévő puha szalvétával, majd az emelet felé igyekeztem.
Így kell élnem minden egyes pillanatot? Minden egyes napot? Feszültségben? Várjam, hogy mikor robban ki valakiből az elfojtott fájdalom és düh. Legyek egy bábu, akit kedvük szerint mozgathatnak. Legyek ez? Az eltűnt hercegnő, akit végre felelőségre tudnak vonni. Egy tárgy, amit olyanra használnak, amire nem vagyok még képes. Persze, ha egyszer képes leszek...
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd az ágyon elterültem. Felhúztam a térdemet és a falnak dőlve merengtem.
Hogyan kerültem ide? Pár héttel ezelőtt annyival könnyebb életem volt. A suliban Emilyvel minden butaságot bevállaltunk, az erőmet is megtanultam úgy használni, hogy ne legyen belőle baj. Otthon mindig együtt csináltunk valamit. Ha csak leültünk együtt tévét nézni, már az is kellemes, családias hangulatban telt. Visszasírom azokat a napokat. Újra és újra, szinte örökkön örökké azokat az emlékeket élném újra, ahol velük vagyok. A veszekedős, és a szomorú napokat pedig kitörölném.
Annyira hiányoznak.
És már soha nem lehetek velük.
Soha.
Kis, apró tű fúródott mélyen a szívembe, majd egy erős rántással ki, aztán újra beleszúrt. Ahogyan veszem a levegőt, vagy egyszerűen rájuk gondolok, elég csak a legváratlanabb pillanatokban, máris érzem a szúró, kellemetlen érzést.
Nem akarok újra beleesni a fojtogató emlékekbe, amik szinte az őrületbe kergetnek. Hiába erőlködtem, épp mint egy álomban, ez az emlék is magával ragadott, el a világtól.

— Na, hogy ment? — kérdezte Emily. — Megengedték a szüleid ezt a túrát?
Szomorúan lehajtottam a fejemet.
Most mennénk el egy hetes útra. Emily ismer olyan embereket, akik el tudnának vinni minket és Em pár barátját. Szuper lenne. Új emberekkel ismerkednék, szórakoznék, és egy kis időre is, de megfeledkeznék arról, mennyire kitűnök a tömegből. Viszont sajnos ez nem valósulhat meg.
Amikor felvettem ezt az ötletet, Apa teljesen kiborult. Ellenkezett, sőt megtiltotta, hibába kérleltem.
Anya még este bejött hozzám és elmagyarázta a miértjét. Megértettem, de valahogy mégsem. El akartam menni. Tudok vigyázni magamra. Tudom irányítani és uralni az erőmet.
Ehelyett most itt állok, és szomorúan közölnöm kell a barátnőmmel, hogy nem tudok velük elmenni.
— Nagyon sajnálom, de a szüleim nagyon féltenek engem. Akarok menni veled, hidd el! — fogtam meg a kezét.
— Megértem. Akkor majd máskor összehozzuk — mosolyodott el szomorúan.
— Persze — válaszoltam biztatóan, miközben teljesen tisztában voltam azzal, hogy nem lesz máskor.
Elköszöntünk egymástól. Érte jöttek a szülei, míg én gyalog indultam el az ellenkező irányba.
Nem mentem haza. Az erdőben töltöttem az időt. Mérgemben szaladtam, kiabáltam, aztán csöndben ültem az egyik fa törzsénél. Elegem volt ebből. A bujkálásból, a titkokból. Hogy nem élhetek úgy, mint egy rendes lány. Mint egy rendes család.
Este a sötétben, vacsora után mentem haza. Teljesen kiürült a fejem. Beszéltek hozzám, de meg sem hallottam őket. Nem érdekelt semmilyen óvó intő szó. A mérges tekintetek elhomályosodtak. Kitört belőlem. Elmondtam nekik a fojtogató fájdalmamat, a rejtőzködve élést, és a hazugságokat.
Annyira szomorú és megkönnyebbült voltam akkor. Szomorú, mert még több problémát tettem a szüleim vállára, és megkönnyebbült, mert megértették és megvigasztaltak.
Rá pár hétre elmehettem a többnapos osztálykirándulásra, ahol Emily jobban meg tudta ismerni Christiant.
Ez jól fejeződött be, bár így visszagondolva felesleges lett volna elmenekülni egy csomó időre az erdőbe. Elég lett volna nyugodtan leülni velük, és lassan felvilágosítani a problémámról.
Vajon sokkal egyszerűbben kezeltem volna a varázserőmet, ha tudok Anyáéról is? Ha tudtam volna, hogy neki is ugyan olyan az ereje, mint az enyém? Ha tisztábban láttam volna?
Sosem tudom meg, és most már sosem fogom tudni megkérdezni. Itt maradtam idegen emberek közt, mondhatni egyedül.
Fogalmam sincs mit kéne tennem. Talán ez lenne a sorsom? Bosszút állni? Vagy végleg elmenekülni? Nézhetném bátor feladatnak, hiszen eddig folyton visszamentem, mert féltem, hogy olyan embereket hagyok hátra, akik fontosak nekem, viszont most, ha elmennék innen, nem kerülnék semmilyen drámába. Úgy tennék, mintha ez egy őrült álom lett volna csupán, és valahogy folytatom tovább az életemet. Munkát keresek, aztán végleg magam mögött hagyok mindent. Csábító ötletnek tűnt, de így elmenekülök ezektől az emberek elől, akik számítanak rám. Én vagyok számukra az egyetlen reményük. Ráadásul a nagynénémen bosszút állhatnék, revansot vehetek, amiért megfosztott a szeretteimtől. Meg ott van az a része is, hogy hiába fura ez az eltitkolt világ, mégis érzem a véremben, az erőm egyszerre lüktet a kint lévő mágiával. Ez a hely az otthonom.
Egy kis töprengés után, amikor a tükör elé leültem, a magabiztosság kis szikrája megjelent a szememben és elhatároztam, hogy mit fogok csinálni.