A Másvilág titkai

22.rész

Lesokkolódva ültem a földön. Mi volt ez az előbb? Sokkal gyorsabban történtek az események, mint amit fel tudnék dolgozni. Aztán bevillant; árva vagyok, előttem haltak meg a szüleim, közülük pedig az egyiket én magam kísértem a halálba. Mostantól teljesen magamra maradtam.
Annabell...
Biztos, hogy miatta haltak meg a szüleim, és biztos, hogy el akar jönni értem is. De, ha már ismeri ezt a házat, akkor ha itt maradok, engem is elkap, majd megöl.
Miért történik ez velünk? Mit kéne most tennem? Nincs pénzem, nincs munkám, egyedül vagyok... És el kell tűnnöm innen.
Megpróbáltam felállni, de ahogy a falnak támaszkodtam, megcsúszott a kezem. A falon az én kézlenyomatom volt, ami végigkenődött azon a helyen, amire támaszkodtam. Anya vére elkezdett lassan folyni a tapétáról.
A tenyeremet magam elé emeltem. Tiszta vér volt mindkettő. Most már nem csak Apáé, hanem Anya vére is szó szerint a kezemhez tapadt.
Láttam már vért, néha, amikor elestem és sérülést okoztam magamnak, vagy amikor elvágtam a kezemet, de ez más. Az agyam eszembe jutatta a fürdőszobát, amit beterített Apa vére, amiben fetrengtem. Most meg Anyáé terült el a kezemen, fejemen és a szőnyegen.
Mindenhol.
Ez már túl sok. Előre hajoltam, és kiadtam magamból a reggelimet. A hányásom összekeveredett a vérrel. Ahogy ezt észrevettem, újra öklendezni kezdtem. Az egész szobát belepte a vér és a hányás szaga.
El akartam tüntetni, de a lábamra alig tudtam ráállni, ezért így kellett itt hagynom a házat. Ha majd valaki belép - legyen az rendőr vagy szomszéd - nem lesz túl jó napja.
Megtöröltem a számat és a szobám felé döcögtem. Szédültem, nem forgott az agyam. Miután felvettem az ágyon lévő pulcsimat, elővettem a nagyobbik iskolatáskámat, amivel régen túrázni mentünk a családdal. A semmiből villant belém a felismerés, hogy nekem már csak az emlékek maradtak meg belőlük.
Egyből az íróasztalom felé fordultam, és elvettem onnan a családi képet. Olyan szépen mosolygunk rajtuk. A hüvelyujjammal megsimogattam Anya és Apa fejét, majd könnyes szemmel, szipogva betettem a táskába a ruháim közé, nehogy valami baja legyen.
Így folytattam a ruháim becsomagolását. Ami a szemem elé került, azokat betettem. Az agyam teljesen lefagyott ezeknél a pillanatoknál. Nem láttam semmit csak fogtam és tettem. Előttem Anya halála pörgött le újra meg újra. Megint képtelen voltam segíteni neki. Utálom, hogy jelen van az erőm, de az igazi bajban nem tudom használni. Apa halála után egyből tanulnom kellett volna, de úgy látszik, képtelen vagyok egy egyszerű kérést kérni. Erre tessék, íme a hibáim okozta következmény. Mondhatni megöltem a szüleimet. A szüleimet, akik szerettek engem, én mégis ezt tettem velük. Szinte már hallom, ahogy a nevemet mondják.
Kislányom... A szó, amit soha többet nem fogok hallani.
A hátamra dobtam a táskát, aztán a kijárat felé igyekeztem. Egyenes folyosón kell végigmennem, mégis a könnyeimtől majdnem a falnak ütköztem. Le akartam nyugodni, de mégsem. Sírni, sőt zokogni akartam, de tudtam, hogy nem tehetem meg, mert koncentrálnom és gondolkoznom kell.
Amint becsuktam az ajtót, összeroskadtam. Nem tudtam tartani magamat. Az érzelmeimet nem tudom irányítani, hiába van varázserőm. Pedig mennyire jó lenne nem érezni ezt a hatalmas ürességet, mégis a szúró fájdalmat, amit minden levegővételnél érzek. A torkomban lévő lenyelhetetlen gombócot, és a szememet csípő könnyet.
Remegő lábakkal felálltam, és magam elé meredtem, miközben a könnyeim lemosták a vért az arcomról.
Az egész az én hibám. Ha hallgattam volna Anyára, és erőszakosan magunkkal hívtam volna, akkor nem mentünk volna el az iskolába nélküle. Akkor Apa életben lenne. Anyával együtt lennének és egymásra vigyázva küzdenének a nagynénim ellen. Vagy csak egyszerűen elrejtőzve élnék a nyugodt mindennapjaikat.
Mérges lettem. Mérges Annabellre. Mérges Anyára és Apára. Mérges magamra. Az egész világra haragudtam. Az adrenalin megállította a remegő lábaimat és futásra késztettek. El akartam futni a világ elől. A gondok és a gyász elől. Futás közben megcsúsztam egy döglött madárban. Amint megláttam a kitört nyakú szarkát, újra hányinger fogott el. Két mozdulatlan halott test lebegett előttem.
Még gyorsabban rohantam.
Éreztem, ahogyan a könnyeimet a szél lesöpörte az arcomról. Egy idő után a tüdőm megfájdult a futástól és a zokogás miatti levegőhiánytól. Képtelen voltam tovább menni. Elfogyott az erőm.
Az erdőben estem össze.
Sosem fogok tudni elfutni a bajok elől. Hiába próbálom vagy akarom, ezek mindig előttem lesznek. Követni fognak, mint az árnyék. Ha nem nézek rájuk, akkor is ott lesznek velem. Képtelen vagyok megszabadulni tőlük és képtelen vagyok megoldani őket.
Kezeim ökölbe szorultak, összeszorított fogaimat elengedtem, hogy üvölteni tudjak. Addig kiabáltam, amíg a mellkasom fel nem adta.
Istenem... Oh, istenem..! Miért? Miért? Miért? Miért?
— Izabella... — szólított meg egy hang mögöttem. Mintha Apát hallottam volna. Elkezdtem megbolondulni. — Izabella! — Még mindig hallottam, de most már közelebbről. Lehet meghaltam, és ezért hallom a meghalt szerettemet. — Izabella! — fogott meg a vállamnál fogva, amitől összerezzentem.
Éreztem.
Megfordultam, majd hunyorogva vizsgáltam az alakot, hogy a ködben jobban megállapítsam, ki is ő. Egy szőke hajzuhatagot és egy izmosabb testfelépítésű férfi hajolt fölém. Mivel nem ismertem fel, leguggolt elém. Közelebb jött hozzám, ekkor tűntek fel a szürke szemei.
— Nicholas... — suttogtam a nevét. Hogy kerül ide? — Menj el! Tűnj innen! — hessegettem el a kezemmel, miközben a remegő lábaimmal próbáltam felállni.
— Nem tehetem. Velem kell jönnöd.
Csak megráztam a fejemet, aztán otthagytam. Nem akartam, hogy lássa a vörös szemeimet. Alig tudtam menni, mégis igyekeztem minél magabiztosabbnak tűnni. Mintha minden rendben lenne.
Egyáltalán hogyan tudta meg, hogy itt vagyok?
— Követni foglak, ugye tudod? — kiabálta utánam.
Magamat átölelve haladtam tovább. Ezzel melegítettem a hűvös testemet, viszont egy még forróbb kéz megfogta a karomat. Még a pulcsimon át is éreztem, milyen meleg a keze.
— Másvilágba kell mennünk.
— Tessék? — álltam meg. Ez kizökkentett.
Nem fordultam felé, az erdőre koncentráltam, ahogyan körülölelte a szürke köd.
— Van egy kis csapat a Rejtély erdejében, oda fogunk menni. Meg kell állítanod Annabellt, hogy a néped nyugodtan élhessen! Nem várhatunk tovább.
— Nem tudom, miről beszélsz — rántottam ki a karomat.
Nincs erőm egy egész világot megmenteni, amiről az elmúlt napokban hallottam először, mellesleg sosem jártam még ott. Mindenki magára van utalva, pont ahogy én is. A saját problémáimat kell valahogyan megoldanom, nem még másét is.
— Ha nem tudlak kérésre odavinni, akkor erőszakhoz kell folyamodnom — figyelmeztetett.
— Hát nem érted? — fordultam felé. Már egyáltalán nem érdekelt, hogyan nézek ki. — Azt se tudom, ki vagy, te se tudod, hogy én ki vagyok — mutattam rá, aztán magamra. — Fogalmad sincs, min megyek most át, miket éltem meg ebben az egy hétben. — Éreztem, ahogyan a düh szétáradt a testemben, és várja, mikor törhet ki. — Követsz egyik iskolából a másikba, aztán hirtelen közlöd, nekem mennem kell Más-honnan-tudjam-milyen-földjére. Én meg...
— Tudom, hogy tudsz varázsolni — vágott közbe. — Nem fogok térden állva könyörögni, ezt leszögezem. Szerintem nem is kellesz, hiszen te is tudod — mutatott rám —, egy gyenge, szétesett senki vagy, aki azt hiszi, ha valami kicsit máshogy alakul az életében, akkor már a világ is ellene van, ezért mindenki előtt a depresszióst kell játszania. Parancsot teljesítek, úgyhogy jártathatod a kis szádat, nem fogok meghatódni. Helyette valahogy elviszlek, ha kell, le is kötözlek, mit tudom én. A végén úgyis te fogsz legelőször meghalni, felséges hercegnő.
A düh csak úgy izzott a testemben. Képes lettem volna kettétörni. Attól, hogy meséltek neki valamit rólam, még nem ismerhet. Mégis mindenfélével dobálózik. Egy semmiségnek nevezi a szüleimet, akik a kezeim között haltak meg.
— Ide figyelj, Nicholas Westrom! — szólaltam meg ijesztően nyugodt hangon. — Te nem beszéltél velem, nem éltél velem. Valakik mondtak valamit, ami biztos hazugság, te meg, mint egy buta kis szivacs, beszívtad az összes téves információt. De mondok én neked valamit. Mielőtt semmiségnek nevezed a szüleim halálát, először gondold végig, hogy biztos igaz-e. Elmondjam, mit tudok én rólad? Nem mondott senki semmit, én magam ismertelek meg - mégha nem is olyan sok idő alatt. Te maga vagy a megtestesült gonoszság, gúny, érzéketlenség, rosszindulat. Azt hiszed, csak úgy elviszel? Te magad mondtad, hogy tudok varázsolni. Örülhetsz, amiért nem állítom le a szívedet, pedig könnyen és gyorsan menne — hazudtam, mert nagyon nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék rá.
Egy másodpercnél is gyorsabban történt ez az egész. Megfogta a nyakamat, azzal egy fához vágott. Egy pillanatra levegőt sem kaptam. Éreztem, ahogyan a hátamat megnyomta a táska, ami aztán roppant egy nagyot, hogy utána enyhe fájdalom kövesse. A lábam a földön volt, de csak éppen a lábujjaimmal tudtam tartani magamat. Nick közelebb hajolt, végignézett rajtam. Sehol sem tudtam volna megsérteni, hiszen a kezeim az övéi között, erősen szorított.
— Azt hiszed, erősebb vagy, mert van varázserőd? Furcsa módon mégis én tartalak a markomban. Erre tanítottak a szüleid? Ha tényleg képes lennél legyőzni engem, akkor már rég fordítva lennénk itt. Vagy egy törött kézzel térdelnék előtted.
Alig kaptam levegőt. Éreztem, ahogyan az agyamat pont olyan köd lepi el, mint ami körülöttünk van. Képtelen voltam az erőmmel ellökni.
— De hát látjuk, mennyit tanított téged Elizabeth. Nem csoda, hogy miatta vesztettük el Másvilág központját. Téged nem volt képes rendesen megtanítani, akkor egy egész világot hogyan tudott volna? Ezért tudott Annabell tőrt döfni belé. — Szorított a nyakamon. — Mert pont olyan gyenge volt, mint te.
— ELÉG! — kiáltottam a megmaradt levegőmmel.
A kéz eltűnt rólam, én pedig a földre estem. Akkorát kiáltottam, hogy az erőm egy széllökés segítségével elrepítette Nicket. Egy-kettő bokor is elszállt, mert nem bírták a gyökerei. Kicsit sípolt az én fülem is a varázserőm eredményétől.
Nem messze tőlem egy fának csapódott a fogvatartóm. A feje maga elé hanyatlott. Lehet meghalt? Térden kúszva odamásztam mellé, és a hajánál fogva felemeltem a fejét. A szeme csukva, egy-kettő horzsolás volt az arcán. Elengedtem. Visszaesett az eddigi helyére. Aztán újra felemeltem. Még lélegzett. A mellkasa fel-le emelkedett.
Akkor csak elájult, sóhajtottam megkönnyebbülten. Nem szeretném, hogy még több vér tapadjon a kezemhez.
Itt a tökéletes alkalom, hogy elmeneküljek előle. Amíg nincs ébren, van időm minél messzebb kerülni tőle.
A megmarkolt haját el akartam engedni, amikor is kipattantak a szemei. Pont az enyéimbe meredtek, majd amikor el akartam ugrani, azalatt a pár tizedmásodperc alatt a tarkómon furcsa melegséget és szúrást éreztem, aztán Nicholas férfias illatát, ahogyan rádőltem.