A Másvilág titkai

37.rész

Tökéletesen beleolvadtak az őket körülvevő növényekbe. Észre se lehet venni, hacsak nem koncentrálunk erősen arra a pontra, ahol állnak. Csak egy rövid ideig tartott, mégis megfordult a fejemben az apró vágyakozás erejük iránt.
Nekem is jól jönne... Nem! Büszkén fogok oda menni. Nem kell köddé válnom, határozottan állok a többiek szeme elé...
A szorosan tartott tojásra nézek, akitől éppen az erőt kapom. Érzem... Érzem, hogy... boldog. Érzem, amit Ő érez... Boldog és felszabadult, csakúgy mint én. Mire várunk még? A Nap már elkezdett felkelni, így az aranyló csíkok miatt hamar észre tudnak venni. Nekem kell előbb lépnem, hiszen ha a többiek előbb látnak meg, akkor a kezemben lévő sárkánytojást is kiszúrják, ami nem lenne túl szerencsés. Kérdezősködnének, fogdosnák, teszteket csinálnának, elvennék tőlem, amit nem bírnék ki. Hiába ellenkezik minden porcikám, muszáj lesz megtennem. Amíg nem találok számára egy jó búvóhelyet, ahol nem veszik észre, addig mindenki szeme elől el kell rejtenem.
Még egyszer a megbabonázó sötétkék és lila színű pikkelyes héjra vezetem az ujjaimat, majd lágyan végigsimítok rajta. Sokkal könnyebben ment, mint pár nappal ezelőtt a könyvvel és a tollal. Könnyen eltűnt először a teteje, majd lassan az alja is, így a kezemben a semmit tartottam. Egyedül a szívem fájdult meg a hiányára. Biztonságban van. Attól, mert nem látom, még itt van velem. Csak úgy, mint a szüleim...
Egy mély sóhajtás és irány vissza a sötét, nyomott valóságba. Menjünk vissza a gondhoz, ahonnan elfutottunk.
—Üdvözöllek benneteket az ideiglenes otthonomban, ahol az élet feszült, de túlélhető!
Bezzeg te mégis elmenekültél előle...-szólal meg gúnyosan a tudatalattim. És milyen igaza van...
Egy ágat arrébb tolok, de amint recsegve felszólít az erős álljra, bevezetem a hátsókertbe a két Kamélfarkast. A kis Roger szorosan az anyja lábánál van, míg Sofia a közelemben ólálkodik. Én sem tudom, ki van már ébren vagy ki alszik még és a fogadtatást sem tudom elképzelni. Túl sok variáció van.
Épp hátranéztem, amikor ajtónyitódást hallottam, ami után meghallottam egy mély hangot is.
—Itt van!-kiáltott a többieknek az idősebbik Westrom.
Egy nagyot nyeltem és közelebb sétáltam. Az arcáról nem lehet semmit leolvasni.
—Szia.
—Szia?-kérdezi gyúnyosan.—Mostantól ezt fogod csinálni? Valami nem tetszik és elszaladsz. Ezt akarod csinálni? Kerítést kell felszerelnünk, hogy megakadályozzuk?
—Nem. Már nincs több elmenekülés.
Már egymás elé értünk, így jobban megtudtam nézni a szürke szemeiben lévő haragot.
—Akkor eddig miért volt? Miért volt ez az egész? És ne hazudj! Láttam tegnap, mennyire akartál egy pontos hely felé menni. És te is emlékszel, mennyire ki voltál, amikor feltartottalak.
Úgy érzem, hogy innen már nincs menekvés. Az ajkamba harapok és gyorsan válaszolok, mielőtt azt hinné, hogy egy hazugságot készülök kitálalni.
—Le kellett zárnom valamit, hogy jobban tudjak koncentrálni.-válaszolom tömören.
—Mit kellett lezárnod?
Válasz helyett csak mögé nézek, ahol a két kősír van. A virág még szebben gyűjti magába a reggeli napfényt.
—Oh, értem.
Most elakadt a szava? Nicholas Westrom nem tud mit mondani? Há, most végre elnémult miattam, ahol még hazudnom sem kellett.
—Akkor ugye nem vagy mérges?-kérdezem félve.
Miért érdekel ennyire a véleménye? És miért várom ennyire feszülten?
Nick arca egy pillanatra meglepődik, majd nem törődöm mozdulattal megvonja a vállát.
—Engem nem igazán érdekelt hova szöksz vagy menekülsz. A lényeg, hogy visszatérj.-A szememben megcsillant egy halovány remény, de hamar romba is dőlt.—Hogy visszatérjen a feszültség közéd és George Zimarind közé, és amin kedvemre szórakozhatok.
Tátott szájjal bámulom. Mi lett vele? Amikor kijött, mintha megkönnyebbült és aggódó arcát láttam volna. Erre most bunkó és gunyoros lett? Ez nagyon rosszul esett, de már jött is a megmentő sereg. Vagyis remélem, hogy megmentenek.
—Izabella...-sóhajtotta Dorothy, majd egy határozott mozdulattal magához vont. Az ölelése féltő és megkönnyebbült volt, ami engem is megnyugtatott.—Annyira aggódtunk érted.
A torkom összeszorult, amint rájöttem, hogy valahogy ki kell engesztelnem a többieket. A baj csak annyi, hogy fogalmam sincs, mivel is kéne ezt megtennem. Dorothy nem tűnik mérgesnek, ellenben a többiek ugyan azzal a sajnálkozó és csalódott arccal néznek rám.
George volt az, aki megtörte a csendet. A többiek mögül előre lépett és haragos tekintettel közeledett felém.
—Azt hiszed, ezzel a húzásoddal majd jobban fogunk tisztelni téged? Majd aggódni fogunk érted?-felkacagott, de ettől nem megkönnyebbültem, inkább még jobban összehúztam magam.—Te kis semmirekellő! Attól, mert azt gondolod, te vagy az egyetlen reményünk, akkor hatalmasat tévedtél.
Már megint ezzel próbál ártani nekem...
Roger apró teste, majd az azt követő macska nyávogásra hasonlító morgása szökkentette ki George Zimarindot. Egy pillanatra meghökkent, de aztán újra kacagott.
—Ez az új barátod, akit találtál az erdőben?-vonta fel a szemöldökét gúnyosan.
—Nem egészen.-emeltem fel az államat.
Most viszont egy újabb, de annál mélyebb és ijesztőbb morgás jött mögülem. Sofia a fia mellé lépdeld olyan halkan és tekintélyt parancsolóan, hogy még én is elbizonytalanodtam. Csak nem támad rá valakire...
—Kamélfarkas...-suttogta Peter, miközben kék szemeivel az állatokat nézte.—Nehogy szem elől veszítsétek! Elég egy röpke pillanatig máshova nézni, már el is tűntek.
—Miről beszélsz, Reminder?-nézett rá Steven.—Hiszen ez csak két farkas.
—Nem. Nézd meg te magad a nagyobbikat. Izabellát és a kölyköt is védi, mert biztos egy anya. És te is pontosan tudod, hogy egy anyafarkas nem nő meg ekkorára. Ők ketten Kamélfarkasok. Olvastam olyan tekercseket és könyveket, ahol úgy vadászták le az áldozatukat, hogy az nem is látta, hiszen beleolvadtak a környezetükbe.
—Gondolod, hogy ezek is azok?-kételkedett Steven, de látszódott a testtartásán, hogy felkészül egy esetleges támadásra. A térdét enyhén behajlította, kezeit széttárta, amivel Serafine-t védte.—Mi a különbség köztük?
—Sokkal nagyobbak és mert eddig nem vettük észre Őket?-válaszolta csöpögő gúnnyal a hangjában és a mondat végén a hangját is felemelte.
Ma mindenki gúnnyal a hangjában beszél?
—Jó elhiszem. Mit csináljunk?
—Nekem van egy pompás ötletem.-jött határozottan felénk George.
—Meg ne próbáld! Figyelmeztetlek!
—Kösz a tanácsot!
Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy ez történjen. Mégis, amikor a kopasz alak belerúgott Rogerbe, az meg arrébb repülve a földön elterült, elpattant bennem valami. Egy mély, eddig megbújt ösztön most cselekedett. Sofiával.
Egyszerre mozdultunk. Én nem akartam, hogy Sofia bántsa George-ot, mert abból rosszul fog kijönni, ezért mindkettőt lefogtam az erőmmel. A kék fény körülölelte őket. George szemeiben megvillant a harag, de nem feszült meg még jobban, hanem elengedte magát. Mivel nem tudtam mit tenni, hagytam összeesi. Arccal a földre esett.
—Sofia, hagyd! Hagyd békén! Kérlek...
Csak rám nézett, sötét szemeiben az anyai bosszú égett, már nem vicsorgott, mégis amikor visszafordult és fogait újra megmutatta, egy erős ütés érte, ami után nyöszörögve az oldalán kötött ki.
—George!
—Zimarind!
Peter és Steven egyből George-ra vetették magukat, nehogy még egyszer ártson Sofiának. Engem pedig Nick fogott le, amikor látta a kék fényt a kezemben. A testemet rángattam Nicholas karjaiban, mégis túl erősen tartott. Egyedül annyit értem el, hogy a földön térdeltünk, miközben a kopasz fejűnek kiabáltam.
—Nem ártott volna! Nem bántottak volna senkit! Miért?! Miért csináltad?!-kiabáltam önkívületi állapotban.
—Hé, nyugodj meg! Nem tudsz odamenni. Ne küzdj ellenem!-suttogta a fülembe Nick. Én is tudtam, hogy nem szabadulhatok ki a szorításából.—Jól van, semmi baj. Nem lesz semmi bajuk. Csak ne küzdj!
—De én már csak küzdeni tudok...