A Másvilág titkai

20.rész

A gyerekek tömegestül özönlöttek ki. Egyesek nyugodtan, míg mások a többieket fellökve mentek az épület egy eldugottabb részére, hogy a cigijüket meggyújtva, mélyet szívjanak be, majd ellazulva ki.
Felálltam a helyemről, és elkezdtem az iskolába bemenni. Ahogyan kerülgettem a diákokat, néztem, ki figyel. Szerencsémre senki se törődött velem, így megkönnyebbülve, feltűnésmentesen sétálhattam.
A megjegyzett útvonalon haladva hamar elértem a termemet. Teljesen üres volt, így azt csinálhattam volna, amit akartam, de mivel nem szeretném kihasználni ezt a lehetőséget, így csak leültem a tegnap elfoglalt helyemre. Elővettem egy tetszés szerinti füzetet, és a tolltartómmal együtt a padra tettem.
Szerencse, hogy itt nem kell össze-vissza rohangálni, hanem elég egy terem minden osztálynak. Ezzel csak megkönnyítik a diákok és a tanárok dolgát.
Hátamat a széknek döntve, keresztbetett lábakkal ültem és vártam. A két lány szintén hamarabb jött be, mint a többiek. Hihetetlen, ezek olyanok, mint a rossz bolhák... Mindenhol ott vannak, ahol nem kéne.
Halkan sóhajtottam egyet, és megvártam, amíg leülnek elém. Először Cintia fordult hátra, aki egy mosolygós jó reggelt kívánt. Még Kimberly csinált valamit a telefonján, de utána rögtön követte a barátnője mozdulatát, és köszönt.
— Sziasztok! — válaszoltam nekik.
— Ha nem baj — kezdte udvariasan Cintia, miközben Kimre nézett, aki csak egy bólintással jelezte, hogy mindent jól csinál — akkor megkérdezhetem, hogy miért nem jöttél be az első órára?
Ma túlságosan nyugodtan és szeretetteljesen kezdődött a napom, semmi okom sincs nem válaszolni, vagy rosszabb esetben lehurrogni. Nem lesz bajom, ha egy kicsit távolságtartón válaszolok.
— Volt egy kis dolgom az anyámmal. Muszáj volt kihagynom azt az órát, ami igazából fogalmam sincs, mi is volt.
— Mondanám, hogy szerencsés vagy, de mivel nem tudom, milyen dolgotok volt, így inkább csöndben maradok — felelte Kim, miközben a körmeit piszkálta.
— És szintén - ha nem baj - jobban vagy? Tegnap elég... rosszul néztél ki.
A barna tincses megbökte a könyökét, hogy kicsit finomabban fogalmazzon.
— Köszönöm, Cintia, igen, jobban vagyok. Már jobban.
— Az szuper! — kiáltott fel, közben pedig a kezeivel tapsolt. — Akkor beszélgessünk!
— Hé, Cintia! Nyugalom, ne siettesd! — fogta meg a kezét.
Én csak csendben maradtam a helyemen, és figyeltem őket. Aranyos, ahogyan Kimberly próbálja minél több udvariasságra nevelni. Látszik a szőke hajún, hogy nem ebben nőtt fel. Látom a csuklóján lévő tetoválás halvány nyomát, amit az orvosok lézerrel eltüntettek. Próbálja eltemetni a múltban tett rossz dolgait, viszont sajnos mindenki tudja, hogy attól még ugyan úgy fognak emlékezni rájuk. De ez a lány bátran és büszkén néz szembe a bűneivel. A barátnője miatt. Érte megpróbál megjavulni - gondolom a saját akaratából. Kim szerencsés lehet. Egy sérült, de szeretettel teli lányt talált, aki folyamatosan igyekszik jobb és jobb lenni.
— Tökéletesen kiegészítitek egymást. A vadabb a türelmessel. Sok bonyodalom lehet köztetek, de biztos annál szebb és különlegesebb a kapcsolatotok — mosolyogtam rájuk.
A két lány döbbenten bambult, amit Cintia tört meg azzal, hogy megfogta Kim kezét.
— Köszönjük szépen ezeket a szép szavakat! Sokat jelent nekünk — mondta Kim elpirulva, miközben Cintia folyamatosan bólogatott.
Még akartak valamit mondani, de a csengő újfent megszólalt, rá pár percre pedig sok kamasz jött be a terembe. Valaki hangosan beszélt, ezért a másik annál is hangosabban, így lett a csöndből hangzavar.
A lányok megfordultak, és előszedték a tankönyveiket, aztán némán vártak. Az utolsó pár diák már a tanárral együtt jött be. Mr. Smith vidám arca mindenkit megnyugtatott, kivéve engem. Mit jelent, ha boldog?
— Mivel lesz ezen a héten egy osztályfőnöki óránk, ezért arra gondoltam, hogy túl fáradtak vagytok a mai harmadik órai történelemhez, így inkább megcserélem a kettőt.
A diákok hangosan kimutatták a tanárnak és a barátaiknak az örömüket, aztán elhalkulva újra előre fordították a fejüket.
— Szóval... — folytatta — az lenne a kérdésem, hogy ki milyen témákról szeretne beszélni, azok közül pedig kiválasztjuk a legjobbat.
Egy lány - akinek világosbarna haja volt - feltette a kezét, majd így szólt:
— A következő suli bálról. Meg, ami persze eddig történt. Mit érdemes behozni, és mit érdemes már elengedni.
— Jó ötlet! Akkor az első a bálok — írta fel a táblára Mr. Smith. — Szép volt, Miranda! — nézett a szemébe, az illető pedig elpirulva kuncogott.
Ez mi volt?
Egy szemüveges, fekete hajú fiú, aki a mellette ülő - valószínűleg a barátjával beszélgetett - lassan a magasba emelte a kezét.
— Környezetszennyezés?
— Rendben, erről is érdemes beszélgetni.
— Felvilágosítás a nemi életről — kiabálta be az egyik világosbarna hajú srác. Röhögve lepacsizott a haverjaival, aztán várta a tanár reakcióját.
Szinte mindenki a szemét forgatta, de meglepetésként felírta ezt is a táblára. Nem szólt semmit. Felvonta az egyik szemöldökét, és kitárta a karjait.
— Te mondtad, én pedig leírtam. Meglátjuk hányan fognak az elmés ötletedre szavazni.
— Majd meglátja, tanár úr, amikor óvszerről kell majd beszélnie — vigyorgott.
— Más egyéb ötlet? — hagyta figyelmen kívül az előző beszólást.
— Osztálykirándulás?
— Beszéljen magáról!
— Internetes zaklatás.
Egymás után jött ez a három válasz. Nem láttam, ki melyiket mondta, de úgy látszik, Mr. Smith igen.
— Az első és utolsó téma jól hangzik. Magamról szerintem már eleget beszéltem, nem gondolod? — nézett egy nagyon sötét hajú lányra, aki kínosan mosolygott, így a fogszabályzóját is látni lehetett. A többiek mind azt suttogták neki, hogy majd máskor sikerülni fog, ne bánkódjon miatta...
— Hát gyerekek... Ha nincs több, akkor szavazzunk e között az öt téma közül.
Én csak figyeltem, ahogyan felteszik a kezüket, aztán várják, hogy a tanár egy pontos számot írjon a szó mellé.
Amikor a srác témája jött, egyedül ő és pár barátja emelte fel a kezét. Halkan kuncogtak a többiek.
— Na, gyerünk már! Szavazzatok! Jó lesz...
— Megmondtam. Ebből nem jössz ki jól. Pont erről szerintem senkinek sem kéne beszélnem.
Hangos nevetés ment végig az osztályon, miután valaki az égő szót bekiabálta. Az arcomat egy kis mosoly hagyta el.
Amikor elhalkultak, Mr. Smith rám nézett, majd egy nagy vigyor jelent meg az arcán.
— Na és te mit gondolsz, Izabella? Melyikre szavazol?
— Egyikre sem.
— Valamelyikre kéne. Nyugodtan válassz valamelyik közül! Nyitottak vagyunk.
— Én inkább tartózkodnék. A hallgatóságot választom. Amúgy is, ha választanék, még mindig az osztálykirándulás vezetne. Az én szavazatom nem fogja felborítani a sorrendet — válaszoltam megindokolva a gondolatomat, de azt nem árultam el, hogy alapból nem szeretnék részt venni ebben.
— Igazad van — sóhajtott. — Csak jó lett volna, ha megtudnánk a te választásodat is — indokolt.
Erre már nem mondtam semmit. Felesleges lett volna. Helyette a többieket figyeltem. Tudom, hogy zavarja őket, de nem nagyon érdekel. Ezalatt a beszélgetés alatt sok mindent megtudhatok, ha tudom, mit kell nézni és hallani. Ezekből a pár mondatokból, gesztusokból meg lehet állapítani, ki milyen ember.
Még folyt a beszélgetés, amikor az idő letelt, az órának vége lett. Elköszöntek a tanártól, aztán mindenki kiment, még a lányok is.
— Izabella, kérlek gyere velem! — szólt a tanár, de mivel nem mozdultam, és helyette értetlenül bámultam, folytatta. — Odaadom a könyveidet. Tegnap ezt nem tudtam.
— Persze, megyek... — álltam fel és követtem.
A folyosón senki se lepődött meg, hogy Mr. Smith-tel sétálok egyenesen az irodája felé. Pár lány csapat egymásnak suttogtak valamit, míg mások direkt hangosabban beszéltek.
— Nézd milyen szerencsés.
— Már megint egy sötét hajú.
— Még nem tudja... Ő az új diák.
Tényleg nem értettem, miről csevegnek. Valamit tett ez a férfi? Nem tudtam leolvasni az arcokról, mert valaki irigykedő, valaki sajnálkozó arccal bámult.
Biztos vagyok benne, a tanár is látta, hogy minket néztek, de úgy tűnt, ő nem törődött vele. Nekem is ezt kéne tennem. Eltűntetni magam körül a kiváncsi szemeket. Viszont meg szeretném kérdezni valakitől ezt az egész Mr. Smith-es dolgot. Tudni akarom. Meg fogom kérdezni a lányoktól. Lehet tett ez a férfi valami rosszat.
— Ez az irodám. Hölgyek előre! — tartotta az ajtót, kezével pedig a hátamnál tolt be.
— Köszönöm.
Körbenéztem a szobában. Krémszínű volt a fal, világosbarna bútorokkal. A jobb oldalon egy könyves, mellette pedig egy fiókos szekrény állt. Szembe velem csak nagy ablakok voltak. A bal oldalon egy irodai asztal helyezkedett el, előtte pedig kettő, fekete fotel. Az asztalon tollak és papírok hevertek rendetlenül.
— Foglalj helyet! — vezetett a fotelekhez, míg ő a saját székébe ült.
A parketta szépen le volt festve, így csillogott alattam, szinte már láttam magamat. Viszont, mivel nem akartam a földet bámulni, így felemeltem az államat, és határozottan leültem a jobb oldalira.
Gyorsan arrébb söpörte a papírokat a falhoz, rá pedig a tollakat tette. Kihúzott egy fiókot, ahonnan a tankönyveimet vette ki. Nem volt olyan sok. Az asztalra helyezte őket, aztán egy akta szerűséget vett le a tetejéről.
— Ezek lesznek a könyveid.
— Rendben, köszönöm szépen, amiért egy nap késéssel is átadja — álltam fel, és készültem elvenni az asztalról.
— Még ne menj, Izabella! — lökte el a kezeimet.
Értetlen arcot vágtam, de ő csak hátradőlt, és kinyitotta az aktát. Gondolom az adataim vannak benne. Viszont, ha ezeket Anya varázsolta, akkor mi lehet beleírva?
— Izabella Monerist — olvasta hangosan, aztán rám nézett. — Gyönyörű név egy gyönyörű lányhoz.
— Tessék?!
— Nagyon szép neved van, és tagadnod sem kell, hogy nagyon szép is vagy.
— Köszönöm... azt hiszem — zavarodtam össze.
— Anyukád Elizabeth Monerist, negyven éves, ugye? Jó fiatal... Apádat hogy is hívják? Itt nincsen semmi. Vagyis igazából, nincs semmi leírva róla.
Anya nem véletlenül hagyta ki Apa nevét és adatait. Lehet, biztonsági okokból, vagy csak a rossz helyzetek elkerülése miatt. Majd megkérdezem tőle.
— Nem ismerem az apámat. Megkérdezhetem, hogy pontosan miért is vagyok még itt? — tereltem nagyon gyorsan a témát.
— Nos, Izabella... — egyenesedett ki a székéből, majd előttem megállt és a bútornak dőlve lepillantott a szemeimbe. — Biztos van olyan tantárgy, amit fel szeretnél húzni, mert le vagy maradva. Én bármiben tudok neked segíteni. Magánórákat is vállalok.
A mézes-mázos hangjától kirázott a hideg. És ahogyan bámult... Szinte le sem tagadhatja, hogy mit akar tőlem. Végigvezette a szemét az egész testemen, alaposan megnézve.
Már értettem...
Rájöttem, miért sugdolóztak a folyosón. Ezért volt valaki sajnálkozó, mert ő már átélte ezt. Akik irigyek voltak, ők pedig át akarták élni. Figyelemhiányos diákok, akik ezzel akartak kitörni az elnyomott életükben. Ugródeszkaként használhatták Mr. Smith-et, aki kölcsönös örömként vállalta ezt a "nehéz" feladatot.
Nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen, mielőtt én is egy leszek a férfi "betegei" között. Rosszul leszek, ha azokra a védtelen lányokra gondolok.
— Köszönöm ezt a kecsegtető ajánlatot, de minden tantárgyból a nekem megfelelő jegyet adják, amivel teljesen meg vagyok elégedve.
Próbáltam a könyveimért nyúlni, csakhogy a kezével eléjük támaszkodott.
— Pedig hidd el, nagyon boldog leszel tőle — nézett mélyen a szemeimbe, és hajolt egyre közelebb.
Arrébb löktem a kezét, amitől így egy pillanatra összeesett, de nekem az a kevés idő elég volt. Gyorsan elvettem az asztalról a papírjaimat, majd készültem a kijárathoz menni, amikor elkapta a bal csuklómat. Ijedten megfordultam, mire ő csak elvigyorodott.
— Nem kell félned... Én mindenben segítek neked — simogatta meg az arcomat. — Apád helyett is Apu...
Nem tudta végigmondani, mert a lábára léptem, a könyökömmel meg a hasába ütöttem. Nem fogja csak így megszégyeníteni Apát.
Összegörnyedt a fájdalomtól, amitől kiszabadult a kezem, ezért most már tényleg a kilincsért tudtam nyúlni. Be volt zárva.
Ne, ne, ne..!
Megfordultam, és az íróasztalra pillantottam. Ott hevert egyetlen egy kulcs. A szívem ezerrel vert, szinte már a maratont is le tudtam volna futni.
Mr. Smith-et kerestem a szememmel. A földről próbált feltápászkodni. Itt az idő... Gyorsan futottam, még arra a pár lépésre is. Megmarkoltam a kulcsot, és az ajtóhoz siettem, de éreztem, ahogyan valami visszatartja a lábamat. A lendület majdnem előre lendített, de még időben tudtam korrigálni. Felé fordítottam a fejemet, majd igyekeztem feltűnés mentesen varázslattal elgyengíteni az izmait.
A tankönyveim jól elrejtették a kezemet, így egyből tudtam csinálni, már koncentráció nélkül. A szorítása gyengült, ezért kitéptem a lábamat.
A kulcsot remegő kezemmel próbáltam beletenni a kulcslyukba, majd amikor ez sikerült, egy nagy sóhajtás hagyta el a számat. Kinyitottam az ajtót, de az becsapódott előttem.
— Nem mész el innen. Ezek után már nem — morogta ijesztően halkan és nyugodtan, mégis mérgesen.
— Nagyon téved. Ki fogok menni ebből a szobából.
Minél magabiztosabban akartam beszélni, nehogy meghallja a kétségbeesett, remegő, igazi hangomat.
Éreztem, ahogyan a meleg lehelete egyre közelebb ér a nyakamhoz. Összeszorítottam a szememet, valami tervet kell kieszelnem, hogy el tudjak menekülni. Ha kell, varázsolok is hozzá.
Hirtelen egy kopogás törte meg az egyre közeledő ajkakat.
— Egy szót se! Ha egy rossz szót is kiejtesz a szádon, nagyon rossz dolgokat fogok tenni veled! — Közelebb hajolt és a fülembe suttogta. — Tönkre foglak tenni...
Nyeltem egyet, és imádkoztam, hogy az a valaki ne adja fel a kopogást.
— Mr. Smith! A tanárok mondták, hogy az irodájában van. Bejöhetek?
Amint meghallottam azt a mély hangot, nem hittem el, hogy érte fogok egyszer könyörögni. Ráharaptam a számra, és vártam.
Kérlek, Nicholas, nyisd ki!
Újra kopogott. Az osztályfőnök csak óvatosan hátrébb húzott, aztán leültetett a fotelba.
— Bemegyek, tanár úr — kiabálta.
— Várjál, megyek! Nem fogja feladni ez a vakarcs... — morogta az utolsó mondatot.
Felém pillantott, és a mutató ujját a szája elé emelte, ezzel azt mutatva, maradjak csöndben. Megfordult, majd miután elfordította a kulcsot, résnyire kinyitotta az ajtót, így nem látszódtam.
— Mit szeretnél? Jelenleg elég sok papírmunkám van.
— Pont egy papír miatt jöttem. Bemehetnek? — próbált belépni, de a tanár úr elállta az útját.
— Nagyon nagy rendetlenség van, nem szeretném, ha meglátnád.
Teljesen nyugodtan beszélt. Hányszor csinálta már ezt, amiért ilyen jól tud mások szemébe hazudni, miközben egy lányt tart a szobájába.
— Engem nem zavar.
Muszáj valamit tennem, különben Nick el fog menni. Ki tudja, mit csinál, ha kiabálni kezdek. Lehet leüti, és akkor újra zsákutcába kerülnék.
Az asztal felé fordítottam az arcomat. Ott volt egy olvasólámpa. A tetejét levettem, alatta ott pihent a nagy égő. Lélegzet-visszafojtva hallgatóztam. Még mindig próbálta elkergetni a szürke szeműt.
Jól van, nem figyelt engem.
A lámpát lelöktem, ami egy nagy csattanással a földre esett. Az üveg széttört, szétszórva az üvegszilánkokat. Mr. Smith kikerekedett szemekkel megfordult, szemei égtek a haragtól. Ezzel a húzásával utat engedett Nicholasnak, aki egyből észrevett. Mérgesen fellökte a férfit, aki az üvegszilánkokra esett. Hangosan feljajdult.
Én gyorsan felpattantam, rémülten kifelé menekültem. Nick még megkérdezte, jól vagyok-e, vagy, hogy hozzámért-e az az ember, de teljes sokkban voltam.
A könyveimet eldobva kirohantam az iskolából. Levegő kellett. Mintha szóltak volna, de mindent alig hallottam. Eltompultak a hangok, mintha víz alatt lennék. Nick nem jött utánam, aminek nagyon örültem.
Már messze voltam az iskolától, mire kitisztult a látásom és lenyugodtam. Körbenéztem. Ismeretlen volt ez a hely, itt még nem jártam. Megfordulnék, de nem emlékeztem az útra. Újra pánikba estem. Eltévedtem, és itt még a varázserőmet sem tudom használni, mert észrevennének.
A kócos hajamba túrtam.
Most mi legyen?