A Másvilág titkai

Prológus

A tudatlanság, amibe születtünk vajon tényleg áldás? Áldás-e az, ha sorsunkat elrejtik és hazugságok hálójába szövik. És sorsunkra valóban jobb lenne felkészülni, mintsem úgy élni, mint egy boldog, nyugodt ember, aki önfeledten élvezi az életet. Hiszen ha félnénk, mi örömünket lelnénk az életben? Így hát még több hazugságot teremtünk magunk köré.
A békesség, amiben emberek több ezrei élnek, nekik elég csak egy hatalomra vágyó személy, és a nyugalom összeomlik. Elég ujjal mutogatni és félelmet uszítani, s máris cselekedetre sarkalják az embereket. Mert a félelem nagy úr. Ha az emberek félelmet észlelnek, már nyakukat behúzva keresnek búvóhelyet, ahol reszketve kérhetnek segítséget. És elég egy ember, ki szabadságot ígér, máris romba dől egy békés rendszer.

Az emberek megjátsszák magukat. Olcsó, átláthatatlan maszkot húznak arcukra, mellyel épp azt mutatják, amire a védtelenek vágynak. Hazugságról beszélnek, s elferdített valóságot mutatnak. Viszont a tömeg mellé áll, hisz azt látják, amit látni akarnak. Annak ellenszegülnek, kit a maszkos ember mond, s tömegestül cselekednek, akár a bábok egy játékban. És miközben a csorda szemtől szemben támad, a manipuláló hátulról figyel mindent, s előre megtervezve cselekszik.

Így volt ez egy békés vidéken, hol az élőlények árasztották magukból a csodát. Gyönyörű hely, gyönyörű élettel. Az emberek foglalkoztak egymással és szeretettel figyeltek a körülöttük élőkre. Minden lény különleges volt, mindenkinek volt valamilyen adottsága, mellyel segített a többieken. Így az állatok is az emberek között éltek. Míg nem, egyik nap, az egyik lény - ki nem a szépségéről volt híres, mégis szeretett között élt - megvadult és emberre támadt. A nép bizalma szertefoszlott a különleges lények iránt. Bizalmatlanok lettek és féltek. Amikor pedig a közösség fél, akkor az irányításuk is könnyebb lesz. Így tette ezt egy személy is, ki maszkot húzott, s ármánykodásba kezdett.
Először pletykákat terjesztett, majd később nagyobb tettekre uszította a népet. Támadásra készítette. Hatalmat akart. Viszont éltek ott olyan lények, kik hatalmasabbak és erősebbek voltak az embereknél. Tudásuk is kitűnt az összes élőlény közül. S tudták, mire készülnek az emberek. Ezt meggátolták korai lecsapással. Temérdek ember halt aznap meg, s félelmük a lények iránt még hatalmasabb lett.
Az idő csak úgy repült.
A nép álmatlanságban szenvedett. Mikor lehunyták szemüket, családtagok és barátok sikolyai visszhangzottak a néma szobában. Így szép lassan az őrületbe kergették őket. De egy valaki éber maradt. Ő el akarta kergetni a borzalmas lényeket. Rajta nem fogott a pusztításuk, így még nagyobb titokban készülődött a következő lecsapásra.
A másik nagy csatában megöltek az emberek egy lényt. Az egyik szörnyet a sok közül. Az örömük nagy volt és naiv, mert utána egyből jött a feneketlen tűz tenger. Alig maradtak életben.
A manipulatív ember, ki gyáván megfutamodva fejet hajtott a pikkelyes lényeknek, uralkodó lett. Hatalma és népe lett, kik fölött irányított. Az embereket, az agresszív embereket, akiket ő tett olyan gonosszá, azokat elküldte, s falat építettet az erejével. Csak ő nyithatja ki és még azok, akik az erejével rendelkeznek, és az a fajta hatalmas erő csak az ő ereiben lüktetett. Az áruló, ki hátat fordított a saját népének és az ellenséggel szövetkezett, miután ő nyilvánította őket annak. Ő, az első uralkodó azon a vidéken, az uralkodó, kit mindenki csak az Első Moneristnek nevezett.

Minden gyerek hallotta már a mesét, s minden gyerek elmesélte felnőttként a saját gyermekeinek. Ez így folytatódott évszázadokon át, csakhogy lassan homályba veszett ez a történet. A szülők feleslegesnek tartották, a többség pedig kitalációnak titulálta, így a gyermekének már fogalma se volt a híres meséről. Ahogy az idő telt, már senki se ismerte ezt. Egy-két emberben merült fel a kérdés a varázslényekről, de azokat fantáziának hitték. Így, míg ezen a helyen, amit a varázshely Nihilandnek nevezett, a tudomány és a realitás nyert értelmet, és ezek szerint építettek égigérő házakat, guruló fémjárműveket, papírvékony televíziót, mobiltelefont, és még sok ehhez hasonlót.
Ezekkel ellenben a varázsvilág másfelé haladt tovább, s éltek emberöltőtől emberöltőig. Ők is fedeztek fel új dolgokat, viszont náluk megmaradt a természet adta mágia. És a leghatalmasabb mágia a Moneristek vérében csörgedezett. Mert a Monerist család töretlenül uralkodott, így eggyé vált a hatalommal. Egyesek kedvesek voltak, mások szigorúak, volt aki bele bolondult a koronával járó felelősségbe. Viszont egyszer sem ült más az Első Monerist által készített trónon.

Egyetlen egyszer volt, hogy a kaput kinyitotta egy Monerist. Békét akart kötni a régi népével, csakhogy már elfeledték azt a világot, így mindenkinek egyetlen egy mondat hagyta el a száját. "Ez egy másik világ..."
Mivel ez történt, az embereket nem lehetett behozni, muszáj volt kiküldeni őket. Egyetlen előnyük, mellyel gazdagodhattak, az egy név. Egy név, mellyel elnevezték az élőhelyüket. Másvilág... Ez lett az otthonuk.
Az Első Monerist által bevezettek egy hitet, ami erőt adott a népnek. A legyőzhetetlen tűzokádó lények lettek az istenek, akihez fohászkodtak. Ezzel tehát, az Első Monerist, az Isten hit, és az uralkodás együtt egy vastag utat alkotott, mely Moneristről Moneristre szállt. A betonút, melyet lehetetlenség volt megrepeszteni. Egy vastag út, mely a Monerist családját jelképezte. S ez az út kezdett letérni, kövessé, majd földúttá vált, amint Annabell Monerist ült a trónra. Trónbitorló volt, mert nővérétől, Elizabeth Moneristtől, az örököstől elvette a trónt és elűzte Nihilandbe. Egyetlen egy gond volt.
Elizabethnek gyermeke született, s aznap, mikor világot látott, valami megváltozott. Valami, amin nem tudtak elmélkedni, mert jött Annabell. Elizabeth Monerist, a férje, Hardin Steele és egyetlen lányuk, Izabella Monerist elmenekült a varázsvilágból. Bellát végig úgy nevelték, hogy egy szót sem említettek Másvilágról és nagynénikéjéről. Arról meg főleg, hogy egy egész világ és királyság örököse.

   ~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~