A Másvilág titkai

45.rész

Enyhe félelem uralkodott a testemben, miközben a hatalmas házat bámultam. Nem tartom gyengének az erőmet, mégis egy ekkora ház köré egy pajzsot vonni... szinte lehetetlennek tűnik. Ilyen nagy varázslat nem tudom, hogyan fog rám hatni, hogyan fogok utána viselkedni, mennyire fogja elszívni az erőmet. Mégis, egy mély sóhaj után, aminél elnyomtam a kétségeimet, hagyom az erőmet kiengedni.
A kék fénnyel együtt felszabadultan megkönnyebbültem. Tenyeremen bizseregni kezdett a bőröm, amiből az ismerős fény áradt ki. Engedtem, hogy a kezem körül végig menjen, fel a karomon. Gyűljön. Gyűlnie kell az erőmnek, mert egyszerre fogom a házra engedni, és ha nem sikerül annyit, hogy elég legyen, félek, annyira elgyengülnék, hogy összeesek és elájulnék. Nem kockáztathatok.
Engedd el magad, Bella! Engedd az erődet kiszabadulni!
A törzsem körül is hullámoztak már. Minden izmomat megfeszítettem, majd mindkét kezemmel előre irányítottam és szabadjára engedtem.
Nyílegyenesen szállt előre, de a ház előtt egy pár méterre egy láthatatlan falba beleütközött. Onnan minden irányba elkezdte körbeölelni az épületet. Mintha egy lapot festenék, úgy ment az erőm. Egy foltot sem hagyhattam ki.
A levegőt sűrűbben vettem, a karom remegni kezdett. Lassan fáradok. Lehunytam a szememet és nagyobb terpeszbe álltam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
Nem ezért gyakoroltam heteken keresztül. Menni fog! Meg fogom tudni csinálni!
Összeszorítottam az állkapcsomat, majd a karomba töröltem az arcomról lefolyó izzadságcseppeket.
Serafine és Dorothy beszélgetve jöttek ki hozzám, de amint észrevették, hogy elkezdtem nélkülük a varázslást, sietni kezdtek.
A fal előtt egy pillanatra megálltak. Sűrű, kék színű, mozgó levegő fal választott el minket egymástól. Serafine óvatosan nyúlt hozzá, de mivel nem történt vele semmi, ezért átlépett rajta. Apró ellenállás húzta vissza, viszont végül sikeresen mellém ért. Ugyan úgy követte Dorothy is.
—Nem szabadott volna egyedül elkezdened. Ez veszélyes!
—Hagyd, Dorothy! Inkább segítsünk!
A ház felé fordultak és motyogni kezdték a varázsigét. Hamarosan a falamhoz narancs és fehér szín is társult.
A végénél a kezem égni kezdett, a fejem zúgott. Hangosan felkiáltottam, mégsem hagytam abba. Térdre estem, elvesztettem az akaraterőmet a varázslatom felett. Az ujjaimat képtelen voltam megmozdítani, a hajamba belekapott az erőm uszította szélbe. Már nem tudott belőlem elég erőt nyerni, ezért ahonnan én is kapom, a természetből szedte az utánpótlást.
A szél erősebb lett, a hatalmas fák jobbra-balra dőltek, a közeli állatok elmenekültek.
—Mi a fene történik?—kiabálta a fiatal női hang.
—Ez Bella ereje. Nem bírja kézben tartani.
—Nem kéne megállítani?
—Nem tudjuk. Ha közbe avatkozunk, nagy eséllyel súlyosan megsérülünk. Azzal segítünk, ha minél előbb befejezzük a védőfalat.
Dorothy bólintott, majd folytatták a varázslást. Egyre gyengébbnek éreztem magamat. Egyedül az erőm tartott egyenesen. Egy kis rész volt már csak üresen, amit lassan befedett a közös fényünk. Amint a pajzs elkészült, mint egy gomb, amit lekapcsolnak, leálltam, velem együtt meg minden.
A szél eltűnt. A fák visszaálltak. A madarak visszarepültek és az élet újra visszajött. Lihegve néztem a két nőre.
—Si... Si... Sike... Sikerült!
A hüvelyk ujjamat akartam mutatni nekik, de egy halvány mosolyra tellett, mert minden elsötétült előttem. Az utolsó gondolatom az volt, mennyire nem akarok megint elájulni, mégis újra itt azt teszem.

—Mintha mozgolódna...
—Ébredezik!
—Álljatok hátrébb!
—Miért kéne? Jól elvagyok én itt.
—Mert az arcában vagy és elszívod az összes levegőjét, te kretén.
—Na állj csak meg, hugicám! Kettőnk közül mindjárt te nem fogod megtudni az épségét, ha mégegyszer lekreténezel.
—Jól van, kre...
—Dorothy, fejezd már be! A nagyhatalmú sárkányokra már! Néha úgy érzem magam, mint egy asszony, aki két kölyökre vigyáz. Embereljétek meg magatokat és viselkedjetek a korotokhoz illően!
—Bocsánat, Serafine!
—Bocs!
—Nicky! Rendesen.
—Én is bocsánatot kérek, Serafine!
—Már is jobb. Steven! Min nevetsz? Látom a mosolyodat, ne merj bolondnak nézni!
A fejemre szorítottam a kezemet. Miért nem tudnak egy kicsit elhalkulni? Nem veszik észre, milyen hangosan beszélnek? Nyűgösen ültem fel a kanapéról.
—Hát felébredtél!—köszöntött Peter.
—Erre a hangzavarra nem volt nehéz.—morogtam az orrom alatt.—Sikerült? A pajzs? Megcsináltuk?
—Igen, Bella! A mi segítségünk alig kellett. Ahogy Peter mondta, a pajzs több mint a nyolcvan százaléka a te erőd.—Serafine arrébb söpörte Nicket, akit mint észrevettem, előttem guggolt, majd leült mellém.—Köszönjük! Mindannyian hálásak vagyunk, amiért ezt megtetted értünk.
Halványan elpirulva legyintettem.
—Azt tettem, amit kértettek, semmi többet.
—Ez nagy varázslás volt, amire megkértelek, sejtettem, hogy meg fog viselni, de nem akartam, hogy elájulj. Elnézésedet kérem!
Steven határozottan állt ott, inkább tűnt annak, hogy én kérek elnézést, mintsem ő tőlem. Egyedül a szemei árulták el, mi is folyik itt igazából.
—Semmi gond. Tudtam, vagyis sejtettem a végkimenetelt, mégsem vártam meg a lányokat. Azzal a döntéssel én vállaltam a további fejlemény következményét, ezért nem kell bocsánatot kérned.
Összepréselte a száját és egy bólintással válaszolt. Még akart valamit mondani, nyitotta a száját, de Serafine felállított mindenkit.
—Úgy tudom, a férfiaknak még dolguk van. Hadd csináljak Bellának egy gyógyteát, hiszen nem látjátok, mennyire sajog a feje. Mára neki elég volt. Az ő munkáját elintézte, tán várjátok, hogy a tiéteket is megcsinálja valaki?
Serafine határozott jelleme ellen senki se mert visszaszólni. Felálltak és visszamentek George-hoz dolgozni. Már tényleg hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet ott bent. Min dolgozhatnak órákon keresztül? És mégis miből rakják össze azt?
—Gondolom nem Stevent bámulod ennyire?—bökött oldalba Dorothy.
—Tessék?! Nem, dehogy. George műhelyén gondolkoztam.
—Pedig már azt hittem, a bátyám csavarta így el a gondolataidat.—Lebiggyesztette az alsó ajkát és úgy nézett rám.—Biztos nem ő jelent meg a gondolataidban?
—Jaj, nem! Nem és nem, Dorothy! A bátyádról beszélünk.
—Igen és úgy látom tetszel neki.
Hirtelen sokkal melegebb lett a szobában. Keresni kezdtem a kiutat, miközben óvatosan megigazítottam a pólómat, hátha több hűs levegő jön be.
—Én nem így látom. Te miből gondolod ezt?
Amint kimondtam ezeket a szavakat, eszembe jutott a tegnap esti csókcsatánk és az ahhoz tartozó lágy érintések. Égni kezdett az egész arcom, amint felfogtam, milyen gondolatokat játszok le a testvére jelenlétében.
—Elég figyelnem, ahogy Nicky néz téged. Az a kutató pillantás, ahogy minden rezdülésedre felfigyel.—Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, de hamar el is komorult.—Nézd, el kell hogy mondjam, Nicky az elmúlt időszakban napról napra komorabb és kilátástalanabb volt. Szinte elvesztette a reményt. Ő maga elveszett. De, amikor végre megtaláltunk és sajnálatos módon olyan körülmények közül hoztunk el, Nicky először nagyon nem bízott ebben. Nem mondta, soha nem mondta, de én tudtam, hogy félt. Biztos vagyok benne, hogy félt a kudarctól. Az újabb veszteségektől. Viszont amióta jobban megismert, miközben velünk együtt élsz, az állapota napról napra egyre jobb. Örülök a boldogságának, főleg ebben a sötét időszakban. Szeretném boldognak látni, és te azzá teszed. És emiatt nagyon hálás vagyok neked.
Dorothy felhőtlenül boldog arca miatt könnyen szöknek a szemembe. Amit az előbb mondott és közben az arca, egyszerűen nem bírtam.
Ezek az érzések...
Előre hajoltam és szoros ölelésbe zártam. A fejét a nyakamba fúrta és erősen átölelt.
—Még sosem volt olyan barátnőm, mint te, Dorothy. Én azért vagyok hálás, mert megismerhettelek. Téged és ezt a szuper társaságot.
—Nagyon kedves tőled, Bella! Örülök, hogy jól érzed magadat.
A szívem majdnem kiesett a helyéről, akkorát ugrottam el Dorothy-tól. Serafine szemben ül velünk, teát szürcsölve. Észre se vettem.
A szívbaj jött rám... Annyira megijedtem...
—Élvezed, ha másokat ijesztgethetsz?—kérdeztem felháborodva.
—Nem, de most már egyre jobban szórakozom rajta, szóval lehet rendszert csinálok belőle.
Cinikusan felnevettem és elvettem az asztalon lévő két bögrét. A mellettem ülő lánynak adtam az övét, majd óvatosan szürcsöltem a forró folyadékot.
—Ma nagyon elemedben vagy a gyógyteákkal.
—Mindig is adtam mindenkinek a teáimat. Dorothy már csak tudja. Különböző növények különböző dolgokra jók. Fontosak és értékesek.
—Az alhasi görcsöket elég nehezen tudja kezelni. Abban a nihilandi gyógyszerek a nyerők.
Nem akarom megtudni, milyen fájásai lehetnek havonta Dorothy-nak. Nem tartom magamat szerencsésnek, hiszen nem is lehet gyerekem. Ha választani tudnék, akkor bátran választom a havi gondot, csakhogy egyszer a saját gyermekemet a kezemben tudhassam tartani.
—Ha majd egyszer szülni fogsz, könyörögni fogsz, hogy olyan enyhe dolgot érezzél, mint amit ebben az időszakban érzel. Jelen voltam szüléseknél és nem volt ám egy leányálom.
—Ne is mondd, Serafine! Belegondolni is rossz, mennyi fájdalom jön majd akkor rám.
—Legalább te tudsz majd szülni...—motyogtam halkan.
—Szentséges istenekre! A Kínzó Sárkány gyötörjön meg, hogy legyen egy kis eszem. Sajnálom, Bella! Folyamatosan eljár a szám. Rengetegszer feleslegesen fecsegek.—Serafine hangosan köhögött, mintha valami erősen kaparná a torkát.—Erről jut eszembe... Ne legyél rám mérges, de véletlenül úgy beszéltem erről a te teherbeesésedről Serafine-nek, hogy mint utána kiderült, Nicky és Peter is ott volt. Kértem, hogy ne mondják el neked, én is titokban akartam tartani, de Serafine ragaszkodott hozzá.
Döbbenten néztem a szürke szemeibe. Először nagyon mérges voltam, amint elmondta, mi is történt, de mégse tudtam haragudni. Miért kéne titkolnom bárki elől? Peter talán még segíteni is tudna. Nick pedig... Ő ezzel a tudással gazdagabb lett.
—Semmi baj, Dorothy! Nem titok számomra, már tudok róla beszélni. Igaz nem örülök neki, de nem gond. Így alakult.—vontam meg szomorúan a vállamat.
Amíg a teát meg nem ittuk, beszélgettünk minden féléről. Megtudtam, hogy volt egy Monerist, akinek a félelme a családfa kihalása volt, ezért minél több nőtől akart gyereket. Sok asszony nem maradt a palotában szülés után, a király halála után pedig rengeteg gyereket egyedül neveltek. Elvileg ezért van Dorothy-nak is ereje. Az idők alatt a génekben benne maradt és generációkon keresztül örökölték.
A csapatunkról is meséltek történeteket. Hogyan rázódtak össze, hogyan lettek ilyen jóban és más hasonló dolgok. Próbáltuk a jelenlegi helyzetről elterelni a figyelmünket.
Ezután még segítettünk a házban, aztán a lányok visszatértek a szobájukba, amint a fiúk is lassan megérkeztek. Kicsit feszélyezve éreztem magamat Peter és Nick közelében, ezért nem is voltam velük olyan sokáig egy helyen.
George-ot látva meglepődtem. Mostanában egyre többször futunk össze, és még a tekintetemet sem annyira kerüli. Igaz, nem beszél velem annyit, de mintha kezd a jobb oldalra átállni. Kezd végre megbékélni velem.
Megvártam, hogy mindenki elmenjen a szobájába lefeküdni, hiszen az idő olyan gyorsan halad, hogy már este is lett. Elfáradtunk ebben a megterhelő napban. Nyűgösen dőlt be mindenki a puha ágyába.
Én is készültem a szobámba menni, viszont előtte látni akartam az alkotásomat. Először ugyan annak tűnt minden kint a kertben, de amint kijjebb sétáltam, kék fény sűrűsödött össze előttem. Felé nyúltam. Követte az ujjaim vonalát, azt vizsgáltam meg. Érzékeli a kezemet és aszerint tesz vastagabb, erősebb védőfalat.
Elmosolyodtam a művem láttán.
—Rendszert kell csinálnom a folytonos kerti túrádból lefekvés előtt?—hallottam egy gúnyos hangot mögöttem.
—Nem kértem, hogy ellenőrizz engem.
—Mégis itt vagyok...
—Mégis itt vagy...
Elhúztam a kezemet és megfordultam. Még mindig elakad egy pillanatra a lélegzetem, amint meglátom. Sűrű pislogásokkal korrigáltam magamat, majd elkezdtem felé sétálni, mivel csak ott tudok visszamenni.
—A többiek?
Olyan nagy csend és sötétség uralkodik a házban. Senkit sem látok magunkon kívül.
—Mind alszanak. Kéne neked egy óra, mert nem is tűnik fel, milyen sokáig vagy itt kint. Csodálom, hogy nem fáztál még meg.
—Mindenki lefeküdt..?
—Igen, vacsora után hamar a szobájukba mentek. Nem kellett sok idő, mire egyeseknél halk horkolás hallatszódott. Csak ketten maradtunk, Izabella.
Felnéztem rá, majd amint találkozott a tekintetünk, el akartam menni, mert a szürke íriszei olyat tükröztek, amibe jelenleg nem kéne belemenni. Vágyakozás...
—Akkor... Akkor nekünk is le kéne feküdnünk...
Az agyam tompa hangként figyelmeztetett, viszont a szívem és a hasamban lévő kellemes görcs elnyomta. Képtelen voltam ész érveket felhozni, képtelen voltam elmenekülni.
De nem is akartam...
—Pedig szeretek a társaságodban lenni. Kár lenne abba hagyni.
—De nem is beszélgettünk semmiről.
—Ki beszélt beszélgetésről? Attól még itt vagyunk és oly hosszú az éjszaka. Biztos találunk valami megoldást, hogy eltöltsük az időt.
Zavartan álltam mellette. El kéne mennem. Most, amíg van erőm... Miért akarom magamat becsapni? Már most képtelen vagyok elmozdulni. Kipattogzott idegekkel várom a következő lépését.
—Lehet, nem kéne ezt tennünk.
Nick lassan közelebb jött, mintha csak egy ijedt vadat próbálna becserkészni. Ujjaival óvatosan végigsimított a csuklómtól a karomig, át a nyakamra, majd az arcom oldalánál megállt. Meleg kezeivel cirógatta a bőrömet, mire belehajoltam a tenyerébe és hagytam, hogy kirázzon a hideg. Nick pupillái kitágultak, amint a derekára tettem a kezeimet.
És itt vesztünk el.
Egyszerre, gyorsan hajoltunk egymáshoz. Ajkaink találkozásakor felnyögtem, így azzal be is engedtem Nicholas nyelvét.
Kezei eltűntek az arcomról. Helyette az oldalamat simogatták végig egészen a combomig. Fenekemnél belemorgott a csókunkba, majd egy könnyed mozdulattal felkapott.
Ijedtemben felsikkantottam és lábaimmal körbeöleltem a csípőjét.
—Shh! Maradj csöndben, mielőtt valaki meghall és lejön megnézni. Nem lenne túl jó meglepetés, igaz?
Rekedt hangjától elveszítettem a fejemet. Ahogy rám nézett, ahogy tartott.
Még... Még... Még... Bármi van, ne engedd el! Még akarj! Élvezd!
—Hát nem!—feleltem, aztán én kezdeményeztem.
Éreztem, ahogy Nick bele vigyorgott a csókunkba, viszont hamar újra visszarántotta a vágy hulláma. Egyik kezével kinyitotta az ajtót, majd bement.
Elhajolt tőlem és az utat kezdte el nézni, nehogy valaminek neki menjen és hangzavart keltsen.
Lihegve játszottam a hajával, de mivel nem tudtam annyit várni, hogy egy szobába bemenjünk, ösztönösen a nyaka vonalába fúrtam a fejemet. Erős csókokat adtam, néha meg is szívtam a bőrét. Ezekre halk nyögésekkel válaszolt, amik megdobbantották a szívemet.
Amint beértünk az én szobámba, becsukta az ajtót, majd rányomott.
—Jó érzés kínozni, mi? Élvezted, ahogyan reagáltam az érintéseidre?—Ezeket miközben mondta, folytatta azt, amit én elkezdtem. A nyakamra nedves csókokat hintett, néhol meg is harapott.—Magabiztosság lapult benned, amint hallottad, mit is váltasz ki belőlem?
—Nicholas...—nyögtem, hiszen úgy éreztem, meg fogok bolondulni.
—Igen?—morogta a fülembe, majd ott folytatta a szorgos munkát.
—Ne hagyd abba!
A hajába markoltam és erősen megtéptem. Ezzel azt értem el, hogy elhúzódott tőlem és a szemembe nézett. Kapkodva szedtük mindketten a levegőt, pont mint tegnap.
—Mit akarsz, Izabella?
—Téged!—feleltem egyből.
Nicknek nem kellett még egyszer mondani, az ágy felé vezetett, aztán óvatosan lefektetett. Lábaim közé befurakodott, így azok újra körbevonták. Két karjával a vállaimnál támaszkodott, úgy nézett le rám.
—Biztos jó ötlet ez?—kérdeztem félve. Agyam egyetlen vészjósló mondata csúszott ki a számom. Biztos ezt kéne tennünk? Biztos nem fogjuk megbánni?
—Nem.—Tessék?—Nem jó ötlet ilyenkor ezen agyalni. Fogalmunk sincs, hogy ez jó ötlet-e vagy sem, mégis mindketten érezzük, hogyha most abbahagyjuk, akkor meg fogjuk bánni. Nem igaz?
Kételkedve bólintottam. Annyira igaza van, mégsem tudom bevallani. Egész testem ég egyetlen érintéséért, amit nem tudok elnyomni.
Közel hajolt és a fülembe suttogta.
—Mondd ki hangosan! Mondd ki a gondolataidat, mondd, hogy igenis akarod, akarsz engem! Mondd, hogy...
—Akarom. Akarlak téged!
—Akkor mégis mi tart vissza? Mitől félsz ennyire?
Nem válaszoltam egyből. Megéri elmondani neki? Vagy mégis mit kéne mondanom? Istenekre..! Bátran felvállalom és kész. Lesz, ami lesz!
—A többiektől...—válaszoltam félve, mire felvonta a szemöldökét.—Tőled is. Félek másnap a többiek szeme elé állni, és félek, nem fogok akkora örömöt szerezni neked, amekkorát kéne, és így csalódni fogsz bennem. Félek, hogy ezután már rám se fogsz nézni és...
Nick egy gyors mozdulattal felém mozdította a csípőjét. Szó szerint hozzám dörgölőzött. Ezzel a mozdulatával keménységet is éreztem a lábaim között, ami miatt ívbe feszült a hátam és hangos nyögés hagyta el a számat.
—Érzed ezt?—kérdezte, miközben folytatta.—Ezt te okoztad. Te miattad lettem ilyen. Ez mind a te érintéseid miatt lett ilyen, szóval ne kételkedj! Felejts el gondolkozni! Helyette kövesd az érzést! Rendben?
Abba hagyta a mozgást, így visszatértem a valóságba.
Kövesd a vágyaidat, Izabella! Ússz az érzésekkel!
Legmélyebb gondolataimnak eleget téve magamhoz húztam a szőke tincseit megmarkolva, majd összepréseltem a szánkat.
A vérem felforrósodott, szívem olyan hevesen vert, mint még soha. Hasonló megkönnyebbülés járt át, mint varázslás közben, csakhogy ez egy fokkal jobb, élvezetesebb.
Lábaimmal szorosan húztam magamhoz, nehogy elszökjön, nem mintha szándékában állna.
Kezei és ajkai egész testemet bejárták. Ruháim sorban követték egymást a padlón, majd nem sokkal utána Nicholasé is.
Enyhe zavartság volt bennem, amint teljesen meztelenül feküdtünk. Még soha senki nem látott még így, soha senkinek nem adtam át magamat ennyire kiszolgáltatottnak. Senki sem érdemelte meg annyira. Nick most mégis más. Neki furcsa mód át akarom adni magamat, annyira megbízom benne.
Hirtelen megállt és visszahajolt hozzám. Bárhova nézhetett volna. Mindent láthatott, ha akart, viszont most csak a szemeimbe bámult.
—Biztos, hogy akarod? Itt megállhatunk, nem muszáj folytatnunk.
—Folytassuk!—biztattam.
—Biztos vagy benne? Nem akarom rád erőltetni. Olyat nem, amit nem akarsz.
—De igenis akarom. Csak... csak óvatos leszel?
Nick döbbenten nézett rám.
—Persze, persze, hogy az leszek. Hogyan is kérdezhetsz ilyet..?
—Mert tudtommal először fájdalmas.
—Először?!—Nick hangja még döbbentebb lett.—Te még... sosem? Te még sosem...
—Nem!—szakítottam félbe, majd enyhe pirulással folytattam.—Még soha senkivel sem akartam. De benned megbízom. Átadok neked egy darabot magamból. Egy darabot a lelkemből.
Nick arcán őszinte mosoly jelent meg. Lassan hajolt hozzám, majd egy érzelemdús csókkal ajándékozott meg. Ebben benne volt minden. Éreztem a vágyát, a figyelmességét és valami... valami mást is. Szerelmet? Hát ezt érezném?
—Ha bármi baj van, azonnal szólj! Vigyázni fogok rád!
Aprót bólintottam, aztán lehunytam a szememet.
Olyan gyorsan történt minden.
Hirtelen feszítő, erős érzés kerített hatalmába, ami könnyeket facsart ki belőlem, de aztán... azután minden más megszűnt létezni körülöttünk. Csak mi voltunk. Nicholas és én. Nick minden mozdulatomra figyelt és minden jelzésemre reagált.
Gyorsan szedtük a levegőt. Kezei erősen tartottak, mégis mindenhol tudott simogatni. Körmeimet a hátába mélyesztettem, hiszen olyan intenzív érzések jelentek meg, amik még soha.
Most már megtapasztaltam, miért is van mindenki oda ezért. Lassan kezdtem el lebegni, majd az összes izmom egyszerre feszült meg, ezzel egyidőben pedig a csillagok között jártam. Ezeknek az érzéseknek hangot is adtam, ami látszólag tetszett Nicholasnak. Utánam nem sokkal, hasonló mozdulatokkal találta meg a csillagok kapuját.
Mindketten elernyedtünk. Legurult rólam és mellém feküdt, onnan kérdőn vizslatott.
—Minden rendben?—kérdezte aggódva.
—Igen. Minden csodálatos.—feleltem őszintén.
—Nagyon fájt? Nem akartam fájdalmat okozni. Igyekeztem...
—Tökéletes volt.—szakítottam megint félbe.—Nem is kívánhattam volna ennél jobbat.
Ragacsos testemmel a jobb vállára hajtom a fejemet, mire ő közelebb von magához és átölel. Hirtelen bele nyílalt a fájdalom az alhasamba, de nem törődtem vele. Ez az apró dolog -és a véres lefedő- a bizonyíték a ma este történtekre.
Karjával melegítette az amúgy is forró bőrömet, közben pedig cirógatta is, ezért bizsergés járta át a mellkasomat.
Nicholas egyenletes szuszogása és szívverése ringatott álomba.
—Jó éjszakát, drága Izabella!
Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam. Lágy mosoly volt az arcomon, amit akkor úgy éreztem, lehetetlenség levakarni.
Mekkorát tévedtem...

Hajnalban lévő kiabálásokra, zúgolódásokra és egy hatalmas, csontig hatoló, kínzó fájdalomra ébredtem fel, ami a hasamnál lüktetett.
Bár örökké tartott volna az a boldog éjszaka Nickkel...

~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~
Őszintén mondom, fogalmam sincs, hogy ez az utolsó jelenet Bella és Nick között túl sok volt vagy épp még határon belül maradtam.😅
Igyekeztem úgy fogalmazni, olyan szavakat írni, amik nem mennek át 18+-os khm-be😳, mégis van egy érzésem, hogy mivel nem figyelmeztettelek titeket, nem szóltam előre, hogy "hááát igen, olyan (igen OLYAN) rész fog jönni, szóval készüljenek fel testileg-lelkileg" lehet váratlanul ért.
Na és emiatt most szeretnék gyors elnézést kérni azoktól, akiknek ez már erős volt.
Mert Drága Olvasó! Igen TE! Aki úgy érzi, ez erős volt és lehetett volna szebben megfogalmazni, vagy csak egyszerűen ki lehetett volna hagyni.
Semmi perverz, hátsó szándék nem vezérelt, egyszerűen csak beindult a biológia folyamat, khm a hormonok a két szereplő között és hát naaa😂 ez lett belőle.
Viszont, ha rossz érzés van benned emiatt, akkor tényleg nagyon sajnálom és elnézést kérek a több száz szavakon át tartó jelenet miatt.

Nagyon szeretlek titeket és csak örömet szeretnék okozni ezzel a könyvvel, remélem attól még ugyan úgy élveztétek, ahogy eddig😅🥰