A Másvilág titkai

49.rész

Erős zsibbadásra ébredtem fel, ami a derekamnál jelent meg. A karjaimban milliónyi hangya mászkált, meg kellett feszítenem az izmaimat, majd elengedni, hogy visszatérjen beléjük az élet. A lábaim pedig le voltak szorítva az ágyra.
Egy ásítással megfordultam, így szembe kerültem a békésen szuszogó Nickkel. Pillái meg-megrezzentek, arca teljesen kisimult. Olyan békésen, nyugodtan alszik, egyszerűen nincs szívem felkelteni.
Olyan gyönyörű...
Egy óvatos csókot adtam a homlokára, majd némán kimentem a szobából, Dramorral a karomban. Szerencsére senki sem volt a folyosón, így a szobámba iszkolva át tudtam öltözni.
Dorothy már lent az étkezőben falatozott, ezért kedves mosollyal leültem mellé és először félve, aztán határozottan feltettem a kérdésemet.
—Tudtál aludni?—jöttem hátulról.
A szőke csak a fejét dőlögette.
—Nem sokat. Te sejtetted volna, hogy áruló van közöttünk? És pont George az? Ez egyszerűen borzalmas.
—Tudom. Először el se akartam hinni. Láttad azóta?
—Nem. A pincében van. Steven el sem mozdult mellőle. Peter segített neki odakötözni egy székhez. Az elején ő is kihallgatta, de végül a szobájába zárkózott, miután semmi hasznosat nem tudtak meg.
—És Steven még mindig ott van?
—Igen. Este, amikor összefutottam vele, bevallotta, hogy nagyon nehezen viseli Serafine halálát, ami lehet, George miatt történt.
A számat elhúzva piszkáltam az előttem lévő ételt. A végén még darabokra hullik az egész csapat.
—Le fogsz hozzá menni?—kérdezte egy idő után. Bólintottam.
—Muszáj tudnom, hogy mivel bízta meg Annabell.
—Elkísérjelek?
—Ne! Tudom, nem lehet könnyű, ezért nem is kérlek ilyen dologra.
Dorothy hálásan megfogta a kezemet és kedvesen megszorította.
—Rendben, Bella. Sok sikert!
—Köszönöm! Úgy érzem, kelleni fog.
Gyorsan magamba erőltettem az ételt, aztán a szőke lányt otthagyva a szobámba mentem egy vastagabb pulóverért.
Dramor az ágyamon feküdt, amint megláttam elgondolkoztam, hogy vinnem kéne-e magammal? Végülis félelmet kelt George-ban. Viszont nem fog beszélni, ha csak ott lesz és mérgesen néz. Tennie is kell majd valamit, különben felesleges lenne az egész. Dramort, mint kínzó eszköz..? Nem! Nem szeretném bántani George-ot, főleg nem Dramorral.
Az ajtómba három ritmusos ütést mértek, ami a csendben sokkal hangosabbnak tűnt.
—Igen?
—Csak én vagyok az. Bejöhetek?
Válasz helyett kitártam Nicholasnak az ajtót. Már ő is felöltözött, felvont szemöldökkel figyelte, ahogyan fel-alá járkáltam a szobában.
—Minden rendben? Reggel nem voltál ott mellettem. Csak a hűlt helyedet találtam.
—Egy-egy, Nicholas.—szúrtam oda a múltkorira utalva, amikor az első együtt töltött éjszakánkon elment, anélkül, hogy felébresztene.
—Baj volt és sietnem kellett. Reméltem, hogy nem kell felkeltenem téged, de mire realizáltam, mekkora bajban vagyunk, kint találtam magamat a kertben a húgommal. Minden erőmmel Dorothy-t és a házat védtem, nehogy bemenjen egy olyan arctalan szörny is.
A hajamba túrva felsóhajtottam és felé fordultam.
—Ne haragudj! Kicsit ideges vagyok. Most fogok odamenni George-hoz, és félek, hogy valami rossz fog kisülni belőle.
—Veled megyek.—jelentette ki.
—Tessék?
—Elkísérlek, Izabella. Melletted vagyok és leszek, ahogy ígértem. Trobilennek kéne egy kis pihenés, szóval hívjuk el onnan és nézzük, nekünk mennyit mond el Zimarind.
Hálásan elmosolyodtam és Dramort ott hagyva, ketten a pince felé igyekeztünk.
—Nem lesz baj. Itt leszek melletted. Ha úgy érzed, nem bírod tovább, szólj, és akkor elmegyünk, rendben?
—Rendben.
A hűvös szellő a csontomig hatolt, így remegve átöleltem magamat. Nick egyik kezét a hátamra tette, a másikkal pedig a kezemhez nyúlt. Meleg bőrének érintése megnyugtatott.
—Menjél előre! Hideg van, és ahogy látom, esni is fog.
A pinceajtó nyikorogva, hangosan nyílt ki. Lent biztos tudják már, hogy vendégeik érkeznek.
A lépcső nedves, csúszós volt, minden lépésnél egyre jobban kellett koncentrálnom, a kinti világosság fogyatkozása pedig ezen nem segített.
Lent halvány fény világította meg a szoba közepén lévő két személyt. George Zimarindot és Steven Trobilent.
George egy erős, faszékhez volt kötözve, a kötél erősen hozzányomódott, többször át tekerve a mellkasán. Kezei a karfán, szintén ugyan olyan vastag kötéllel leszorítva. Lábai egymástól távol, a szék két lábánál voltak, mozgásképtelenné téve. Mozdulni sem tudott. Ha akart volna is, egyedül felborítani tudta volna magát, de a földön ugyan úgy eredménytelenül feküdt volna tovább.
Az arca... Az arca borzasztóan nézett ki. A szája felszakadt, az arccsontja lilás, piros színekben, talán el volt törve. Sima fején csillogott az izzadság és a megszáradt vér. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Ujjai - amikor nem ökölbe voltak szorítva - enyhén remegtek. Kisujján nem is láttam a körmét.
A gondolatra hányinger fogott el.
Ahogy közelebb léptem hozzájuk, láttam, hogy Steven ökle vörös, sebes és enyhén véres. Nem messze tőle, az asztalon mindenféle eszközök hevertek, és egy rongy, amibe valószínűleg a kezeit törölhette, merthogy az volt a legközelebb a férfihez, mellesleg a kezein el volt kenve a kosz.
Steven fáradtnak tűnt. Talán még jobban is az volt, mint amit mutatott. Karikás szemek, görnyedtebb testtartás, sűrű pislogás. Különböző jelek, mind ugyanarra utalva.
Egy elfáradt emberre nem mondhatod, hogy óvatosan, finoman csinálja a dolgait. Peter biztosan ezért maradt itt, olyan sokáig mellette, mert próbálta féken tartani Stevent, de gondolom belátta, mennyire esélytelen ez, így hát egyedül hagyta.
Túl friss még Serafine halála. Főleg Stevennek. Túl kevés idő telt el. Az előttem álló barna szemű még mindig gyászol, még mindig szenved. George pedig... ő lett az indok a dühe levezetéseként.
Mit keresek én itt?
Ezt kérdezgettem magamtól. Ha nem lennének itt a többiek, talán össze is esnék. Egy árulóval állok szemtől szemben. Egy olyannal, aki azt játszotta, hogy közénk tartozik, közben pedig minden titkunkról beszámolt Annabellnek.
Mit mondhatott neki?
Szerencsére nem beszéltem vele sokat, mégis, a gondolat, hogy minden lépésemet elmondta a nagynénimnek... Kirázott tőle a hideg.
Mit akarok én itt?
Azért nem beszélt velem olyan sokat, mert tudta, milyen sors vár rám? Végülis, akkor még gusztustalanabb lett volna, ha a kegyeimbe férkőzne, és onnan árulna el. Talán csak önmagát adta és soha nem is akart velem jóban lenni.
Bántani fogják előttem?
Legyen akármilyen gonosz, nem tudom nézni, ahogyan megkínozzák. Ha sikoltani fog, ha hallom szenvedni, azokat nem bírnám. Tegyen bármit, mások szenvedését páholyból figyelni...
Serafine miatta szenvedett és miatta halt meg!
A fejemet megrázva hessegettem el minden gondolatot.
—Trobilen! Most már menj vissza a házba! Innen átvesszük.
Steven utoljára ránézett egykori barátjára, majd válaszolt Nicknek.
—Próbáljátok meg kiszedni belőle valamit. Nekem nem mondott semmi hasznosat.
Amint már nem láttam a barna hajkoronát, előre fordultam és az ajkaimat összeszorítva egy kérdést igyekeztem összerakni.
—Miért?—ennyit nyögtem ki.
—Úgy hiszem, ez meglepetésként fog érni, de—előre hajolt, szakadt pólója előre csúszott, így láthattam a lila foltokat a felsőtestén—nem én árultalak el titeket.
—A bizonyítékok rád mutatnak.
A vállát megvonva válaszolt.
—Meg is rendezhették. Rám terelték a gyanút.
—Egy áruló is ezzel a kifogással jönne.
—És pont ezért van az igazi ellenség védelemben. Bármit mondok, nem hisztek nekem. Felesleges beszélnem. Egyedül azt bánom, hogy egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy te talán nem is olyan Monerist vagy, mint a többi. Istenekre! A drága feleségem mellett sem voltam ilyen naiv. Hihetetlen! Egész éjjel a volt barátaim olyan válaszokat követeltek, amikre nem is tudom a választ. De tudod mit, Monerist hercegnő?—Fenyegetően, sziszegve folytatta.—Bár én lennék az, aki ellened van. Bár nekem lett volna annyi eszem, hogy Annabell pártján legyek. Bár én tennélek tönkre téged. Bár...
—Elég!—kiáltotta Nick és elém jött, maga mögé kényszerítve.—Még egy szó, Zimarind, és annyi fogad lesz, hogy csak pépes ételt fogsz tudni enni.
—A kisfiú védelmezőt játszik? A húgodat alig tudod megvédeni, mit akarsz ettől? Dorothy legalább tud magára vigyázni. Ez még annyit sem tudhat. Tán két felé szakadsz? Vagy egy kis kaland fontosabb, mint a testvéred? Jól látom?
—Izabella!—szólt hozzám Nick. Hangjából csak úgy csöpögött a harag.—Menj ki! Most!
—Mit akarsz csinálni vele?
—Kifelé!
—Nicholas...
—Azt mondtam, nyomás!—kiáltott rám, amitől összerezzentem.
Szó nélkül hátat fordítottam nekik és lehajtott fejjel sétáltam el onnan.
—Bánom, hogy segítettem neked talpra állni. Bánom, hogy bármit is tanítottam neked.
És ekkor hallottam az első ütést, és az azt követő fájdalmas nyögést. Pillanatnyi csend, majd újabb ütés.
Az ajtó előtt megdermedtem. Nem hagyhatom ott Nickkel, akit éppen elborít a temérdek harag.
A számat rágva lejátszottam a következő pár percben előfordulható eseményeket. Viszont, amikor újra csattanás hangja ütötte meg a fülemet, megfordultam.
—Nicholas, fejezd be! Eleget kapott.—kiáltottam, miközben futottam le a lépcsőn.
A látvány miatt egy pillanatra bennem rekedt a levegő, de aztán egyből cselekedtem. Nick karját elkaptam, mégis nehezebben, de folytatta az ütéseket, amiket George arca, válla, mellkasa és hasa kapott felváltva.
—Nicholas, kérlek...
George akart védekezni, de a lekötött kezei miatt egyedül csak megfeszíteni tudta magát.
—Nicholas!—kiabáltam.
Más tervként sietve George mögé szaladtam, így szembe kerültem a szőke hajúval, aki egyedül egy személyre koncentrált.
A bal kezét, amivel támaszkodott, megfogtam, a másikkal meg az arcához nyúltam. Kényszerítettem, hogy rám nézzen. Amikor a szürke szemei megtaláltak az enyéimet, mintha kitisztult volna. Szuszogva hátrébb lépett, én meg megkönnyebbültem leültem az első fadarabra, amit találtam.
George a földre köpött, nem messze tőlem ért földet a véres nyála. Talán még egy fogat is hallottam.
Az undor végigfutott az egész testemen.
Mindhárman csak a levegőt kapkodtuk. George a püfölések, Nick az ütések, én pedig a sokk miatt.
A földet bámultam. Képtelen voltam máshova nézni. A vércseppek mindenhol ott voltak. Az apró üvegszilánkok is véresen hevertek a földön.
Szédülni kezdtem.
Lehunytam a szememet és a fejemet fogva vártam, amíg el nem múlt.
—Izabella... Jól vagy?—jött közelebb Nick.
—Most ne! Most nem tudom. Amikor szörnyekkel és olyanokkal küzdünk, akikről tudjuk, hogy maga a megtestesült rossz, azt... azt nem érzem rossznak, de ő a barátunk, a barátotok volt. Egy olyan személyt bántunk, aki szó szerint velünk élt. Idő kell, hogy fel fogjam ép ésszel.
—Persze. Érthető.
—Érthető... George!—Hirtelen felpattantam, ami miatt megcsuklott a térdem, de Nick elkapott.—A családot... A családod miatt van ez az egész. Ők lehetnek fontosabbak, mint pár barátnak mondható ember. Ez érthető ok lenne, ugye?
Az arcom megrezzent, amint találkozott a sötét szeművel. Arcán csupa ütés nyoma volt, orrából ömlött a vér. Szeménél úgy fel volt dagadva, szinte alig láttam azt. Száján hörögve vette a levegőt, onnan viszont folyamatosan ki kellett köpnie a felgyülemlett vért.
Előre csuklott a feje és kuncogni kezdet. Olyannak tűnt, mint aki kezdi elfogadni a sorsát, de közben szánalmasan nevetségesnek tartja.
—Nem bírom már..! Bogarat ültetett a fülembe. Elizabethet nevezte hibásnak. Addig mondogatta, amíg el nem hittem. Elmondta, hogy vissza tudja hozni a családomat, ha Elizabeth családját maga előtt látja. Családot családért. Hogy mit tesz veletek, az már nem az én gondom.—Ködös szemeit rám emelte és a kékjeimbe nézve közölte a többit.—Nekem mindegy is lenne, csak a családomat hadd láthassam újra. Ez hajt egyedül.
Lesütöttem a szemeimet és hátrébb léptem.
—Meg fog minket támadni? Le fog újra csapni?—kérdezte Nick.
—Nem tudom. Fogalmam sincs.
Percekig mélyen a szemébe bámult, hátha hazudna, de végül elhúzódott tőle.
—Rendben van. Akarsz még valamit kérdezni?—nézett rám, mire nemlegesen megráztam a fejemet.—Akkor menjünk vissza.
—Nem lesz baj, ha itt hagyjuk egyedül?
—Kétlem. Mozdulni sem tud. A kötelek és a fájdalmai miatt egy apró mozdulatot sem képes tenni, nemhogy kiszökni.
—És a sebei?
—Remindert leküldöm. Ő ért Serafine után szinte a legjobban a gyógyításhoz. Dorothy-t a közelébe sem engedem Zimarondhoz.
Szó nélkül, most már ténylegesen ott hagytam George-ot. Kint a hűvös esőcseppek elborították az arcomat, hajamat pedig eláztatták. A hideg levegő felfrissítette az egész testemet, szuszogva bambultam előre, hagyva, hadd ázzak el.
—Izabella...—hallottam magam mögött egy aggódó hangot.
—Igen?—kérdeztem vissza még mindig előre nézve.
—Minden rendben? De most tényleges választ szeretetnék.—Nem válaszoltam.—Mondj valamit, kérlek!
—Majdnem a halálig verted azt a lekötözött szerencsétlent. Ha nem jövök vissza, meddig folytattad volna?
Nick lehajtott, bűnbánó fejjel mellém ért és a szeme sarkából figyelt.
—Meg tudtam volna állni.
—Azt láttam...
—Sajnálom.—nyögte ki végül.
—Tessék?
—Azt mondtam, sajnálom. Igazad van, ennyire nem kellett volna megverni.
Halványan elmosolyodtam, a testtartásomon pedig engedtem.
—Máskor ne forduljon elő! Halottan nem ér semmit.—motyogtam.
—Rendben van.—Ránézett a kiporosodott arcomra, majd a vizes haját kisimította a homlokából. A víz már lemosta a vért az ökléről.—Menjünk be. Meg fogsz fázni itt kint.
A derekamnál fogva behúzott a házba, amit szó nélkül engedtem. Keze felmelegítette ott a bőrömet, ahol hozzám ért. Bizsergő érzésben élvezgettem , amíg hirtelen el nem tűnt rólam a tenyér, helyette meg, a nappaliban beszélgető barátainkkal találkoztunk.
Steven fáradtan, de még mindig kitartóan dolgozott Peterrel. Dorothy csendben hallgatta a két férfit, néha megszólalt és véleményt mondott, viszont amikor Nickkel beléptünk, mindenki elhallgatott.
—Megtudtatok valami hasznosat?—kérdezte egyből Steven. Barna íriszei türelmetlenül vártak.
—Nem sokat. Annabell nem avatta be a dolgaiba.
—Igen, én is erre a következtetésre jutottam.—sóhajtotta.
—Viszont—szólalt meg Peter—most nézzük a tervünket. Üljetek le, hogy el is tudjuk kezdeni.
Azt tettük, amit kért. Én az egyszemélyes fotelbe, Nicholas a húga mellé, a kanapén telepedett le. Körbeültük az asztalt, amin egy nagy térkép volt. Zöld és barna színek uralkodtak a lap szélein, középen viszont egy hatalmas, fekete kastély volt megrajzolva. Előtte rengetek apróbb épületek és útvonalak, amik lenyúltak a térképről.
—Nem olyan részletes. Ezt tudtuk megszerezni Annabelltől. Majdnem ott hagytuk a fogunkat.—mesélte nekem Peter.
—Szét fogunk válni.—vágott bele Steven a közepébe.
—Micsoda?!—kérdeztem kerek szemekkel.—Hiszen csapatban sokkal erősebbek vagyunk, mint külön.
—Igen, ez igaz. Viszont csak úgy tudunk bejutni, ha szétválunk. Két felé osztódunk, ahogy alapból is lett volna, csakhogy mivel Serafine már nincs...—egy párat köhögött, aztán folytatta—ezért titeket lányokat nem hagyunk védelem nélkül. Hárman erősek letettek volna, Serafine nagyon jól ismeri a palotát, de így nem kockáztatunk. Westrom a közeletekben lesz, nem messze fog ő is bejutni.
—De hol fogunk bemenni? Gondolom mindenhol katonák és őrök vannak, mégis hogyan fogunk csak úgy elsétálni mellettük?
—A legegyszerűbbel.
—És a legátlátszóbbal.—dörmögte Nick.
—A leghatékonyabbal.—vette át a szót Peter.—Zimarind készített olyan készülékeket, amik szikrákat és hangokat adnak ki. El fogjuk rejteni itt—mutatott a térképen egy bonyolultabb, sűrűbben lakott részre—és elindítjuk. Hangos csata és verekedésnek fog tűnni. Az ottani lakók pedig felkapják a fejüket a szikrákra és a hangokra, majd egy kis lendülettel, amit adni fogunk, pánik és lázadás törik ki.
—Mi aggaszt, Bella?—tette fel a kérdést Dorothy.
—Nem fognak beárulni minket? Mennyire vagytok biztosak, hogy a nép fel fog lázadni?
—Messziről vizsgáltam a kereskedelmet, gazdaságot és az emberek viselkedését. Évről évre egyre rosszabb lett a sorsuk. Annabell nem képes hosszútávon fent tartani egy országot, sőt egy egész birodalmat. Elizabethet készítették fel a koronával való súlyra, nem őt. Az emberek élete egyre rosszabbodik, amiből ki akarnak törni. Hiába van diktatúra, ha az összes ott elő ember ellen fordul a parancsnak. Amint látnak egy újabb reményt, egy jobb jövőt... Küzdeni fognak érte. Olyanok lesznek, mint a bárányok. Mi, mint pásztorok terelgetjük őket, hogy elvonják a katonák figyelmét és lekössék őket.
—Amint az őrök elhagyják a helyüket, akkor jöttök ti, lányok.
—Mit fogunk csinálni, Steven?
—A harci ruhátokra felvesztek egy bő ruhadarabot, majd a kastély oldalánál, a mosodánál - ahol a szolgálólányok dolgoznak - besurrantok. Rengetegen vannak, mindenki a saját dolgával törődik. Ha a kezetekben lesz pár ruhadarab, senkinek fel se tűnik majd.
—Nicky hogyan fog bejutni?
—A szárító ablakánál. Az esős idő miatt biztos nem tudtak minden ruhát időben behozni, ezért volt, ami vizes lett, így újra ki kell majd tenni. Erre rá még jön pluszba, amit másnap fognak mosni. Temérdek ruha lesz. Annabell szereti a tisztaságot, és épp ez lesz a veszte. Az ablakok folyton ki lesznek nyitva. Az egyiken fog Westrom beszökni.
—Akkor a fél csapat megvan.
—Igen, most jön a neheze. Mi, mint fegyverszállítók, úgy fogunk bemenni. Zimarind sok fegyvert kovácsolt, köztük gyatra minőségűt is, ami foglalja a helyet, amire szükségünk van. Fogunk egy szekeret, és úgy megyünk oda, hogy felül az igazi, tökéletes kardok vannak, alul meg maradékként a többi. Biztos maradni fog pár őr, akik meg fogják vizsgálni. A minőség láttán talán nem fognak sokat kérdezősködni, viszont ha harcra kerülne a sor, arra is van nekünk tervünk. De azért maradjunk pozitívak!
Aprót bólintottam és igyekeztem minél több információt megjegyezni. Minden egyes elhangzott mondat fontos lehet, amit nem felejthetek el olyan könnyen. Ez nem játék lesz, életek múlnak ezen, ezért mindent bele kell adnom.
—Amikor bent vagytok, Westrommal a főterem felé mentek, azon a környéken kell találkoznunk. Onnan együtt kezdjük el megkeresni Annabellt. A katonák sűrűségét fogjuk figyelni. Ahol egyre több van, arra lehet Annabell is. Oda kell a legtöbb és legnagyobb biztonság. Bella erejével és Dramorral gyorsabban tudunk majd haladni. Amikor pedig találkozunk a királynővel...—Steven felsóhajtott és megvonta a vállát.—Fateume eldönti a végkifejletet.
Nickhez hajoltam és suttogva kérdeztem, nehogy bárki meghallja, bár nem mintha nem lenne feltűnő, ahogy oldalra hajolva kérdezek valamit.
—Ki az a Fateume?
—A Sors sárkánya. Hatalmas ereje van és azt mondják, mindenkit ismer. Mindenkinek tudja a múltját és a rá váró jövőt.
—Oh...—válaszoltam, viszont felkaptam a fejemet a következő kérdésre.
—George? Vele mi lesz?
Steven intett Peternek, aki az ajkába harapott, de elkezdte.
—Gyorsan kellett kitalálni valamit, mivel ugye nem számítottunk erre. Véletlenül találtam meg az egyik tekercsben a Bódító bájitalt. A nevében benne van, hogy elbódít, viszont amellett, amit mondasz neki, hogy tegyen, azt megteszi. Az összetevői mind megtalálhatóak a kertben és az erdőben nem messze. Serafine direkt ültetett különböző gyógynövényeket a bájitalokhoz. Könnyen el lehet készíteni azt a Bódító bájitalt. Azzal megitatjuk és ő lesz a tervünk elindítója. George Zimarind fogja a saját gépezetét elindítani és az embereket felbuzdítani. Igazából segített az árulásával, mert ezt a részét nem tudtuk volna a tervben megoldani. Valakinek kint kellett volna, hogy maradjon.
—Akkor ezzel megvolnánk. Egyéb kérdés?—Dorothy felemelte a kezét, amin Steven szórakozottan elmosolyodott.—Igen, Dorothy?
—Mikor fogunk támadni?
Ez engem is érdekelt, ezért kíváncsian vártam vele együtt a választ. Elképzeléseim szerint pár nap múlva, legkésőbb egy hét múlva lesz ez az akció.
Nicholas összeszűkült szemekkel figyelte Stevent, aki mindenkit ledöbbentett.
—Már holnap indulunk.