A Másvilág titkai

4.rész

Egyetlen kattanás és az azt követő nyikorgás. Két erős kéz a vállaimnál. Tompa hangok. Ezek az ingerek értek, amik nem hagyták, hogy ténylegesen elvigyen a sötétség. Az ájulás szélén álltam, mégis ordításként hatott az ajtó nyitósása. Lassan kinyitottam a szemeimet. A földön ültem. A szüleim folyamatosan beszéltek hozzám. Hangjuk tompa volt, mintha víz alatt lennék. Puszilgattak és ölelgettek. Megkönnyebbültem, mert nem szidtak le, de egyben még mindig féltem. A nő tekintete és kinézete még mindig előttem lebeg. És nem csak Anya hasonmása, hanem egyben az enyém is hátborzongató volt. Az erőmről pedig ne is beszéljünk.
— Láttam... Láttam egy nőt. — Hangom remegett és tompa volt.
— Milyen nőt? — kérdezték teljesen egyszerre.
— Láttam. Láttam. Ijesztő volt. Én is ijesztő voltam.
— Miről beszélsz? Te is ijesztő voltál? Ezt nem értem —mondta Apa, miközben a kezével támasztotta a hátamat.
— Az a nő... Az a nő olyan volt... úgy nézett ki — csuklott meg a hangom —, mint te.
Még mondtak valamit, de azt már egyáltalán nem hallottam. A sötétség most már tényleg elnyelt.

Az óvodámban voltam. A kinti udvaron szórakoztunk, ami a színesre festett épület mellett volt. Mindenki játszott mindenkivel, boldog gyerekek ugrándoztak a tavaszi Nap alatt, az óvónők pedig mosolyogva beszélgettek, közben pedig a kicsiket lesték. Tökéletes idő volt.
Egy egyszerű rózsaszín ruha volt rajtam, rövid hajam kiengedve ölelte körbe a nyakamat. Egy padon ültem és néztem a többieket. Mindenki vidám volt, kivéve én. Én nem tudtam senkivel sem játszani. Az óvónők éppen valamilyen férfit beszéltek ki, így nem nagyon tűnt fel nekik egyedüllétem.
Sóhajtottam egyet. A lábamat lóbáltam, közben halkan dúdoltam valamilyen ismeretlen dalt. Legszívesebben szereznék egy könyvet és varázslattal belecsöppennék annak a világába. Vagy a gyerekeknek mutatnám meg az erőmet. Kár, hogy ezt nem szabad. Lehet megijednének. Vagy, ha mégis bátran kezelnék a helyzetet, akkor az óvónők vinnének el, ahol mindenféle gonosz dolgot végeznének el rajtam. Vagyis ezt mondják a szüleim, én meg hiszek nekik.
Hirtelen a semmiből egy kis holló szállt a kerítésre. Korom fekete volt, kivéve a szárnya alatt. Ott gyönyörű ezüst színben ragyogott. Engem nézett, én meg őt.
Egy idő után megunta és leszállt mellém. Lassan odanyúltam, mert meg akartam simogatni, de csak óvatosan, nehogy megijedjen és elrepüljön. A madár lehajtotta a fejét, ezzel engedélyt adva. A mutatóujjammal lassan érintettem meg, de amikor még jobban odabújt, már az egész apró tenyeremmel simogattam. Pihe-puha volt a tolla. Még sosem simogattam tollas állatot, de biztos vagyok benne, hogy nem ilyen selymes.
Amikor elnyúltam furcsa bizsergést éreztem az ujjaim annak a részén, ahol megérintettem őt. Kellemesen furcsa volt.
A holló még mindig szemlélt, majd amikor én is rá néztem, meghajolt. Nem értettem. Szárnyát kitárta, fejét lehajtotta és szemét becsukta. Egy pillanatra megint láttam ezüstös belsőszárnyát.
— Felség! Hercegnőm! — károgta, de mégis lágyan hatott.
Újra végigsimítottam a fején, de most furcsa módon kék fény jelent meg a kezem nyomán. Pedig nem is akartam varázsolni.
— Hercegnőm! Királynőm! Hűségesen követlek mindenhová — folytatta már rendesen, károgás nélkül.
Körbe néztem. Remélem senki sem látja vagy hallja ezt. A gyerekek többsége egy piros labdával játszott, a másik fele fogócskázott. Észre se vettek, meg se próbáltak bevenni a játékukba, mintha láthatatlan vagy fertőző beteg lennék. Egy enyhe szúrást éreztem a mellkasomban, de nem törődtem vele. Helyette visszafordultam a beszélő madárhoz.
— Ki vagy te? — kérdeztem.
— Királynőm! Megmentőnk! Nem mondhatom meg, hogy ki is vagyok. Magadnak kell rájönnöd.
— De miért nem árulod el?
Hihetetlen... Egy hollóval beszélgetek.
— Eskü köt, Felség. De egyszer eléred azt a kort, amikor rájössz ki is vagy igazából, és akkor tudni fogod, hogy én ki is vagyok.
— Ezt nem értem. Miért ne tudnám, hogy ki vagyok? Mikor van az a bizonyos kor? — kérdezgettem gyerekekhez illő kíváncsisággal.
— Az csakis tőled függ — felelt az utolsó kérdésemre. — De ne feledd, én mindig a közeledben leszek, Felség.
Ezeket már alig hallottam, mert előttem elsötétült a világ.
Zuhantam. Már felkészültem a becsapódásra, amikor szembe találtam magam azzal a nővel. A semmiben álltunk, szó szerint. Alattam sötétség, fölöttem, mögöttem és a két oldalamnál is.
— Gyönyörű vagy, Izabella — mosolygott a hasonmás, akinek a nevét és kilétét még mindig nem tudom.
— Ki vagy te?
Úgy látom ez lett a nap kérdése.
— Milyen kis udvariatlan vagy. Hát anyád nem tanított meg az etikettre? Bár igaz, szegény kis Elizabeth mindig elfoglalt.
— Honnan tudod a nevünket? — kezdted újra elhatalmasodni bennem a félelem, de ő csak a szemét forgatta.
— Ennyi intelligencia azért szorult beléd, ugye? Bár anyád mellett mindig is tudtam, hogy én vagyok az okosabb, úgy látszik melletted sem lesz másképp. Kár... Pedig azt gondoltam, jól ki fogunk jönni. — Lekicsinylő hangjától dühös lettem, de egyben a félelem is ott lappangott bennem. — Mindent tudok rólatok, Drágám. Ekkora varázslat csak a mi vérünkben van — adott egy csipetnyi választ.
Miket hadovál itt?
— Miről beszélsz?
Szívem majd' kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy erre a válasz nem lesz túl kecsegtető.
— Magadtól is tudni fogod, - persze ha van benned egy kis ész - de addig is, ezt meghagyom egy kis elmélkedésre. Ne unatkozz és tudd, nem te vagy az egyetlen, aki képes még ilyen mágiára.
Összekulcsolt kezeit elvette egymástól és az egyiket egyenesen felém irányította. Tenyeréből vörös fény jött ki, ami hozzám igyekezett. Földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam elugrani előle, így egyenesen a mellkasomat találta el. Szép lassan egész testemet végigölelte a fény, majd amikor a fejemet is elérte, mintha egy szakadékról estem volna le, újra zuhantam.
Zuhantam a sötétségben. Megint vártam a becsapódás, de csak a nő halk, gúnyos nevetését tudtam beazonosítani. Próbáltam koncentrálni, kizárni a hangokat, majd egyszer csak... Semmi. Ez volt a csöndben. Se nevetés, se a szél hangja, ahogy zuhanok, csak is a némaság.