A Másvilág titkai

18.rész

Lassan nyitottam ki az ajtót. Anya állt előttem, viszont nem vártam meg, hogy megszólaljon, helyette átbújtam a hóna alatt, és kisurrantam az étkezőbe, mert sejtettem, miért is jött. Hallottam mögöttem a lépteit, de nem mondott semmit, ahogyan én sem.
Én az étkezőben kötöttem ki az egyik széken, amíg ő behozta a konyhából az ételt. Nem engedte meg, hogy segítsek, határozottan parancsolt az asztalhoz. Várakozás közben az evőeszközökkel és a szépen összehajtott papírszalvétával játszottam.
Elbambulhattam, mert hirtelen csak arra eszméltem fel, hogy Anya már letette elém a tányért. Egyből megcsapott az ismerős illata. A gyomrom összezsugorodott, hevesen pislogva bámultam a tányéromat.
Apa kedvence...
Anya is leült velem szembe, majd egy jó étvágyat mondva enni kezdett. Itt volt lehetőség. Most megkérdezhetem azt, ami a mai napon legtöbbször eszembe jutott. Nincs semmi zavaró tényező.
— Miért nem eszel? — kérdezte, miközben a késével az ételemre mutatott. Csak három másodpercig kell bátornak lennem, utána minden menni fog magától.
— Mi történt... Apával? — nyögtem ki az ételt bámulva. Nem tudtam a szemébe mondani ezt a kérdést.
Sokáig hallgatott. Nem hallottam a késének hangját, így enni sem evett. Csak nézett engem.
— Méltó módon elbúcsúztam tőle.
— Ezt hogy érted? — vezettem most már rá a tekintetemet.
— Ha egy Monerist meghal, a teste magától, az erejének a színével eltűnik és eggyé válik az Anyatermészettel. A szeretteik nem tudnak így meghalni, ezért, akik kiérdemelték, azokat a Moneristek varázsolnak el.
— Te is ezt tetted Apával?
— Igen. Egy ősi varázsige kell hozzá, meg az alap varázslás-technika.
— Varázsige?
— Már nagyon kevés varázslathoz kell varázsige, de ehhez a régihez muszáj. Mindenkiben benne van ez a bűbáj, nem kell külön megtanulni. Ez velünk születik, velünk hal.
— És a... a vérrel mi lett? — halkult el a hangom. Felrémlett előttem az a sok vér a padlón. Csomó lett a torkomban.
— Eltűnt a testtel együtt — válaszolt tömören nagyon halkan. Egy kis idő után, mikor mindketten jobban lettünk, újra megszólalt. — Most már egyél! Ki fog hűlni.
Csöndben folytattuk a vacsorát. Csak az evőeszközöket lehetett hallani. Nem kérdeztem többet, ő sem szólalt meg. Evés után felálltam az asztalról, megfogtam mindkét tányért, és a konyhába vittem, mert most én fogok mosogatni.
Anya utánam jött, de megkértem, hogy vegyen egy forró zuhanyt és pihenjen. Megpróbált ellenérvekkel jönni, de mindegyiket lehurrogtam. Végül győzelemittasan nyitottam meg a csapot.
A forró víztől bizseregni kezdtek az ujjaim. Miközben az edényeket mostam, néztem a párát, ami lecsapódott az ablakra, közben pedig a kék fényre emlékeztem vissza, újra meg újra. Ahogyan egy apró sárkánnyá alakult, és ott repkedett a szobámban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép lehet az erőm. Ilyen gyönyörűt tudok alkotni. Emellett ilyen gyönyörűen is tudnék elbúcsúztatni embereket. Ha jól értettem, akkor Anya igazából Apa temetését tartotta. A Másvilágban lévő, Moneristes temetést. Amiről lemaradtam...

Már pizsamában álltam a tükör előtt. A fogalmat mosva figyeltem a tükörképem mozdulatait. A testemről szinte mindenhol eltűnt a piros seb. A karomon, ahol a legrosszabban nézett ki, és ahol már az erőmmel kellett gyógyítanom, már semmi sem látszódott. Teljesen elmúlt. A mellkasomon, a mellem fölött látszik egyedül a legjobban a piros horzsolás. A szivacsnak a dörzsölt felülete csúnyán felsértette. Ha hozzá érek, már nem csíp, de a nyoma attól függetlenül még mindig ott van.
Miután befejeztem a dolgaimat, a szobámba mentem. A puha matracra döntöttem a hátamat, majd plafont bámulva próbáltam elaludni. A percek csak úgy teltek, a sötétség pedig észrevétlenül vitt el.

A kellemes tavaszi szellő belekapott a rövid hajamba, miközben egy plüss kutyával játszottam a kertben. Apró kezem erősen fogta az állat hátát, aki jobbra-balra ugrált, ahogyan mozgattam a karomat.
Puha világosbarna szőre volt, a két füle pedig ennek a sötétebb árnyalata. Éppen azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha magától mozogna, amikor hirtelen halványkék fény ölelte körbe a plüss testét. Fekete gombszemei egy csíkká változtak, majd újra a régi lett.
Pislogott.
A farkától kezdett eltűnni a fény, aztán a lábai, a teste, végül a feje jött, de ahol a koponyájának kéne lennie, ott még mindig ott volt, nem tűnt el. Mintha kék sapkája lenne.
Leült szembe velem, majd rám nézett. Az orra folyamatosan mozgott, ahogyan szagmintát vett tőlem. Miután rájött ki is vagyok, rám mosolygott, és kidugta a nyelvét. Megsimogattam a fejét, aztán felálltam. Ő is követett engem. Elindultam a kert egyik sarka felé, azzal a céllal, hogy majd követni fog. Nem okozott csalódást, először csak nézett, de hamar felpattant és mellém ért.
Elkezdtem szaladni, hátha most is itt lesz. Hátranéztem és láttam, ahogyan a kidugott nyelvével fut utánam. Nevetni kezdtem, de hirtelen elbotlottam, így egyből a fűben kötöttem ki.
Prüszkölve felültem, és letöröltem a fűszálakat az arcomról. Nyeltem egyet, de érezni kezdtem a földes fűnek az ízét, egy kis vassal társítva.
A teraszról, magam mögött Anya aggódó hangja rázott vissza a valóságba, ahogyan a nevemet kiabálta. Megijedtem és ledermedtem. A kutyus összeesett, és újra a régi mozdulatlan játékszer lett, ami volt. Anya iderohant hozzám, majd a karjaiba vont.
— Mi lett a száddal? — nézett rám az aggódó barna szemeivel. Egy ránc sem volt az arcán.
— Csak elestem. Nincs semmi bajom.
— Azt látom — fogta meg óvatosan az alsó ajkamat. Az érintése helyén kicsit csípett.
Apa jelent meg a hátsó ajtóban. Lassan sétált le a falépcsőn, hozzánk igyekezve.
— Itt meg mi történt? — nézett először rám, majd Anyára. Zöld szemei fényesen csillogtak.
— Semmi — mondtam.
— Elesett — felelte Anya, velem egyszerre.
— Na, és akkor kinek higgyek?
— Van bizonyítékom — szólt egyből, míg én éppen nyitottam volna ki a számat.
— Ez nem ér... Esélyem sem volt — húztam el a számat.
— Nézd! Itt felsértette az ajkát. Itt meg — mutatta a csuklómat — felhorzsolta.
— Hm... Ez érdekes — gondolkozott hangosan, miközben próbálta elrejteni a mosolyát, hogy komoly tudjon maradni. — Ellen érv?
— Nincs — motyogtam.
— Akkor anyádnak van igaza. Ellened szól minden, Kicsim. Megsérültél — vett el a feleségétől, át az ő karjaiba.
— Hadd nézzem meg jobban a sebeidet, Bella — próbált elvenni Apától, de ő hátrébb húzódott.
— Nem kell megnézni. Nagyon jól van. Nézd, hogy mosolyog! — Meglökte a vállamat, én meg értettem a jeleket, így egy nagy vigyor kíséretében néztem Anyára. Az ajkamon éreztem, ahogyan kibuggyan egy vércsepp, de hamar bekaptam, nehogy meglássa. — Majd kiheveri a sebeket, ettől válik erősebbé.
Nem értettem, miért mondja ezt, ha egyszer csak meg akarta nézni. Nem volt nála semmilyen gyógyszer vagy krém.
— Szeretnék mutatni nektek valamit. Gyertek utánam, és ezt nézzétek!
Kilöktem magamat Apa öléből, aztán próbáltam minél gyorsabban odaérni a kutyához, de az apró lábaimmal nehezen ment. Csak legyek már végre akkora, mint a szüleim.
Letérdeltem, és magam elé helyeztem a barna szőrmókot. Újra úgy tettem, ahogyan pár perce. Megfogtam erősen a hátát, és elképzeltem, milyen lenne, ha élne. Egyből megjelent a kék fény a tenyeremben, majd körbeölelte a most még élettelen állatot. Pár másodperc múlva újra kezdett eltűnni, kivéve a fejénél, mert ott újra egy kis folt maradt, kivéve, hogy most tényleg egy sapka alakja lett.
Ahogyan elengedtem, nem tartotta magát, így összeesett, de hamar felpattant és rám nézett a gombszemeivel. Az ölembe ugrott, onnan próbált a puha nyelvével puszit adni.
— Na mit szóltok? Véletlenül történt, de nagyon szuper — pillantottam rájuk. Fülig ért a szám.
— Nagyon ügyes vagy, Kicsim. Ez igen, nem véletlenül vagy te a lányom — tartotta a kezét Apa, én meg egy ugrással elértem. Egy nagy csattanással találkozott a tenyerük.
— Igen... Tényleg nagyon tehetséges vagy — mosolygott zavartan Anya. Nem tűnt boldognak. Apára nézett, aki egy szomorú bólintással válaszolt. Ezt sem értettem. — Mondd, hogyan csináltad? — változott meg az arca. Újra boldog lett, amitől én is jobban éreztem magamat.
— Elképzeltem, amit akarok. Aztán a kezemmel csináltam valamit - nem tudom pontosan mit, de kellett hozzá — vontam meg a vállamat.
— Ez nem semmi! A végén még az összes plüssödet egy mozdulattal életre kelted, akik lehet ellenünk fordulnak. — Felemelte a kezét, és az ujjaival - mintha meg akarna támadni - felém tartotta, de nem szúrt meg, hanem csiklandozni kezdett.
Hangosan nevettem, a szememet is becsuktam, mert nem tudtam nyitva tartani a kutya miatt, aki folyamatosan nyalogatta az arcomat. Apa is beszállt, így ketten voltak ellenem. Az erőmmel lelöktem Apa kezeit. Újra visszajöttek, ezért készültem újra eltolni magamtól, de furcsán kezdtem érezni magamat. Anya már óvatosabban csiklandozott, de még mindig rajtam voltak a kezei. Szédülni kezdtem. Anya felültetett, mindent abbahagyott.
— Miért szédül ennyire? Azt hittem nem lesz baja.
— Nagyon erős volt. Muszáj volt elzárnom az ereje nagy részétől, különben ki tudja, mik történtek volna. Lehet nem tudta volna irányítani.
Minden forgott körülöttem. Minden egybefolyt, a hangok is elvesztek, kivéve egyet. Halk és mély volt, de tisztán lehetett hallani.
Izabella Monerist... Talán nem fogsz érezni, se látni, de mindig melletted leszek.
Nem tudtam ki ő.
Kellett pár perc, amíg jobban nem lettem. Be volt csukva a szemem, így a fény erősebbnek tűnt. Apáék végig itt voltak velem.
— Jobban vagy? — kérdezte aggódó hangon Anya.
— Igen, már nem szédülök. Jó volt ez a pár perc pihenő idő.
— Kicsim — fogta meg a kezemet Apa. Eltűnt az egész a hatalmas tenyerében. — Nagyon sokáig aludtál. Nem akarunk bevinni, mert szükséged volt a friss levegőre.
— Kint aludtam a kertben? — néztem rájuk, majd felugrottam. — Ez az! Sosem engedtétek meg, most mégis ez történt.
Csak a fejüket csóválták, miközben egymásra néztek. Apa halkan sóhajtott egyet, aztán felállt.
— Ezt nem hagyhatom annyiban. A kárörvendőket sajnos el kell kapnom. Mit szólsz, Szívem? Elkapjuk? — tartotta a kezét, amibe egyből belecsúsztatta kecsesen a vékony kezét.
— Gyerekek... — forgatta a szemét. — Esküszöm, néha egy szinten vagy a lányoddal.
— Valakinek jobban kell értenie, amit mond. És valakit jobban kell szeretnie — takarta el a bal kezével a száját, hogy Anya ne lássa, amit nekem mond másodjára.
— Hallottam ám! — kiáltotta. — Hát legyen, ti akartátok. Mind kettőtöket elkaplak — ígérte, majd a kezeit fenyegetően feltartotta, ezért volt egy kevéske időnk elmenekülni. Legalább egy kicsi esélyt ad.
— Fuss, Bella! — szólt Apa, aki egy szempillantás alatt mellettem termett.
— Apa! Nem tudok olyan gyorsan futni, mint te.
Egyből visszajött, és felkapott a hátára. A lábamat fogta, én meg a vállaiba kapaszkodtam. Hangosan nevettünk mindannyian. Hallottam, ahogyan Anya rohan mögöttünk. A kertben körbe-körbe szaladgáltunk, amikor hirtelen lekerültem Apa hátáról. Egy nagyot sikoltottam, de hamar újra nevetésbe kezdtem.
— Megvan a gyenge pontja. Adja fel, különben soha többet nem látja! — váltott gonosz hangba.
— Jaj, csak az egyetlen lányomat ne! — ment bele a játékba, miközben térdre esett.
— Rá foglak dobni — suttogta nagyon halkan a fülembe. — kapaszkodj belé, és fogd meg az oldalát! Ott nagyon érzékeny.
Egy bólintással válaszoltam.
— Rendben. Megkímélem önt a szenvedéstől. Odaviszem a lányát.
Halkan kuncogtam, de próbáltam én is komoly maradni. Amikor előtte megálltunk, Apa felállt és készült kinyújtani a karját, de Anya gyorsabb volt. Rádobott. Egyből megnyomtam az oldalát, amitől felkiáltott, és nevetni kezdett. Anya is odajött, majd addig csináltuk, amíg a földre nem került. Mindhárman megállás nélkül nevettünk. Már fájt a hasam, amikor valami zajt hallottam. Felnéztem és láttam a falépcső előtt az összeesett kutyát, aki újra plüss volt. Észrevették a többiek is, ezért abbahagyták a szórakozást.
— Elterelődött a figyelmed, ezért lett újra a régi — beszélt lágyan Anya.
Felálltam és odasétáltam hozzá. Készültem újra életre kelteni, amikor Anya elkapta a kezemet.
— Mára hagyjad a varázslást! Biztos elfáradtál, nem biztos, hogy így menne.
— Rendben — bólintottam. Kézen fogva indultunk vissza.
Soha többet nem tudtam életre kelteni a plüssállatot. Se más játékot.

Újra a kertben álltam. Hallottam valami ropogást és melegséget a hátam mögött. Megfordultam. Az egész házunk égett. Hatalmas lángok emésztették a fából készült lakóhelyünket.
A homlokomon végigfolyt valami, egyenesen a szemembe. Letöröltem és megnéztem, mi az. Vér.
Apa után kutattam, aki már az égő ajtó előtt volt. Barna haját elkapták a szellő miatt szálló lángcsóvák.
Mit csinál ott?
Anyára néztem, aki folyamatosan Apa nevét kiabálta. Próbáltam felállni, de folyton visszaestem. Már egy jó pár éve tudok járni, de most mintha újra visszaestem volna a csecsemőkorba.
Anya mondott nekem valamit, de nem értettem. Megkértem, hogy ismételje meg, de ő is a ház felé rohant.
Kitágultak a szemeim. Elkezdtem a ház felé kúszni, de nagyon kevés erőm volt. A tűz ropogása mellett meghallottam Anya sikolyát, aztán a testét, amit körülölel a tűz. Igyekeztem valamit varázsolni, de mintha a legegyszerűbbhez is nagy erő kellene. Még közelebb kerültem, de az égő lépcső előtt megakadtam.
Anya nevét kiabáltam. A saját hangjától nem hallott engem. Folyamatosan futkosott, mintha próbálta volna lefutni magáról a lángokat és az égő fájdalmat. Apát meg sehol sem találtam.
A könnyeim a tűzre estek, majd amikor találkoztak, sziszegő hangot adott ki az elpárolgott könnycsepp. Nem nézhetem itt tétlenül.
Gondolkozás nélkül megfogtam a lépcsőt, de hirtelen égetni kezdett, de nem annyira, hogy elvegyem onnan. Mintha egy nagyon forró vízbe tettem volna a kezemet. Feljebb kúsztam, lépcsőfokról lépcsőfokra, csakhogy hirtelen leesett elém egy összeégett test. A barna hajból már csak pár tincs van, azoknak is a vége el van égve. A barnás-zöld szeme rám meredt. Az egész arca és teste feketés-vörös. A bőre leégett, már csak a megégett húsa látszik. Láttam a fogait, mert az ajkai teljesen eltűntek. Szinte felismerhetetlené égett, de én mégis tudom ki ő, ki ez a halott ember. Anya...
Hányingerem lett.
Mind elveszíted őket, Izabella Monerist. Készülj fel a halálra, különben te is velük buksz! — közölte nyersen az ismeretlen hang.