A Másvilág titkai

31.rész

Az üvegen át csak a Hold halvány fénye világított át, amikor kinyitottam a szememet. Az ágyamban feküdtem, nyakig betakarózva. Nagyon melegem volt, és fogalmam sem volt, hogyan kerültem ide, így felkeltem és kiszálltam a puha matracból.
Át lettem öltöztetve egy hosszú hálóingbe, ami óvatosan, nem feszesen, de feszül rám. Halványkék volt, az ujjai a könyökömig értek, majd ott csipkével fejeződött be. Nagyon kényelmes.
A padló hűvös volt a csupasz talpamnak, de most nem kerestem a sötétben papucsot vagy zoknit.
Nem tudom mennyi lehetett az idő, de mivel már mindenki mélyen aludt, gondolom késő lehet. Egyáltalán én mikor lettem kiütve? Az utolsó emlékem, amikor zuhanyoztam. Utána felmentem a szobámba és csináltam valamit. Csak azt nem tudom, mit. Utána csak homályos képek vannak.
A kertben voltam, ugrott be az emlék.
Sötétben elindultam a lépcső fele, de amikor bevertem oldalt a falba a lábamat, inkább a kezembe egy kis fénygömböt varázsoltam, amivel nagyjából láttam, merre is megyek. Az ajkamba harapva vártam, hogy elmúljon a fájdalom, ami a lábujjamba hasít. Miért fáj ez a kis ütés ennyire?
A hátsó ajtó némán nyílt ki. Hátha itt több emlék ugrik be. Egy pillanatra megjelent egy kép, ahol a két nővel beszélgetek. Serafine megérintette a vállamat, közben pedig Dorothy összehúzott szemöldökkel nézett, mint aki repülő elefántot látna.
Lesétálok a lépcsőn és a kertben körbenézek. Dorothy akart velem gyakorolni. És valamit varázsolt. Éles fájdalom hasít a fejembe, ami miatt nem tudok gondolkodni sem. Halkan felszisszentem, majd felkiáltottam, amikor meghallottam egy mély hangot magam mögött.
—Kiborultál. Neki akartál menni a húgomnak.-sétált mellém Nicholas. Rajta legalább a pizsamán kívül volt papucs.
—Nem emlékszem semmi ilyesmire.-kétlem, hogy tennék ilyet.
—Pedig megtetted. Sőt még rám is rámtámadtál.
Hirtelen a fejemhez kell kapnom, mert előttem van a kép, ahogyan Dorothy varázslatait csak úgy kivédem. Majd még egy, ahol Nickkel harcolok, aztán legyőzötten fölöttem van.
—Én... nem tudom... fogalmam sincs miért tettem.-nem merek ránézni. Mi járhatott a fejemben, amiért ilyen vadállatul cselekedtem?
—Nem is tudatosan tetted.-jelenti ki.
—Tessék?
—Távolról manipuláltak.-a hajamat arrébb söpri, majd a tarkómhoz nyúl. Megnyom egy pontot, amitől fájdalmasan felnyögök.—Itt volt egy kis robot bogár, ami valahogyan irányított téged. Teljesen elvesztetted az eszedet.
Újra és újra, egymás után felvillannak az emlékek, ameddig már az egész előttem van. Mindenre emlékszem.
Óvatosan felpillantok Nickre. Engem néz, az arca kifejezéstelen. Jó lenne tudni, mire gondolhat most. De ha nem is voltam tudtában, attól még én voltam.
—Nicholas, nézd, én nagyon sajnálom. Nem akartam neked ártani, főleg nem a húgodnak.-megérintem a karját, de erősen megrázott, és furcsa bizsergést hagyott maga után, úgyhogy inkább csak nézem.—Meg tudsz bocsátani?-ha még több ellenségem lesz, azzal nem könnyítek a helyzetemen.
Nick csak felsóhajtott és elmosolyodott.
—Nem is harcolsz olyan rosszul, mint gondoltam. Egy városban elő Monerist hercegnőhöz képest nem is volt rossz.
—Kösz.
Akkor ezt igennek veszem. Az kéne még, hogy egy életre megutáljon. Lehet egész végig csak a húgát védte tőlem. Azért viselkedett olyan ellenségesen, mert nem akarta, hogy közel álljak a Westrom testvérekhez, hiszen az én családom miatt haltak meg a Westrom szülők.
—Figyelj!-szóltam oda neki, mire egy hümmögést kaptam válaszul.—Csak most jöttem rá mennyire szereted a húgodat és mennyire próbálod védeni, tőlem. Tudom... vagyis megértem, miért bánsz velem olyan ellenségesen. A szüleimet elveszíteni egyszerűen borzasztó volt. Az összes érzelmem felváltva jött elő. Egyszerre voltam mérges, szomorú, csalódott, álmodozó, pesszimista, relatív. Mindenkit okoltam és senkit sem. És most is így vagyok vele. Hibáztatom magamat, Annabellt... őket... Szörnyű elveszíteni a szüleinket. El se tudom képzelni, te mit éreztél, amikor gyerekként az történt veled. És csak azt mondták, hogy engem védve haltak meg. Ez... ilyen... egyszerűen nem létezik. Hibáztathatsz, de tudnod kell, újszülött voltam és nem volt önálló döntésem. Nem hibáztathatsz olyan dolgokért, amibe nem is volt semmi befolyásom.
—Mire megy ki ez az egész beszéd?
—Szeretnék kibékülni veled. És mindent újrakezdeni. Mit szólsz hozzá?
Nagyon meglepődött, látszott rajta, de végigsimított a kócos haján és teljesen felém fordult.
—Csak ha Dorothy-nak semmi baja sem lesz. Ezt is csak miatta teszem meg.
A kezét tartotta, mire elmosolyodtam. A meleg tenyerébe helyeztem az enyémet, amitől végigfutott a hideg. Azért egy zokni tényleg nem ártott volna.
—Izabella Monerist.
Humorosan felhúzta a szemöldökét és mosolyogva válaszolt.
—Nicholas Westrom.
Megráztuk a kezünket és ezzel hivatalosan is új emberek lettünk egymás szemében.
Egy darabig még néztük egymást, majd Nick elkezdett a lépcsőn felmenni.
—Már késő van. Lefekszem, és jó lenne, ha te is.-javasolja.
—Rendben. Még kicsit itt maradok, aztán megyek.
Bólint, majd elhagyja a kertet és egyenesen a szobájába megy.
Előrébb megyek. Az sűrű erdőbe nézek, hátha látok valamit, amitől újra meghallom azt a hangot. A hatalmas fák elég ijesztően néznek ki a sötétben, de ez nem hátráltat. A bokrok előtt megállok és várok. A tücskök ciripelnek, a baglyok huhognak, néha még vonyítást is hallok, de a nevemet egyáltalán nem.
Csalódottan megfordulok és elkezdek ballagni a ház felé. A lépcsőnél járok, amikor hirtelen egy visszhang szál felém az erdőből. Egyből megbabonáz, így újra megfordulok.
—Bella... Erre gyere... Itt vagyok...
Mintha szirénhang lenne, úgy dúdol nekem. Arra késztet, hogy kövessem. Vissza akarok lépni, viszont mint egy pillanatnyi kábulatból felébredni, kitisztul az elmém.
Mielőtt bármiféle meggondolatlan dolgot tennék, gyorsan besietek a házba.