A Másvilág titkai

9.rész

Amikor kinyitom a szememet és körbenéznek, először elmosódott fákat pillantok meg, aztán az autónk ablakát. Óvatosan megdörzsölöm a szememet és pislogok egy párat. A hátsó ülésen ülök, mellettem táskák és dobozok hevernek. Mozgolódni kezdek, de a biztonsági öv fogva tart. Lassan kezdem felfogni, hogy pontosan hol is vagyok.
— Mióta vagyunk úton? — kérdezem a vezető ülésnél lévő apámat.
— Körülbelül három órája — válaszolta.
— De még messze vagyunk a céltól — fejezte be Anya, aki az anyósülésen foglalt helyet és onnan fordult hátra, hogy velem szembe legyen. — Nem akartunk felkelteni, olyan békésen aludtál.
— Pontosan hová is megyünk?
Teljesen kiment a fejemből a miértje, az oka és az új ház helye. Lehet többet aludtam, mint amit mondtak.
— Hát nem emlékszel? A húgom, Annabell elől menekülünk, aki utánunk kutat — mosolygott kedvesen.
Valami itt nem stimmel.
— Ki az az Annabell? Nem rémlik ilyen név.
— Az nagy kár — vette át a szót Apa, és egy pillanatra rám nézett a visszapillantó tükörből. — Pedig ő egy nagyon fontos és veszélyes ember.
Valamiről lemaradhattam, mert nem emlékszem semmi ehhez köthető dolgokhoz. Lehet kell egy kis idő, mire jobban elszakadok az álmomtól.
— Ha te mondod...
— Még mindig nem ugrik be semmi, igaz?
Kivételesen most Anya tett fel komoly kérdést. Vagyis most ez nálam nagyon fontos.
Megráztam a fejemet és elhúztam a számat. Ő csak sóhajtott egyet és előre fordult.
— Túl mélyen alszol, Kicsim. Ideje felkelned.
— Nem tudom, feltűnt-e, de már egy pár perce ébren vagyok.
— Ha ébren lennél, akkor én nem lennék itt — felelte félvállról Apa.
— Miről beszélsz?
A kérdésemre nem kellett válaszolnia, mert egyből elöntöttek az emlékek az elmúlt napokról. A fejem ezzel együtt hasogatni kezdett, ezért az ablakra dőltem, homlokomat a hűvös üvegre szorítottam.
Szomorúság, fájdalom, vér, még több vér - ezek lebegtek előttem.
Lassan jobban lettem, így újra a szüleimre akartam nézni, de homályosan láttam, mintha most keltem volna fel. Előre bámultam, de csak az autópálya ismerős, elmosódott betonját láttam a sok autóval. Körbenéztem, de mellettem a dobozok eltűntek, helyettük Anya ült ott, aki éppen vezetett. Hová tűnt Apa?
Egyből megfordultam, de a hátsóüléseknél mindenféle ismerős doboz volt. Anyától akartam válaszokat, de ahogy ránéztem, elnémultam. Arca nyúzott, kezei remegtek. Szeme piros volt, alatta karikákkal, ajkai enyhén lefelé gördültek, amiket próbált nem megmutatni, de ezt csak akkor lehetett látni, ha egy ideje már bámultam. Mintha éveket öregedett volna.
Még mindig nem ugrik be, hogy mi is történt pontosan. Kevéske részlet az, amivel emlékeim szolgálni tudnak. Viszont még mindig zavart az elmém. Az előbb még Apával beszélek, most meg hirtelen előre kerültem, de itt már csak Anya van.
— Hol van Apa?
Nem bírtam tovább várni, teljesen össze vagyok zavarodva.
— Sokkot kaptál — jelentette ki. Hangja tompa és rekedt volt. — Pár perc múlva minden eszedbe fog jutni. Addig is, örülj, hogy nem emlékszel semmire.
Nem akartam kételkedni, így csak lehajtottam a fejemet és a kezemet kezdtem el elemezni. Mást nagyon nem tudok csinálni. Próbálom visszajátszani az elmúlt eseményeket, hátha rájövök valamire. Az előbbi jelenetre - ami valószínűleg egy álom volt - tudok csak gondolni. A körmömet piszkálom, amikor észreveszem, hogy van valami alatta. Óvatosan megpróbálom kikaparni. Lehet amiatt fog valamilyen emlék visszajönni.
Amikor sikeresen kiszedtem, először a színe tűnik fel. Vörös, mint a vér. Jobban megnézem és rájövök, hogy az az. Vér... A semmiből eszembe jut az előbbi véres test és a fürdőszobabán lévő test. Szép lassan minden összeáll bennem. Annabell megölte Apát a házunkban.
— Már... már emlékszem — motyogtam. Anya csak a szeme sarkából rám nézett, de nem mondott semmit.
Egész testemet elöntötte a bánat. Szomorúan és együttérző arccal fordultam felé. Már értem a furcsa viselkedését. Akartam valami vigasztalót mondani, de csak tátogtam, mint egy hal. Nem tudok semmit mondani. Elvesztettük... Pedig az előbb itt volt... Itt ült velünk. Sőt, még beszéltem is vele. Miért? Miért történt ez? Hogy hagyhattuk... hagyhattam megtörténni?
Visszafordultam és a maradék koszt is kiszedtem a körmöm alól. Erőszakosan kapartam ki mindent, amíg tiszta nem lett a kezem. A nadrágomról lesöpörtem őket, de közben észre vettem, hogy ugyan az a ruha van rajtam, mint amit reggelt vettem fel. Jobban megnézem őket. Sehol sem változtak, kivéve, hogy eltűnt róluk a sok vér. Megvizsgáltam magamat, de a körmömön kívül nincs sehol se nyom. Könnyeimet, melyek belepték a szememet, letörlöm. Gyanúsan balra nézek. Végiggondolom a napokban eddig történt dolgokat. A pohár víz, a sebeim, a fájdalmam, minden megmagyarázhatatlan dolog.
Várjunk csak...
— Te tudsz varázsolni! — kiáltottam.
Annyira se méltatott, hogy rám nézzem. Nem tűnt meglepettnek, viszont semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán.
— Igen, tudok — válaszolta nyugodt hangon. Újabb tőr hasított a szívembe. Egész életemben hazudtak nekem erről is. Annyira egyedül éreztem magamat, hiszen soha senki sem tudott olyanokat, mint én. Erre... erre kiderül, hogy az anyám végig képes volt olyan dolgokat csinálni, mint én. Erről is hazudtak. — Elég sok idő kellett, mire rájöttél. Próbáltam jól titkolni, de amikor tíz évesen sem tűnt fel, már nem is figyeltem az erőmre. Igaz, én a helyedben előbb észre vettem volna a jeleket, de jobb később, mint soha, nem igaz?
Nem hiszek a fülemnek.
— De nem lett volna egyszerűbb elmondani? Miért kellett ezt is titokban tartani? Mire volt jó?
— Apáddal... — Megcsuklott a hangja, amikor kimondta a nevét, de hamar korrigálta magát. — Apáddal megbeszéltük, hogy ezzel csak még több kérdés elől védünk meg. Inkább elrejtettük, és így nem fogod szeretni a varázslást, mert egyedül vagy, minthogy tudj az én erőmről és azzal dicsekedj. Tudom, mit érzel, gonosz húzás volt, de muszáj volt. Egy apró rossz érzés a nagyobb jóért.
Képtelen vagyok elhinni, amit mond. Ezt tették velem? Végig nézték, ahogyan magányosan ülök a házban, barátok nélkül. Semmit nem mondtak, semmit nem tettek. Jó lett volna, ha próbáltak volna valamit tenni a magányom ellen, de nem, semmi nem történt.
Talán, ha tényleg odafigyeltem volna a jelekre, észre vettem volna őket. A sok furcsa dolgot... Akkor talán hamarabb is megtudtam volna. De nem törődtem semmilyen jelhez hasonlító dologgal. Pont úgy, mint Apánál. Ha figyeltem volna. Ha nem tudom le egy kis hallucinációnak...
— Nem akartam ezt. Nem kellett volna megtörténnie. Megállíthattam volna, ezt az egészet — vallottam be, ami újra és újra felmerül bennem, de Anya nem értette.
— Mégis miről beszélsz? — nézett rám, de mivel több ideig vizslatott, így egy dudálást hangzott el, ami miatt azonnal visszafordult és elrántotta a kormányt. Még szerencse, hogy be vagyok kötve.
— Én láttam... mielőtt eljöttünk volna otthonról. Mentem megkeresni Apát, ahogyan kérted, de amikor benyitottam a fürdőbe, ugyan úgy tiszta v... ugyan úgy feküdt... ugyan úgy volt, mint ahogy rá pár órára megtaláltuk.
A teste megfeszült, ujjai elfehéredtek a kormány felett. Tekintete nem találkozott az enyémmel.
— Értem.
— Nem mondasz semmit? Én nagyon...
— Nem mondok semmit! — emelte fel a hangját, amitől összerezzentem. — Eléggé friss az eset, én éppen vezetek, úgyhogy hanyagoljuk a témát. Meg ne szólalj mostantól! Egy szót sem akarok hallani.
Még sok mindenről beszélgethetünk volna. Lett volna lehetőségünk megbeszélni ezt az egészet, amíg csak mi ketten vagyunk. Elmesélhette volna az erejét, a családját, Annabellt, és még sok más kérdésemre is választ adhatott volna, de helyette engedelmesen csöndben maradtam és a fejemet a kezemre hajtottam, rákönyököltem az autó ajtajára, és az ablakra dőltem.
Az ajkamat beharapva próbáltam egyenletesen a levegőt venni, de a könnyeim elindultak és néma sírásba kezdtem. Remegett az egész testem a visszatartott érzelmektől, de nem akartam Anyát még jobban felzaklatni. A szívem annyira fájt, a belsőmben hatalmas űr volt.
Elvesztettem... Megöltem... Miattam halt meg. Az én hibám az egész.
Ezzel a tudattal ültem órákon keresztül, amíg a könnyeim el nem apadtak és az autó halk zúgása és ringatása álomba nem kísértek.