A Másvilág titkai

32.rész

A madarak boldogan csicseregnek, fáról fára röpködnek, élelmet gyűjtögetnek és lassan felkészülnek a hidegebb időre.
Reggel óta meg se szólaltam. Sokkal hamarabb keltem fel, visszaaludni pedig nem akartam. Amikor lehunytam a szememet, újra abban a házban voltam. Újra azok a lények között.
Az éjjeli lámpa mellett volt egy kis ezüst kör alakú tárgy, amit ha erősen megértek, egy óra jelenik meg a színemnek megfelelő köddel borítva. Olyan volt, mint egy holografikus köd, ami a pontos időt jeleníti meg. Hajnali négy órát mutatott, így alvás helyett azzal szórakoztam. Kiderült, hogy bármilyen formát fel tud venni, amit el tudok képzelni. Így alkottam madarat, egy fát, sőt a végén még azt a sárkány alakot is megformáltam. Teljesen belevesztem abba a ködlénybe, majd amikor realizáltam, hogy percek óta csak azt nézem, muszáj volt kimennem a szobából.
Egy pokrócot magamra terítve, halkan mentem ki a hátsókertbe, nehogy felkeltsek bárkit is.
A lépcsőre ültem le és csak gondolkodtam. Egy csomót aludtam, mégis fáradtnak érzem magamat. Pihenni nem mertem, mert amikor véletlen becsuktam a szememet, nem telt el pár perc sem, mire újra elfogott a rettegés. Ilyenkor a kezeim remegtek, folyt rólam az izzadságom és hevesen vert a szívem, mint aki éppen egy egész napot, megállás nélkül futott volna le. Közben végig libabőrös voltam, így a takarót még jobban magamra húztam és éberen figyeltem a természetet.
A tücskök ciripelése és a madarak éneke megnyugtatott, néha még békákat is hallottam.
Mélyen beszívtam a harmat és a kora reggeli levegőt, majd egy mélyet sóhajtottam.
Ez a hiány érzés, ami a mellkasomat nyomja, ez a szúró fájdalom, ami a szívembe mar, a tudat és emlék, hogy elvesztettem a szüleimet mindig itt van, de furcsa módon, amikor meghallom az erdőből szólító hangot, valamiért eltompul ez az érzés. Emiatt rosszul is érzem magamat, de egy kis részem egyre többet akar ebből a kábulatból. Csak nemrég hallottam meg, de máris a függőjévé váltam. És ettől borzasztó embernek érzem magamat...
Ilyen gyorsan nem felejthetem el őket. Anyát és Apát. Nem tehetem ezt velük. Éveken át én voltam nekik a legfontosabb, erre én valami hangtól egyből el is felejtem őket. Milyen ember vagyok én..?
Nem érdemeltem meg a szüleim szeretetét. A lelkem legmélyén egy szörnyű hang arra késztet, hogy ne rágódjak annyit a halálukon. De közben nem akarom ezt tenni.
Forró könnycsepp folyik végig az arcomon.
Milyen abszurd ez a helyzet... Meg se szólalok, de belül ezernyi gondolat születik, majd vetődik el bennem. Mellette pedig újra az egereket itatom.
Szétesett egy személy vagyok...
—Mi bánt téged, Bella?
Olyan rég hallottam ilyen lágy és aggódó hangot. Egy pillanatra azt hittem Anya ült le mellém. De ez csak egy pillanat volt...
Serafine egy krémszínű hálóingben, rajta pedig egy fehér köntösben telepedett le szintén a lépcsőre.
Olyan mély féltéssel és szeretettel néz barna szemeivel, hogy még jobban rám tör a bánat.
—Miért vagytok ilyen kedvesek velem?-törlöm meg a szememet az öklömmel.
Eddig akikkel kontaktusba kerültem, szinte mindenki kedvesen és udvariasan beszélt velem. Egyedül persze Nick és George az, aki némi ellenséggel vágott hozzám pár mondatot. Kettejük közül Nicholasszal persze megbeszéltem, de kétlem hogy ennyitől már el is ástuk a csatabárdot.
—Miért, szerinted hogyan kéne hozzád állnunk?-válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
—Nem tudom...-zavarodtam össze.—Mint George. Ő sokkal ellenségesebb velem, amit teljesen megértek. Az a legjobb bánásmód, amit érdemlek.-halkult el a hangom.
A különleges rózsát figyeltem, ami a két sír között még mindig töretlenül áll.
—Miből gondolod ezt?
—Minden miatt. Egész életemben soha nem tudtam rólatok. Anya meg Apa egy árva vagy kósza mondatot sem kotyogott el erről a helyről. Úgy érzem elárultunk. Téged, ezt a csapatot, sőt ezt az egész világot.-egy kis ideig csöndben maradtam, majd folytattam.—Elvesztettem a szüleimet. Azóta percről percre változnak az érzéseim. Teljesen szétestem. Egy négykézláb ötletem sincs, hogy mit kéne most tennem. Muszáj a kiképzésemre koncentrálnom, ez az egyetlen, amit tudok.
—De mit érzel itt bent?-érinti meg a mellkasomat.—Mit mond a szíved?
Összeszorított fogakkal nézem a kőből készült sírhelyet. Tisztán és mindent elsöprően megjelent előttem a válasz.
—Nem akarom elengedni őket...-suttogom magam elé, közben pedig minden összedőlt. Összegörnyedtem, a térdemre hajtottam a fejemet és hagytam, hogy átjárjon az érzés.—Nem akarom... Őket látom az álmaimban, a képzeleteimben. Az elmém folyamatosan velük szembesít. És olyankor mindig eszembe jut, hogy már sosem láthatom őket. Soha nem lesz már minden ugyan úgy. Itt hagytak, mert én képtelen voltam megmenteni mindkettőjüket. Itt voltak a kezeim közt... Én találtam meg Apa élettelen testét. Anya pedig az ölemben halt meg. Ha a kezeimre nézek, máig bele van égve az a jelenet, amikor nincs tiszta rész a kezemen. Az egészet belepte a vér...
Fájt a szemem. Égette a sós könny. Serafine arcáról is hullottak az együttérzés cseppjei. Közelebb húzódott és hátulról átölelt.
—Annyira félek nélkülük élni. Minden egy forró zuhanyként ért. Valamikor próbálom legyőzni ezt a hiányt, valamikor pedig csak sodródók az árral. Az érzéseim széttépnek belülről.-még halkan hozzátettem.—Már nem is tudom, mi jó és mi rossz...
A mellkasára húzott, én pedig az ölébe dőltem és hagytam, hogy egyik keze továbbra is a hátamat, a másik pedig a hajamat simogassa.
—Nem kell egyedül túlesned ezen a... nehéz időn.-duruzsolta lágyan a fülembe. Egy madár szállt le elénk. Ébenfekete tollai kitűntek a többi madár közül. Egyből megismertem a holló segítőmet. Idáig követett engem..?
—Attól, hogy veled történt, nyugodtan elfogadhatod a segítségünket. Támogatni és követni fogunk téged. Nagy emberek vére csörgedezik benned. Monerist vagy. Bátor és erős.
—Azt se tudom, milyen elődeim voltak...-mondom rekedten.
A holló közelebb sétált és felugrott az első lépcsőfokra. Serafine is észrevette. Láttam a szemem sarkából, hogy halványan elmosolyodik.
—Korán van még. Szeretnél valamilyen történetet hallani?
Kisimított egy tincset a hajamból. Tudtam, miért ajánlotta fel. Ezzel akarja elterelni a figyelmemet a negatív gondolatoktól. És én pont amiatt egyeztem bele.
—Mit tudsz a Másvilágról?
Felültem és figyeltem a kis hollót, ahogyan az ölembe ugrik. Megcsillantak a szárnya alatti ezüst tollak, így még szebbé tették apró termetét.
Arról a mindentudó könyvről nem szeretnék beszámolni, így nemlegesen megráztam a fejemet.
—Amikor Apa megh... amikor Anya elvitt engem abba az új házba, ahonnan Nick elhozott, még odafele mesélt egy-két dolgot, de azt nem tekintem olyan sok mindennek.
—A madaradról nem mesélt?-mutat az ölemben fekvő hollóról.
—Madaram?-simítok végig a tollas hátán, miközben értetlenül az idős nőt nézem.
—Azt mondják a több emberöltőt megélő szolgálócsaládok, akik a palotában dolgoznak, hogy minden Moneristnek van egy egyedi madara, aki hűségesen követi a gazdáját már kisgyermek kora óta. Mindenkinek eltérő a saját madaruknak a fajtája és elvileg egyből megérzik a gazdájukat.
—Akkor Ő idevalósi?-mutatok az állatra.
—Mindig is az volt.
—Már óvodás korom óta emlékszem rá. Sosem értettem, miért nem ijed meg tőlem, de mostmár választ kaptam rá.
—Óvoda..?-kérdezi zavartan.
Összehúzom a szemöldökömet és csodálkozva rá meredek. Kicsit én is összezavarodtam.
—Itt nincs óvoda?-kérdezem lassan tagolva.
—Sosem hallottam róla, de nem szeretnélek most felzaklatni. Beszéljünk valami másról!
Sajnos ezzel nem győzött meg.
—Mivel nem szeretnél felzaklatni?
—Majd segíteni fogunk beilleszkedni. Ne aggódj emiatt!
—Kezdek még jobban összezavarodni.
—Itt teljesen más élet van, mint ahol eddig éltél.-vallja be gyorsan.
—Tessék?
Nem néz rám, helyette az erdőben lévő növényekre tekint, ahogyan ringatóznak a lágy szélre.
—Ez a ház miattad lett felépítve. Miattad lett így kialakítva. Miattad hordunk ilyen kényelmes és feszülős ruhákat. A város és a palota teljesen más. Máshogy élünk, mint ott.-gondol az eddigi otthonomra.
—Hogyan élnek a többiek? Hogyan éltek ti?-kérdezem félve.
—Az most ne érdekeljen.-kérlelt, ami miatt muszáj volt felsóhajtanom.
—Amikor a határnál voltunk.-kezdem. Gyorsan témát váltottam, ne érezze frusztráltan magát Serafine.—Én könnyed mozdulattal kinyitottam a kaput, de ahogyan Nick és Dorothy nézte azt a formát, amit alkotott a bejárat, sejtettem, hogy nem arra a lényre számítottak. Azóta az kísért. Nem a jel, hanem a lény.
—Mit láttatok?
Szinte hatásszünetnek is nevezhettem volna azt a kis csöndet, de igazából csak átgondoltam, hogy érdemes-e bevallanom.
—Egy sárkányt...
Serafine döbbent tekintettel bámult. Nagyon rossz beszédtémát választottam. Ezt jól elrontottam... Maga elé meredt, mintha azon gondolkodna, hogyan fogalmazza meg, vagy hogyan mondja úgy, hogy nehogy mégegyszer kiakadjak. Úgy koncentrál rám, mintha egy porcelánbaba lennék, akihez nagyon óvatosan és lágyan kell hozzányúlni, nehogy porrátörjön. Egyedül az előbbi elszólására nem figyelt, de azon kívül pontosan tudja, és minden reakciómat árgus szemekkel követi.
—Már nagyon rég nem hallottam senkit sárkányról kérdezni. Ez mondhatni benne van a kultúránkban, mégsem említik őket a nevükön.
—Kultúrátokban?
—Igen ez olyasmi, mint nálatok a keretészes vallás.
—Nem keresztény vallásra gondoltál?
—De lehet. Muszáj volt egy csomó dolgot megtudnunk a világodról, hogy kényelmesebbé tegyük a veled való kommunikációt. És igen, nem emlékszem mindenre olyan pontosan.-szegezi fel az állát.
Nem szeretném megemlíteni, hogy a keresztény valláson kívül sok más is jelen van.
—Értem. Akkor elnézést, folytasd!
Egyre kíváncsibb vagyok. Már megint ez az erős érdeklődés...
—Szóval a legjobb talán, ha a leges-legelejéről kezdem.
Az első Monerist... - rémlik fel bennem az emlék.
—Amikor nem voltak a Monerist uralkodók, mindenki saját magának dolgozott. Sőt akkor házak sem voltak, hiszen nem tudták megépíteni, vagy ha valamilyen kis kunyhót alkottak, azt lerombolták a Rejtély erdejéből származó szörnyek. Vagy a rosszabbik, a felégetés. A sárkányok valami folytán folyton ránk támadtak, míg nem jött az Első Monerist, aki le nem győzte az egyiket, majd hidegvérrel megölte. A feljegyzések azt mondták, hogy azután a vadászat után valami megváltozott A Moneristben. Megtiltotta minden embernek, hogy gyilkolni merje a sárkányokat, mert valamilyen békét kötöttek. Mivel ekkor már uralkodott felettük, ezért a népe kétségek közt, de beleegyezett. Viszont a mostani emberek, akik külön élnek, összeesküdtek. Hatalmas tömeg gyűlt össze, akik fellázadtak. A sárkányokra és a szörnyekre támadtak, hiszen ők nem bíztak bennük. Akkor kezdődött el egy hatalmas csata. Az emberek jól bírták, de amikor az első sárkány miattuk halt meg, visszatámadtak. Porrá égettek mindent és mindenkit. Valahogyan tudták, hogy ki az ellenségük.
—És az Első Monersit addig mit csinált?
—Nem tudott semmit sem tenni. Azt mondják, titokban Ő szervezte meg a támadást a sárkányok ellen. Békét kötött velük, mert tudta, hogy amiért Ő megölte azt a sárkányt, ezért a többi szárnyas hüllő rá és a népére fog támadni. Ezt nem akarta, mivel bátor tettével uralkodóvá szavazták, és ha hagyta volna, meghalt volna az emberekkel együtt. Senki se tudja, miért egyeztek bele a sárkányok a békébe, de a lényeg meg volt. Amíg nem támadtak, addig A Monerist tudott szervezkedni. Megszervezte a támadást, amivel az egész fajt ki akarta írtani. Csak nem úgy alakult. A végén persze nem tudott semmit tenni. Helyette meglapult az épülő palotájában. A túlélők félelmükben isteneknek nevezték, hiszen lehetetlen volt elpusztítani őket. A Monerist továbbra is életben maradt, mondván Ő nem tudott semmilyen rajtaütésről. A nép nem mert utána semmin sem felháborodni, így hűségesen alávetteték magukat. Akikben élt a gyűlölet a pikkelyes lények ellen, azok el lettek zárva Másvilágból. Azóta itt mindenki a sárkányokat isteníti.
—Te mit hiszel? Szerinted hogyan történt eredetileg? Az Első Monerist jó vagy rossz volt?
—Fogalmam sincs. Erre a választ sosem fogjuk megtudni.
—És te ezeket a történeteket honnan tudod?
Ha Serafine ezekkel mind tisztában van, akkor mindenkinek tudnia kéne erről, nem?
—Gyerekként folyton valamilyen csínyen járt az agyam, és kapva kaptam az alkalmon, amikor Elizabeth segített bevinni a tiltott részlegre a könyvtárban. Még neki is tilos volt. A legelrejtettebb titkos szobában volt ez a feljegyzés, ahol persze teljesen véletlenül bukkantam rá. Senkinek sem árultam el, hiszen senki nem kérdezett erről. Én meg nem árulok el feleslegesen értékes titkokat.-kacsintott.
—Akkor nekem miért mondat csak így el?
—Mert kérdezted.-látta rajtam, ez nem elégít ki, mellesleg sejtette, hogy tudom, nem mond el mindent, így folytatta.—Érzem rajtad. Egyszerűen ennyi. Hallgatok a megérzéseimre.
—Értem. Köszönöm szépen.
—Mégis mit?
—Hogy beavattál ebbe.
Mondani akart valamit, amikor bentről, a lépcső felől álmos kiáltás hangzott. Ébredeznek a többiek.
—Remélem megnyugodtál.-mosolyog kedvesen.
—Persze, hála neked. Tartozom neked.
—Nekem elég annyi, ha támogatsz minket és velünk maradsz.-állt fel.
Honnan tudja..? Tudja, hogy el akartam menekülni. De mégis honnan..?
—Bent találkozunk.
Nem várt semmilyen visszajelzést, gyorsan eliszkolt előlem.
Utána akartam menni, amikor a holló kirepült az ölemből, csakhogy amikor felálltam újra meghallottam a szívemet simogató hívószót. Lágy hangja a széllel lenget körülöttem. Hívott, egyenesen az erdő mélyébe.

    ~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~
Mostmár tényleg egyre közelítünk ahhoz az új szereplőhöz. Még mindig titok marad, hogy pontosan ki vagy mi ő, lány-e vagy fiú, a lényeg, ha van valamilyen név ötletetek, azt nyugodtan mondjátok el. Már kaptam neveket, aminek nagyon örülök, de ettől függetlenül örömmel várok újabb és újabbakat.
(Psszt ez egy nagy titok... Később az összes nevet, amiket kapok fel szeretném használni a távoli jövőben, szóval nem kell senkinek sem szomorkodnia😉)

Nagyon boldog és kellemes nyarat kívánok minden egyes olvasómnak😘