A Másvilág titkai

36.rész

Nem tűnt meglepettnek. Pontosan tudta, hiszen belelátott a fejembe. Már ki tudja milyen régóta nézheti a gondolataimat. A gondolataimat, az érzelmeimet, az álmaimat is akár. Tudta, hogy régóta motoszkál a fejemben a sárkányok iránti érdeklődések és kérdések, így amint szembe kerültem eggyel, azt biztos nem fogom madárnak nézni. És Ő ezzel tisztában volt.
—Most viszont te válaszolj az én kérdésemre!-álltam még mindig rendíthetetlenül előtte. A szárnyait már behúzva tartotta a teste mellett.
—Bátor leány vagy te. Nem rázza testedet hideg félelmem?-szűkült össze a szinte már világító szemei, amivel a lelkemig is elláthat.
—Tudom, hogy nem akarsz bántani engem, hiszen pont te hívtál ide. Milyen hasznod származna abból, ha idehívsz egy Moneristet, majd hidegvérrel végzel vele? Mellesleg eddig rejtőzködve éltél itt, miért fednéd fel magad, ha nincs velem valami dolgod?
Mély, dörmögő nevetésétől még a föld is megremegett alattunk. Erősen kellett egyensúlyoznom, ha nem akartam a földön négykézláb várni ennek a végét.
Egy sóhajtással az orrából kijött még egy pár füstcsík, aztán a hátsó lábaira ráülve kémlelt.
—Eszes vagy, Izabella Monerist.
Halvány mosollyal néztem fel rá. Büszkeség öntött el, mégha nem is ismerem, mégha Ő már nagyon régóta nem találkozott emberrel, valahogy tudtam, hogy ezeket nagyon is komolyan gondolja.
—Ez nem válasz.
—Nem, tényleg nem az. Kövessetek! Magyarázat nélkül szólítottalak ide, de most már minden kérdésedre igyekszem megfelelő választ adni.
Felállt és a nagy testével lassan, óvatosan megfordult. Szürke pikkelyein hullámként végigszáguldott a fáklya okozta fény. Néhol viszont megtört a hiányos szemeknél, a megkarcolt vagy mély vágásoknál. A farka volt a legcsúnyább. Hegyes, szarvszerű kitüremkedő pikkelyei, melyek védekezésként segítik, megvoltak csonkítva. Levágva, szétvágva, valahol átszúrva. A szívem megsajdult, ahogy rájuk néztem. Ennek ellenére mégis milyen erősnek mutatja magát. Mintha csak semmiségek lennének.
Az én karom viszont most fájdalmasan lüktet. A felsértett könyökömnél a pulóverem is felszakadt. A vérem már megalvadt, így a sebem már csak a piszoktól és a néha hozzáérő ruhadarabtól kiált fel.

A végelláthatatlannak tűnő folyosón sorban gyulladtak fel a fények, így ezzel még hosszabbnak tűnt lesétálni ezt az utat.
—Különleges vagy, Izabella Monerist. Mindenkinek a sorsa előre meg van írva, viszont senki sem láthatja vagy tudhatja azt. Ha látjuk a saját sorsunkat, hagynánk bekövetkeztetni azt?-nézett egy pillanatra rám, majd a mögöttem sétáló állatokra.
—Nem.
—Pontosan. Te magad sem tudod, mi fog rád várni, én viszont születésed pillanatától éreztem. Szükségünk van rád...
Átgondolni sem volt időm, miért mondta többes számba, helyette már mást ejtettem ki a számon.
—Akkor te tudod, hogy mi fog történni velem, de nem mondod meg. Akkor -gondolkodtam hangosan—ezért nem támadtál ránk. És ezért hívtál ide. Mert valamiben segíteni fogok neked.
—Majdnem, kishölgy. Inkább mi fogunk neked segíteni.
—Ti..?-akadtam most már fent.
A folyosó elkanyarodott és egy nagyobb térbe sétáltunk bele. A kőfal itt tágasabb volt, de ugyan úgy, egyenesen haladt tovább. Viszont azzal a hatalmas különbséggel tért el ez a hely a többitől, hogy mindkét oldalnál egy-egy bemélyedés volt, ahol mint egy fészek, alvóhelyt nyújtott még több sárkánynak. A szám is tátva maradt. A kikerekedett szemeimmel részletesen végigfutattam a két sárkányon, akik mélyen horpasztottak. A bal oldalinak sötétbarna pikkelyei voltak és szintén négy lábbal rendelkezett, annyi különbséggel, hogy a feje sokkal jobban kitüremkedett, melyen hegyesebbnél hegyesebb szarvak pihentek. A másiknak ezzel ellentétben kicsi feje volt, két lába, a szárnya pedig egyben a karjai is voltak. Olyan színe volt, mint a vakító napnak, mégis a farka felé inkább a lenyugvó naplementére emlékeztetett.
Így haladtunk tovább. Én ámulva nézem az egyre másabb lényeket, közben pedig hallgatom az egyetlen ébren lévő tűzokádó állatot magam mellett. Csak bólogatni tudtam, annyira lekötöttek a társai. A szívem olyan erősen és gyorsan vert a boldogságtól, ahogy még sosem. Mintha egy nagyon régi, elnyomott álmom valósággá vált volna.
—Nem hiszem, hogy részleteznem kéne a miértjét és a pontos okát, amiért mindannyian erre a helyre kényszerültünk. Majd egyszer te is megszerzed ezt a tudást.
—De én már tudok róla.-szólaltam meg nagyon rekedt hangon. A hangomnak óráknak tűnt ez a némaságban való séta, ellenben az agyam és a szívem csak pár percnek érzi.
—Azt hiszed, amit mondanak neked, Izabella Monerist. Mert ezt állítják, nem biztos, hogy a valóság. Egy bölcsnek hitt ember leírta, amit szerinte Ő látott, majd mindenki elhitte azt. Ha Anyád azt mondta volna, én csak bosszút akarok a családoknak, akkor megpróbáltál volna nekem támadni? Megmakacsoltad volna magad és egy szavamat sem hitted volna el? Az igazságot sosem tudhatod meg mástól, csak te magad derítheted ki.
—Azt akarod, derítsem ki, hogy pontosan mi is történt veletek? Ezért vagyok itt?
—Nem. Nem áll szándékomban elárulni a sorsodat, azt magadnak kell bejárnod. Viszont nálam van egy darab belőled.
—Mid van?-kérdeztem döbbenten.
A sárkányokról is levettem a szememet, csakhogy a hatalmas sárga szemekbe tudjak nézni. Teljes komolyságot tükröztek, amitől megijedtem. Miről beszél? Egyáltalán mennyi idős lehet? Lehet már nagyon öreg, így képtelen értelmesen gondolkodni.
—Oh, gyermekem... Néha úgy érzem, idősebb vagyok az időnél is. Az Első Moneristet is ismertem, én vagyok ennek a helynek és a sárkányoknak az őrzője. Én őrzöm a többi sárkány évszázadon át tartó álmait, s a te részedet. A nevem Cuspient, a sárkánybarlang és a benne szunnyadó sárkányok őrzője.
—Milyen részemet? Miről beszélsz, Cuspient?
A lábam már sajgott a sok sétálástól, a hátamon minden apró pihe felállt, libabőr rázta a testemet, a szívem pedig még mindig hevesen vert, mellesleg most már tűkön ülve várom a válaszát, Ő mégsem mondott semmit. Tovább haladt, majd a hosszú folyosó végén megállt a fal előtt. A több száz sárkányok már elfogytak, innen már csak a visszaút van.
—Eme részedet csak saját szemeddel láthatod, különben a szavaim nem jutnak el úgy hozzád, mint a valóság.
Mély levegőt vett, majd a száját kitárva sötétvörösen izzó lángokkal borította be a falat. Hátrébb léptem, egyik kezemmel az arcomat védtem az erős fénytől, a másikkal pedig a Kamélfarkasokat próbáltam megvédeni a forróságtól.
Amit becsukta a száját a hegyes fogai úgy ragyogtak, mint a frissen készült ékkő. Még fehérebbek és talán még hegyesebbek lettek. Na azokat a fogakat az idő nem rágta meg...
A fal olvadozni kezdett, majd utána szétesni, de a darabok nem a földön területek szét, hanem maga a föld nyelte el. A tetején szintén félkörrel volt kialakítva, vagyis inkább leégve. Ezt sokáig nem tudtam nézni, mert egy mohás, indás hely tárult fel előttünk, ami teljesen elvette a figyelmemet.
Itt nem volt szépen kialakítva a fal vagy a plafon. Nem... Ez a természetre lett bízva. A szoba körül a zöld összes színében pompázó indák ölelték körbe a falat. A falat, amiben világító kövek voltak. Itt nem volt tűz, fáklya vagy gyertya. A fényt a kristályok adták. Minden színben voltak, főként a kékben. Az egyik sarokban a falból kristálytiszta víz folyt ki, ami vízesésként ömlött a földbe, majd cikázva a terem közepe felé ment. A vízben ugyan úgy voltak növények, viszont ott is a kövek ragyogtak.
Közelebb sétáltam a kis hely felé, ahová az apró folyó haladt. Kitüremkedő sötétárnyalatú szikla volt, még több kristállyal ellátva, és a vízzel, ami körkörösen halad felfelé. Óvatosan a vízbe helyeztem a kezemet, ami forró volt, mellesleg fittyet hányva a gravitáció törvényének, felfelé folyt egészen a részemig.
Moha ölelte körbe alul, a moha körül pedig a víz állt, benne pedig ezernyi felvillanó, majd homályosodó lüktető kristály a szivárvány színeiben.
A lélegzetem is elállt, amikor a tenyeremnél is nagyobb dolog pihent ott. Minden testrészem sóvárgott érte. Azt akarták, hogy megérintsem, megfogjam, majd egész életemre a részemmé váljon. Pislogni se akartam, nehogy azzal a tized másodperccel is ne láthassam.
A kezem olyan lágyan nyúlt hozzá, mint még soha semmihez. Az érdes, de mégis sima külseje tökéletesen bele illett a kezembe.
—Érzed, Izabella Monerist? Tudod mit tartasz a kezedben?
—Igen tudom.-suttogtam elkápráztatva.—A részemet, a sárkányomat tartom a kezemben.
Gyönyörű sárkánytojás. Fekete és lila alapszíne, rajta sötétkék foltokkal, mintha maga az űrre néznék. Pikkelyei egyenletesen és szabályosan haladtak fentről lefelé. Szinte éreztem a benne lapuló életet. A szívemre tettem, ami után egyből felsóhajtottam. Eddig nem is voltam teljes. Ő várt rám és én vártam rá születésem óta. Ő a szívem másik fele, aki most újra eggyé vált velem.
—Amikor megszülettél az egész erdő felsóhajtott. Mindenki megérezte, de senki se tudta, mi történt igazából. A tojás akkor jelent meg itt. Se sárkánynőstény, se sárkányhím nem volt jelen, hisz mélyen aludtak. Ez a hely is magától vált valóra. Okkal jöttél világra, okkal vagy itt, okkal hívtalak ide. Te vagy a mi Úrnőnk. Te vagy a mi felszabadítónk. Így hát üdvözöllek, Izabella Monerist Királynő!
Az idős, háborút megélő szürke sárkány, kinek pikkelyei újra felcsillantak, vele együtt a reménye is. Ő is, mint minden lény Másvilágban, ugyan úgy meghajolt előttem, de ez most teljesen más volt. Ő már szinte egy idős ezzel a világgal, mégis előttem, egy lány előtt, aki alig pár napja érkezett ide, most királynőnek nevezi, majd meg is hajol?
Tudtam... Ez most sokkal többet jelent, mint bárki másé. A szemembe könnyek gyűltek, a szívembe visszatért a szeretet, a számra pedig köszönet ült.
A még mindig ölemben tartott tojásra nézek. Anya és Apa már meghaltak. Elbúcsúztam tőlük. Azt hittem a haláluk után sosem fogok tudni szeretni, mégis itt tartok egy sárkánytojást a kezemben és úgy érzem visszatért belém az élet. Visszatért belém a szeretet.
A hatalmas sárkány visszaállt a négy lábába, én pedig könnyek közt próbáltam köszönetet mondani.
—Annyira... Én annyira, de annyira hálás vagyok neked. Sosem gondoltam volna, hogy egy tojás miatt úgy fogom érezni, újra visszatértem. Egyáltalán sose gondoltam volna, hogy sárkánnyal fogok szembe kerülni. Most mégis, egy éjszaka alatt ide kerültem, és egy sárkánygyermeket tartok pont a szívem alatt. Köszönöm szépen, Cuspient!
—Mi köszönjük, hogy itt vagy és segítesz nekünk, Királynőm. De most már hajnalodik, ideje haza térned.
—Igen, lehetséges.
Utoljára felnézek a már aranylóan ragyogó szemekbe és elmosolyodom. Lehajtja a fejét, így végig tudok simítani ezüst és száraz pikkelyein. Felemelő érzés egy igazi sárkány meleg bőréhez érni.
—Remélem még találkozunk.-mosolygok rá.
—Egyszer talán még fogunk.-búgja halkan.
Megfordulok és sétálnék vissza, csakhogy nem tudom, hogyan kéne kijutnom, majd lejutnom a hegyről.
—Eléggé kínos, így búcsúzás után, de tudsz segíteni nekem, hogy hogyan jussak vissza a többiekhez?
—Örömmel. Viszont jól fontold meg kit fogsz beavatni ebbe. A tojásod a te részed. Ha téged bántanak azt Ő is megérzi, s ez így van fordítva is. És lehet, nem mindenki jó szándékkal van köztetek.
George...-villan fel bennem a gondolat. Igaza van, nem kéne csak úgy besétálnom egy nagy sárkánytojással a kezemben.
—Rendben. Tudom, mit fogok tenni. Még egyszer köszönöm... hogy figyelmeztettél engem.
—Tudni fogod, mi a helyes út, Izabella Monerist Királynő...
Ezután a mondata után égető tüzet okádott ránk, ami forró volt, mégsem égetett. Sötétzöld volt, akár a növények körülöttünk, ahová kerültünk utána.