A Másvilág titkai

27.rész

— Az érzelmek nagyon befolyásolják az erődet — szólt egy idősebb hang mögülem. Megfordultam, még pont láttam a halvány mosolyát, amit próbált elrejteni. — Anyádnak is meg kellett tanulnia irányítania az erejét és az érzelmeit, majd ezeket különválasztani egymástól.
— Honnan tudod ezt Anyától. Egyáltalán honnan ismered... — akartam mondani a nevét, de nem jutott eszembe. Olyan érdekes és nehéz.
— Serafine.
Előrébb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Világosbarna haja a lapockájáig ért. Az ágyra mutatott, amire leült, aztán megpaskolta maga mellett a helyet.
— Szeretnél anyukádról történeteket hallani? — tette fel a költői kérdést. — Anyád és én nagyon jóban voltunk. Mondhatni legjobb barátnők.
— Tényleg?
Sosem mesélt erről.
— Igen. Már gyerekkorunk óta ismertük egymást — mosolyodott el, így láthattam a kis gödröcskéit a szája két oldalánál. — Még azelőtt is barátnők voltunk, mielőtt az apukáddal összefutott volna.
— Milyen volt gyerekként?
Talán, ha történeteket hallok róla, akkor egy kis részben visszakaphatom. A múlt ott lehet nekem, amibe kétségbeesetten belekapaszkodhatok. Annyira vágyok a közelségére, a szeretetére, hogy az első, róla hallott dologról részletesen tudni akarok.
Lelkiismeret-furdalásom lett, amiért Anyát jelenleg jobban hiányolom, mint Apát. Ő is nagyon hiányzik, de jelenleg Anya tudná megérteni a legjobban, min megyek keresztül. Olyan, mintha ő mindig is megértette volna a fájdalmaimat és küzdelmeimet. Most már tudom, tényleg tudta, hogy mennyire nehéz harcolnom a saját erőm ellen, ami a véremmel és az érzelmeimmel vannak egybeforrva.
Lehet, ezért érzem most jobban a hiányát, mert nincs itt, hogy segítsen legyőzni a félelmeimet vagy a negatív gondolataimat.
— Épp olyan, mint te.
Meglepett ez a kijelentése, de nem szólaltam meg. Mivel nem hasonlítok rá, így nem a külsőségekre gondolt. Máshogy is nőttünk fel, úgyhogy ezt sem értettem. Ezen a helyen biztos bárhova mehetett és bárkivel barátkozhatott, ellenben velem. Itt más élete lehetett. Nagyon más.
— Ezt elég nehéz elképzelni — jelentettem ki szkeptikusan.
— Ha becsukom a szememet, előttem van az arca. Látom benned a vonásait, de inkább az apádra ütöttél. Viszont ha külsőre nem is pont ugyan úgy néztek ki, attól még belsőre sok tulajdonságot örököltél. — Mintha tudná... — Például aggódós volt.
— Mi miatt aggódott? Hiszen hercegnő volt, ott ahol mindenki tisztelte őt.
Egyszerűen nem értettem, miért lennénk hasonlóak.
— Az ikerhúga miatt. — Az ablakomon át nézett ki, mintha visszaemlékezne. — Nagyon szerette, de ő nagyon csöndes és visszahúzódó volt. Félt és aggódott.
— Annabell — éllel a hangomban ejtettem ki a nevét, viszont Serafine elengedte a füle mellett.
— Igen. Nagyon más volt, mint Elizabeth. De ő mégis szerette a kis húgát.
— Mikor ismerted meg? Vagy hogyan lettetek ilyen jóban?
Nem akarom megemlíteni, hogy egész életemben nem beszélt Anya róla.
— Anyám szolgálólány volt a kastélyban. Ott nőttem fel és ott szereztem az első és egyetlen legjobb barátnőmet.
— És ki volt az apád?
— Nem ismertem. A mai napig nem tudom, hogy ki is volt. Anyám sosem árulta el.
Szomorúnak tűnt, amiért egyetlen barátja sem volt egész életében Anyán kívül. Sokat jelenthetett neki, míg Anya sosem mesélt róla. Vajon neki is fontos volt?
— Ne rágódj miatta! Nem érzem azt a köteléket vagy késztetést, hogy legyen egy apám.
— És hol van most az édesanyád?
Megfogtam a kezét, de bevillant egy szörnyű kép, ahol csomó ember köhögve esett össze, majd szép lassan kihúnyt minden élet belőlük. Az orvosok tehetetlenek voltak. Sorban haltak meg. Láttam még egy idős nőt, aki a kezemet fogta, aztán egy búcsúcsókot hagyva a homlokomon eltűnt. Aztán újabb villanás, és egy hatalmas franciaágyon ültem, kezemben egy átázott ronggyal, mellettem pedig egy gyönyörű kislány ült, akinek barna haja és barnás-zöld szeme volt.
Egyből elengedtem a kezét.
— Jól vagy? — fogta meg a vállamat, amitől összerezzentem.
— Persze, de most már nem kell válaszolnod a kérdésemre — válaszoltam zavartan.
— Oh, jaj! — értette meg végre a célzásomat. — Nem akartalak megijeszteni ezzel. Nem direkt csináltam, sajnálom.
— Egyáltalán mi volt ez? — dörzsöltem a kezemet. Itt mindenki tud valami hasonlót, mint én?
— Ez még Elizabeth miatt történt. Szórakoztunk és kitalált valami furcsa játékot. A legeldugottabb szobába mentünk, ahová nem járt senki, és ott varázsigét mondatott el. Akkor történt valamilyen fájdalmasan varázslatos dolog. Kaptam egy töredéknyi Monerist erőt — bizonyította be az ujjával, aztán szégyenlősen elmosolyodott. — Az elején nagyon furcsa volt, aztán rájöttem, igazából milyen jó ez a képesség. A részem lett, és most már képtelen vagyok nélküle élni.
Átéreztem.
Már nagyon sokszor gondolkodtam ezen. Milyen lenne az erőm nélkül élni. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden. Nem kellett volna félnem az emberektől. Nem kellett volna figyelnem az érzéseimre, nehogy véletlenül olyat tegyek, amit megbánnék. Kisebb koromban csak ezen járt az agyam. Nincs varázserő, az egyenlő a sokkal könnyebb élettel. Viszont már nagyon ritkán jön rám ez a vágy. Most sem szeretném eltűntetni, mert ugyanúgy az én részem is. Viszont jelenleg folyamatosan az a gondolat ködösíti el az elmémet, hogy ezzel meg tudtam volna menteni a szüleimet, mégsem ért semmit az erőm.
Semmit nem ért...
Újra düh öntötte el a testemet. Ökölbe szorítottam a kezemet és az ablak felé fordultam, Serafine-nel ellentétes irányba. Észrevette, így barátságosan megfogta a kezemet, emiatt pedig melegség áradt szét a testemben. A haragom a melegség után egyből elpárolgott. Visszafordultam és lenéztem közénk. Fehéren világított a tenyere. Nem tudtam sokáig nézni, mert amint megpillantottam, elvette a kezét.
— Fehér — mondtam halkan. Az előbb is feltűnt, de most semmi kétségem se volt.
— Igen. Nem ezzel születtem, ezért nincsen saját színem, de ezzel is meg vagyok elégedve. Nincsen okom a panaszkodásra — nyitotta ki a tenyerét, ahonnan egy apró, fehér pillangó repült ki. — Így is épp olyan gyönyörű, mint a tiétek.
Körberepült a kis bogár, maga után pedig fehér csillagport hagyott, majd amikor körbeért, ugyan olyan csillogó porrá vált.
Erős kopogás zavart meg minket. Serafine megigazította a barna haját, így láthattam az észrevehetetlen ősz tincseit.
Nagyon kedves ez a nő, nem véletlenül barátkozott Anya vele. Egyedül azt sajnálom, hogy nem mesélt róla senki.
Kinyitotta az ajtót, majd köszöntötte a kint állót. Beljebb lépett, így szembe találtam magam Nickkel. Egy pillanatra rám nézett, de nem szentelt ennél több figyelmet. Helyette Serafine-nel kezdett beszélni.
— A húgom készíti az ebédet. Megkért, hogy szóljak nektek, mert szeretné, ha hármasban főznétek. — Felém fordult, és a következő mondatot nekem címezte. — Szeretne jobban megismerni.
Én csak némán ültem ott. Ez aranyos Dorothytól. Serafine udvariasan elmosolyodott, majd miután rábólintottam, megköszönte. Intett a kezével, aztán Nicholas mögött lementünk.
A bejárati ajtónál Nick levált rólunk. Pont el tudtam csípni egy mondatot kintről.
— Ezt nem tudom megjavítani, Nick. Mit csináltál ezzel a járművel? — kiáltott fel valaki. Még nem ismerem a hangokat.
— Majd később elmondom. Az egész csapatnak tudnia kell erről.
A nappaliban a kopasz férfi és az a kék szemű ült, előttük pedig ugyanaz a térkép, mellette pedig egy füzet, teleirkálva. Ha jól emlékszem, akkor a kék szeműt Peternek hívják. A másiknak pedig valamilyen "G" betűs szóval kezdődik a neve. Nagyon szégyellem magamat, amiért nem tudom megjegyezni a nevüket.
Felnéztek és egyedül Peter üdvözölt. A sötét szemű csak biccentett, aztán folytatta a térkép vizsgálását.
Én udvariasan, de szégyenlősen rájuk néztem, aztán sietve a konyhába mentem.
— Sziasztok — üdvözölt minket Dorothy. — Megölelnélek titeket, de ahogy látjátok, nem tiszta a kezem.
— Semmi baj. Majd máskor — simogatta meg a hátát Serafine.
— Miben tudunk segíteni? — jöttem közelebb.
Rossz ötletnek tűnt beleegyezni. A szobában szeretnék ülni és pihenni, de egyben a sötét gondolatoktól el akarok menekülni, amihez meg tökéletes a főzőcskézés. Borzasztó ez a kettős érzelem.
— Bella, te légy szíves a zöldségeket vágd fel, Serafine, ha megkérhetlek, akkor figyelsz a levesre? — kérdezte, de egyértelmű utasításként hangzott.
— Persze — válaszolta és a nagy lábas mellé állt, majd elkezdte kevergetni.
Előrébb sétáltam. Serafine a tűzhelynél állt. Mögötte elhaladtam és jobbra befordultam, ahol Dorothy valamilyen darált húst nyomogatott, pont úgy, mint én gyerekként a gyurmát. Nem messze tőle zöldségek sorakoztak, mellettük pedig egy vágódeszka volt. A vágódeszka elé álltam, megfogtam az éles kést, majd miután a kezembe vettem a megmosott, tiszta répát, elkezdtem kis karikákra vágni.
Az elején csöndben álltunk. Nem tudtam és nem is akartam megszólalni. De amikor a gondolataim sötét irányba haladtak, kétségbeestem. Nem akarok megint abba a rémálomba esni. Ha senki sem szólal meg, muszáj lesz nekem, különben körülölel a negatívitás.
— Serafine, azt mondtad, hogy jó újra találkozni — emlékeztem vissza a bemutatkozásra.
— Csecsemő korodban melletted voltam. Én dajkáltalak. A szoptatást nem engedte anyád. Csak a saját tejét akarta itatni veled.
— Nem ez lenne a normális? — zavarodtam össze.
— Ahol eddig éltél, az emberek világában lehet, hogy mindenki így csinálja, de itt, akinek van dajkálója, azoknál a dajka szoptatja a gyermeket, nem az anyuka.
— Akkor Anyát az ő dajkája etette, míg engem a saját anyám — értettem meg.
— Pontosan — bólintott.
— Képzeljétek el! — kezdte Dorothy. — Ott vagyok én piciként, Nicky egy pár évvel idősebbként. Én éhes vagyok, ő pedig értetlenül áll és készül szoptatni — nevetett.
Ez inkább szomorú, mint vicces. Szegény Nick még gyerek volt, amikor gondoskodnia kellett a húgáról.
— Örülök, hogy ilyen szórakozottan állsz ehhez, de Nicholasnak igaza van. Miattam haltak meg a ti és az én szüleim is — fogtam meg a vállát. — Igaza van. Muszáj bocsánatot kérnem. Vele is fogok erről beszélni, de most itt az alkalom, hogy veled beszéljem ezt meg először. Én nagyon, nagyon sajnálom! Őszinte részvétem a családodért — hajtottam le a fejemet, de Dorothy felemelte és elmosolyodott. A zöld szemei csak úgy csillogtak.
— Semmiről sem tehetsz. Még gyermek voltál. Viszont annál jobban értékelem a bocsánatkérésedet — ölelt át, de a húsos kezeivel nem ért hozzám, nehogy olyan legyek.
Nagyon jól esett. Olyan szeretetteljes és kedves ez a lány, annak ellenére, amik történtek vele.
Amikor elengedett, némán folytattuk az ebédet. A maradék időben nem gondolkodtam. Szeleteltem és adogattam a lányoknak. Más feladatot nem kaptam, ezért azt az egyet próbáltam minél jobban megcsinálni.
— Jól van. Készen vagyunk — tette csípőre a kezét.
— Bella, megterítesz, kérlek? — nézett rám Serafine, miközben kivette a csattot, ami főzés közben a haját tartotta.
— Persze — válaszoltam, aztán a tányérok után kezdtem kutatni.
— Várj, segítünk — mondta Dorothy.
— Köszönöm!
A fehér terítőn sorra jelentek meg a tálak, az evőeszközök, majd a poharak. Serafine elment szólni a fiúknak, miközben mi bevittük a levest az étkezőbe.
A nappaliban ülő két férfi jelent meg először, nem sokkal rá pedig Nick és Steven, ha jól emlékszem a barna hajú, barátságos emberre. Anya testőre volt, azt mondta. Akkor biztos ő is tudna mesélni róla.
Mindenki leült a - gondolom szokásos helyére. Én Dorothy mellé, az asztal szélénél helyezkedtem el. A jobbomon, az asztalfőnél ült Steven. Jobban meg akartam nézni a többieket, de Steven megszólalt.
— Jó étvágyat mindenkinek!
Volt egy olyan megérzésem, hogy hosszú lesz ez a vacsora számomra.