A Másvilág titkai

40.rész

Az erőmet egyre jobban tudom uralni. Hirtelen szabadult ki, de a körülményekhez képest meg tudtam állítani. Egyes napokon érzem az ereimben lüktető mágiámat, ami szét akarja feszíteni a testemet, de gyorsan le tudom győzni a kényszert. Mégis, titokban megkönnyebbülés fog el, amikor használhatom. Ahogyan végre kiszabadul a testemből a felgyülemlett varázslat, és szinte szárnyalok a földtől legalább egy méterre a leesett súlytól. Megfigyeltem, hogy ha napokon keresztül alig varázsolok, a karom és a kezeim szinte égnek, ezzel egyetemben feszültebb is vagyok a többiekkel. Ilyenkor általában félrevonulok és apróbb varázslatokat csinálok. Szerencsémre, eddig senki se zavart meg, egyedül Nick ólálkodott a közelemben, ami egyben idegesítet és egyben örömmel töltött el. Tetszett, amiért foglalkoztatom, ellenben voltak olyan pillanatok, amikor kifejezetten dühített. Viszont sosem tudtam olyan sokáig haragudni rá, emiatt pedig még mérgesebb lettem.
De a többiekkel egyre jobban kijöttem. Ismerkedtünk, beszélgettünk. Az egyik kedvenc napom az volt, amikor egy nem annyira hűvös este kiültünk a kertbe és miután tüzet gyújtottunk beszélgetni kezdtünk. George is ott volt, így volt alkalmam kicsit finomítani ellenséges hangulatán. Nicholasszal pedig közelebb kerültünk egymással, mivel a több napon át tartó titkolózását kétkedve, de feltárta és megosztotta velem, ami nagyon jól esett.
Aznap épp gyakoroltam, ahogyan Serafine és Dorothy mutatta, amikor is a bokrok takarásából Nick bújt elő. Az elmúlt hetekben többször kaptam már rajta, ahogyan az erdőbe bemegy, majd órákkal később visszajön. Egyszer akartam utána eredni, de felfigyelt rám és elkapott, így nem mertem többet követni, hiszen a lépteim még nem olyan halkak, hogy némán a nyomába eredjek.
Serafine tanított a settenkedésre, de ahogy a gyakorlatban látszott, még nem tökéletes.
Azután az eset után már csak figyeltem a távolodó alakját, és számoltam az erdőben töltött perceit. Nem mertem megkérdezi egészen a mai napig.
A testem a napok alatt hozzáedződött a felnőttek által kiadott edzéstervekhez. Az elején vártam a megváltást hozó Istent, a következő napokban próbáltam nem beleesni a leveses tálamba, miután egy alapos tornázás után hulla fáradtan ültem le, és izomlázzal markoltam a kanalat, ami még sosem volt olyan nehéz, mint akkor.
Mára viszont már kellemes érzés volt, ahogyan az izmaim megfeszülnek, az izzadság hozzátapad a ruhámhoz, és szemeim erősen koncentrálnak az előttem álló bábura.
Egy gyors mozdulattal a homokkal feltöltött zsákba ütöttem, ami a bábunak a teste lenne, majd egy jól irányzott rúgással pont az emberke térdét találtam el, de mivel ott már a homok lejjebb ment a talpához, így az én lábamat nem a homok állította meg, hanem a vastag, kemény, szálkás farúd.
Halk káromkodás hagyta el a számat, majd amint hozzáértem a fájdalmasan lüktető sérüléshez, a fenekem a földön kötött ki, a számat pedig még több szitokszó hagyta el. Felszisszentem, ahogyan végigsimítottam a lábamon. Mérgesen néztem fel a hahotázó szőke ficsúrra, aki szórakozottan végig néz rajtam a távolból, aztán még mindig kuncogva közelebb jön és a kezét nyújtja. Sértődötten előrébb tolom az ajkaimat, majd a bábut nézve megfogom a kezét.
Megint végigfut rajtam a hideg egészen a hasamig, ahol apróvá varázsolja a szerveimet, aztán kellemes libabőrt hagy maga után. Kezdem megszokni ezt az érzést, egyedül az a rossz, hogy ebből egyre többet akarok. A mai napig nem jöttem rá, miért is sóvárgok ennyire Nicholas érintése után. Legyen az verbális vagy nonverbális, akárhányszor a közelembe van, a szívem hevesebben ver. Valamiért ez a többieknél nem olyan maradandó. Dorothy is nem egyszer mondott már olyat, amitől hatalmas boldogság jár át, de az csak töredéke, amit akkor érzek, ha Nickkel együtt nevetünk valamin. Ez az érzés egyszerre megrémiszt és boldogsággal tölt el. Ennél már csak egyes álmaim szoktak teljesen összezavarni. Nem minden álmomra emlékszem, egyeseknél csak az ottani érzés marad meg. És az álmaimban, néha... néha Nicholas Westrom is ott van. Amikor az éjszaka közepén felkelek, még hallom, ahogyan a nevemet suttogja. Az olyan éjszakákon a vágy olyan erővel tör rám, hogy képes lennék kirohanni egészen a szobájáig. Ezeken a fejemet fogom, közben pedig próbálok higgadtan viselkedni.
Elment az eszed, Izabella Monerist... El, de piszkosul el...
—Kösz, de megoldottam volna egyedül is.
Felszegem a fejemet és a szemébe nézek. Ezen csak a szemét forgatja.
—Gondoltam... Fenséged tökéletesen fel tud tápászkodni a földről, miután szerencsétlen módon a sárban kötött ki.
—Nincs is sár! Nem is esett az eső.
—Esni nem is.-megvonta a vállát, mintha teljesen egyértelmű lenne a nedves talaj, amiről beszél.—Nem kell eső ehhez. Elég egy kevéske víz egy... kannából?
Kerek szemekkel nézek elégedett fejére, majd körbenézek magam körül. Serafine éppen a zöld locsolókannával locsolja meg a virágokat és gyógynövényeket, amik a ház körül vannak. Világos haja szokásosan fel van csatolva, közben halkan dúdol valamilyen dallamot. A víz egyből kifolyik, amikor arrébb totyog a következő virághoz. Villámcsapásként ér a felismerés, miszerint Nicknek igaza volt. Serafine miközben kijött az ajtón, a víz folyamatosan kilötykölődött a kannából, így könnyen oda is elérhetett a nedvesség, ahová én estem.
Mélyet sóhajtva a fenekemre nézek, ahol a fekete anyagon barna, félig száraz, félig ragacsos föld maradványok vannak.
Nick a nevetésével megtöri a köztünk lévő csendet. Mérgesen rá nézek, de Ő nem törődik velem, a hasát fogva nézi meggyötört arcomat. Én eközben összeszűkített szemekkel letöröltem a darabokat, majd egy gyors mozdulattal Nicholas arca felé irányítottam. Ő gyors volt, de a folyamatos edzéseimnek hála, a reflexeim gyorsabbak lettek, így a kezemhez igyekvő csuklóját arrébb löktem a másik kezemmel, a sáros tenyeremet pedig az arcába kentem.
Lehunyta a szemét és megmerevedve hagyta, hogy az arcán szétkenjem a koszt. A nyugodt tekintete miatt zavart lettem és egyből éreztem is a bizsergést az ujjaim hegyén. Elkaptam a kezemet és a maradékot lesöpörtem.
—Szóval, mit csináltál az erdőben?
Sima arca egyből megfeszült, majd ideges szemekkel nézett le rám. A karjába belekente a sarat, aztán hidegen válaszolt.
—Semmi közöd hozzá. Ne kíváncsiskodj!
Nem egyszer előfordult már ez a hirtelen hangulatváltozás köztünk. Egyik pillanatban még valami furcsa, megmagyarázhatatlan vidám dolgot teszünk, majd ahogy mindketten rájövünk erre, feszültek leszünk és a másikba belerúgunk. Nem haragszom rá emiatt, mert pontosan én is ezt teszem vele.
—Ezer bocsánat, nem gondoltam, hogy ilyen érzékenyen érint az erdőben lévő "fontos dolgod".
Gúnyosan felvittem a hangomat, miközben idézőjeleket mutattam az ujjaim segítségével. Nicholas egyre haragosabb lett.
—Fontos dolog? Gyere! Ha ennyire tudni akarod, akkor gyerünk!-Megragadta a kezemet és az erdő felé húzott.—Innen nincs visszaút, Izabella!
Nagyot nyeltem. Nagyon ritkán hívott a teljes nevemen, az esetek többségében, amikor nagyon dühös volt és valami elég nagy bajt követtem el. Jelen esetben lehet eléggé megbántottam.
Nem engedte el a kezemet, sőt, erősebben átfogta a csuklómat, hogy véletlenül se tudjam kirántani. A sár rászáradt az alkarjára, még a szorult helyzetem ellenére is le akartam szedni róla.
—Itt van az a nagyon fontos hely, ami miatt annyira gyanúsítgatsz már napok óta. Mert ne hidd, hogy nem vettem észre. Leskelődsz utánam. Azt hiszed, valami bajt követek el. Nem! Nem csinálok ilyet. Erre a helyre jövök, ahol ez van.-Az apró tisztás közepére mutat, ahol rengetek kő volt egymásra építve, két külön helyre, de egymás mellett. Sírhely... Nickre nézek, aki megkeményíti az arcát, majd közelebb megy, ezért nem tudok többet leolvasni az arcáról.—Ezt én csináltam. A húgomnak direkt nem mutattam meg. Nem szeretném, ha tudna róla. Csak aggódna értem, közben pedig Ő törne össze, mégha nem is emlékszik a szüleinkre olyan jól. Nem kell neki tudnia erről, így ígérd meg nekem, hogy nem szólsz egy árva szót sem erről!
Mellé sétáltam és először a két sírhelyre néztem, majd ahogy a hangját hallottam, a kezemet felemeltem és a vállára akartam tenni biztatás gyanánt, de megálltam. Mögötte álltam, így nem látta, hogy habozok. A hangja olyan összetörtként csengett, hogy képtelen voltam haragudni rá az előbbi kirohanása miatt. Vele egyetemben én is lenyugodtam. Amint Nick ideges lesz, úgy követem én is, és amint lenyugszik, én is az leszek.
Ezzel a tettével megint a húgát védi meg a saját érzéseitől. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen erős is Nick. Egy igazi erős férfi, aki inkább elrejti a fájdalmát, csakhogy ne lássa a családtagja.
A kezem megpihent a vállán. A kis és a gyűrűs ujjam még a bőrét is elérték a nyakánál. Éreztem a testéből áradó melegséget és a lüktető pulzusát.
—Átérzem a fájdalmadat. Ha bármikor kell valaki, akinek kiadhatod az érzéseidet, akkor rám bármikor számíthatsz.
Próbálok biztató és a lehető legnyugodtabb lenni, de elég nehéz koncentrálnom, mert Nick Westrom keze az enyémre került. A kezemet körülölelte Nick teste. A keze, a nyaka, a pár szál szőke haja, ami csiklandozza az ujjaimat. Maga Nick.
—Köszönöm. Lehet egyszer szavadon foglak.-motyogta alig hallhatóan.
—Milyenek voltak?-szólalok meg jó pár eltelt perc után. Nick összerezzent, de hamar rendezte a vonásait. Jól elmerülhetett a gondolataiban, ha ennyire megijedt ettől a kérdéstől...
—Kedvesek. Nagyon lágyszívűek. Olyan jól bántak velünk, hogy szinte már elkényeztetettek.-Felszisszent és az ajkát beharapva folyamatosan pislogott, ezzel kipislogva a szemébe gyülekező könnyeit.—Anyám gyönyörű volt. A megtestesült tökéletesség. Apám erős volt és büszke, mégis rengetegszer áldozta fel a büszkeségét, csakhogy inkább szerelmével lehessen.-Itt elhallgatott és mereven előre nézett, miközben a mély hallgatás közben a kezemet megszorította. Csendben tűrtem, amíg rá nem jött és el nem engedett.—Dorothy születése után minden megváltozott. A boldogság valamiért szétesett, a húgomat pedig már nem szerették olyan jól, mint engem. Pedig semmi gond nem volt vele. Alig sírt, nyugodt csecsemő volt. Miután meghaltak, megesküdtem, hogy én mindig szeretni fogom Dorothy-t. Legyen akármi, én mindig vele leszek és mindig szeretni fogom. Ő örökké az én kishúgom marad.
Mégis igaz az az állítás, hogy az idő sokkal gyorsabban telik, ha egy olyan személlyel vagyunk, akivel jól érezzük magunkat. Nicholas mellett az idő csak úgy elrepült, mint a madarak felettünk. Az énekük tették még varázslatosabbá ezt a pillanatot.
Viszont ahogy a mondás állítja, az idő csak úgy elszáll, az együtt töltött percek vagy órák már le is teltek. Nick megfordult és egyenesen a szemeimbe nézett. A kezem még mindig a vállán van, miközben az övé az enyémen. Közel van. Nagyon közel.
Közelebb hajol, szinte már érzem az orrából kifújt forró levegőt. Megcsapja az arcomat, amitől érzem, hogy kipirul és piros pozsgás járja át. Nick ezen elmosolyodik és még közelebb hajol. A fülemnél van arca. Kicsit megfújja a fülcimpámat, majd lágyan belesuttog.
—Ideje mennünk, nem gondolod? A végén még gyanút fognak. Ki tudja, min járhat a többiek esze... Ki tudja, mit gondolnak rólunk. Te meg én... Ketten eltűnünk az erdőbe hosszú időre. Lehetőleg igazítsd meg a hajadat, mert a szél eléggé összeborzolta. A többieknek viszont... más juthat az eszükbe először. Nem gondolod?
Nagyot nyeltem és gyorsan elhajoltam. Villámgyorsan megfordultam, majd a körmeimmel kiegyenesítettem az összecsomósodott tincseimet.
—Én is ezen az állásponton vagyok. Tényleg ideje visszamenni. Te maradj csak, ha kedved tartja! Én megyek.-jelentettem ki, aztán egyenes háttal próbáltam minél büszkébben elmenni, annak ellenére, hogy a lehullott barna levelek lefedték a mély gödröket, amikben könnyen eleshetek.
—Menjen csak, Hercegnő! Tökéletesen elboldogul egy hősies segítő nélkül is.
—Még szép...-motyogtam halkan.—Kinek kell ide férfi? Egyedül is visszatalálok.
A semmiből tört utat magának egy hatalmas test, amit egy kisebb követett, ezzel pedig már a földön is találtam magamat. Szerencsére Nick szeme elől már eltűntem, így nem látta a zakózásomat.
—Hányszor mondtam még, hogy nem szép dolog a semmiből felborítani a másikat.-dórholtam Sofiát, aki a farkát behúzva ült le, de a szemei ugyan úgy csillogtak a vidámságtól.
A kicsi Roger -aki idő közben gyorsan elkezdett nőni- az ölembe ugrott és az arcomba lihegett. A szívem elolvadt tőlük. Miután felkeltek, úgy gondoltam, mindenkinek jobb, ha az erdőben maradnak. Fájó volt ugyan a búcsúzás, mégis leesett egy nagy kő a szívemről, amikor kiderült, hogy mégsem hagytak itt, hanem a közelben ólálkodtak, és amikor kedvük tartotta idejöttek.—Mi történt kis törpe? Nem fázol éjszaka? Egyre hűvösebb van. Efelől még nem érdeklődtem Peternél, pedig biztos tudná már előre a választ.
Roger csak a fejét rázta. Az anyjához ugrott, majd mélyet beleszippantott a levegőbe. Morogni kezdett, aztán a farkát csóválva elindult a fák sűrűjébe.
Sofia felállt és még utoljára rám nézett, aztán tovább állt. Az üvöltésük visszhangzott az erdőben, de csak mosolyogva folytattam az utat a ház felé. Nem rémülök meg egy-egy vonyítástól, mert már hozzászoktam. Sofia és Roger gyakran üvöltenek a kertben, az ablakom alatt. Ez már olyan, mint másoknak a kakas kukorékolása.
—Bella, hát itt vagy!-jött felém Serafine, amint a kertbe értél. Arca aggódást tükrözött, ami miatt a mosolyom egyből lehervadt.
—Mi történt? Valami baj van?
—Dorothy... Azt mondta, neked biztos megvan az a valami, amire neki szüksége van.
—Mi az a valami?
—Gyomszer.-jelentette ki, és a ház felé kezdett húzni.
—Gyomszer?!
—Igen. Olyan, mint az étel. Be kell venni és le kell nyelni. Láttam már Dorothy-t, amint gyomszert eszik. Nihilandből hozta. Azt mondta, ti sokszor használtok gyomszert. Gyógynövények helyett.
Ekkor esett le, hogy miről is beszél Serafine. Egyből megálltam és a korlátnak támaszkodva előredőltem és magamban kuncogni kezdtem. Gyomszer... Gyógyszerről beszél. Azt az apró tényt felejtette el, hogy a gyomszert teljesen másra használjuk és nem épp az iható dolgok között van.
—Most mi ezen a nevetséges?
—Semmi, semmi...-próbáltam bent tartani a feltörő nevetést és komolyan viselkedni, mert Dorothy-nak tényleg valamilyen baja van.—Serafine... A gyomszer egy teljesen más, mérgező folyadék, amit a kertekben használnak, nem pedig a fájdalmaik elkerülésére. Te a gyógyszerről beszéltél. Jegyezd meg onnan, hogy gyógy, mint gyógynövény. Ebből talán eszedbe fog jutni.
Serafine kerek szemekkel nézett rám, majd halványan elmosolyodott, amit az enyém is követett. Egymással szemben álltunk a lépcsőn és egyre nagyobb mosoly jelent meg az arcunkon.
—Na, ne vigyorogj! Dorothy rosszul van.-emlékeztetett.—Itt most nincs helye a szórakozásnak.
—Igazad van.-sóhajtottam.—Induljunk!
—A szobájában van.
Előre engedett, hiszen már jó párszor jártam a szobája narancs falai között. Az én szobám előtt van, így soha nem kellett messzire mennem, ha épp kerestem.
A barna ajtó, ami résnyire mindig nyitva szokott lenni, most be volt zárva, belülről meg halk nyöszörgés hallatszódott. Kopogás nélkül nyitottam be. Serafine a nyomomban volt, de már nem törődtem vele, amikor megláttam, hogy Dorothy az ágya felett lévő ablakon néz ki, miközben elgyötörten nekidönti a mellette lévő falnak a fejét. A hűvös szellő az arcába csap, itt sokkal hidegebb van, mint a ház többi részén.
Dorothy egy apró párnát szorít magához. Folyamatosan mozog, ajkát beharapja és erősen koncentrál valamire. Ujjai belevájnak a puha párnába, közben pedig jól láthatóan összébb görnyed.
—Dorothy...-szólítom meg lágyan.—Mond mi fáj! Miben tudok segíteni?
Közelebb sétálok. Miután megkerültem az ágyat és elé kerültem, óvatosan végigsimítottam szőke tincsein, ami most az arcához tapadnak. Erősen összeszorította a szemeit, majd amint érzékelte a jelenlétemet, felnézett.
—Kérlek... Elfogyott a gyógyszerem, ami tudod mire való. Arra kéne a gyógyszer. Tudsz hozni nekem?
Értetlenül álltam.
—Nem tudom mire gondolsz.
—A havi bajra. Ti sokkal másabb szót használtok, de biztos tudod mi az a havi baj.-Az arcán folyamatosan fájdalom hullám ment végig, a végét már úgy mondta, hogy a fogait összeszorította, és azon keresztül sziszegte a szavakat.—Biztos tudod milyen borzalmas érzés. Ugye..?
Némán álltam és vacilláltam a válasszal. Ezt a kérdést szerencsére eddig el tudtam kerülni, de most már nem tudok mit mondani erre, hiszen innentől kezdve lehet kérne tőlem betétet vagy tampont, amit biztos nem lehet itt kapni az erdő közepén. Így hát őszintén válaszoltam.
—Dorothy... Nézd! Valamit el kell mondanom. Egy fontos dolgot. Én... nem... Nekem nincs olyan gyógyszerem. Ne haragudj!
Dorothy egy pillanatra kisimult, majd újra nyögött egyet. Az arcához nyúltam. Jéghideg volt. El kell terelnem valahogyan a gondolatait. Hiába nem volt ilyenben részem, el tudom képzelni, mennyire borzalmas lehet.
—Még nem fejeztem be. Gyere ülj az ágyadba! Ne jöjjön rád a hideg! Meleget kell tennünk a hasadra. Serafine, légy szíves, hozol egy rongyba tekert forró vízzel teletöltött üveget?
Az idős nő bólintott egyet, majd az enyhén ősz haját hátradobta, hogy össze tudja csatolni. Sietős léptekkel távozott. Én addig sikeresen lehoztam Dorothy-t, majd egy pléddel betakartam.
—Mit nem fejeztél be?
Az orrán erőszakosan beszívta a levegőt, majd kétségbeesetten kifújta. Megfogtam a kezét és magam elé meredve folytattam.
—Nekem... Nekem sosem volt vérzésem. És... soha nem is lesz.
Halványan elmosolyodtam és a hasamra tettem a másik kezemet. Ez nem boldog mosoly volt. Kínomba mosolygok. Az élet nevetséges játéka, amit velem játszik.
—Akkor ez azt jelenti...
—Igen, azt.-bólintottam.—Soha nem lesz gyerekem. Orvostól orvosra jártunk régen. Ezen nem lehet segíteni. Egyszerűen... a testem képtelen erre a feladatra. Csoda kellene ahhoz, hogy kisbabám szülessen. Ezért kérlek téged, drága Dorothy, hogy viseld és tűrd büszkén a fájdalmaidat, mert ez a fájás azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel egyszer a saját gyerekedet fogod a kezedben tartani.
A szőke lány elmosolyodott és két fájás között megölelt. A párnát odébb húztam és a hasára tettem a kezemet.
—Itt. Egyszer gyermek lesz, és akkor én leszek a legbüszkébb rád.
Dorothy Westrom a hajamba kuncogott.
—Téged tennélek a kisbaba tojáshéjává.
—Hogy mivé?-nevettem hangosan. Eközben Serafine is belépett a szobába és a kezében tartott ronggyal felém sétált. A kezembe adta, majd én a forró üveget az előttem ülő lány hasára tettem.—Akkor pontosan mivé is tennél engem?
—Tojáshéjjá. A gyermek tojáshéjává. Ha már neked...-itt megakadt és az idős nőre nézett. Aprót bólintottam.—...ha már neked nem lehet gyereked, akkor te legyél a második legfontosabb nő a kicsi életében. Mert akit az anya tojáshéjjá tesz, az egyben a gyermek rokona is lesz, mégha nem vér szerint. Hiszen a tojásban lévő baba egy az anyával, a tojáshéj pedig a védőburok, ami megvédi minden rossztól.
A szívem szinte elolvadt. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fontos lesz számomra egy idegen, aki szó szerint "elrabolt". Egy csomó kedves emberrel vagyok egy házban, aminek nagyon örülök. Kár, hogy milyen árakon jutottam el hozzájuk.
—Tudjátok, nálunk ezt az embert keresztszülőnek nevezik. Keresztanya és keresztapa.
—Akkor legyél majd egyszer te a keresztanya! És persze téged sem hagyhatlak ki, Serafine. Te leszel a fészek. Az otthon, ami mindig ott lesz.
—Egyszerűen imádlak, te kis Tünemény!
Elkapta az én vállamat és a szőke lányét, majd közös, hatalmas és mély érzésekkel teli ölelésbe vont be minket. Egymást melegítettük, mintha csak egymás támaszai lennénk. És végülis, tényleg azok vagyunk. Itt vagyunk egymásnak, és legyünk bármilyen rossz passzban, legyünk bármilyen nagy bajban, mi mindig itt leszünk egymásnak.
—Mindig számíthatunk egymásra...-suttogtam alig hallhatóan.

~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~
Ezt egyszerűen el sem hiszem...🤭
Már 3K néztétek és olvastátok a könyvet. Nem is találok egy szót sem, amivel meg tudnám valahogyan hálálni.
Október 6.-án várom a buszt kora reggel, erre egy ilyet látok...😱 El se tudom hinni.
💙Imádlak titeket❤️
❤️Hihetetlen... Ez csak is miattatok van, ezért jár nektek a három ezer puszi és köszönet🥰

Ezen kívül nagyon sajnálom, hogy már egyre ritkábban teszek ki új részt, az iskola teljesen elszívta minden időmet és erőmet... De próbálok egy elfogadható rendszert kialakítani, ahol mindenre lesz elég időm, közben pedig nem is dőlök össze a terveimbe.

Mégegyszer imádlak titeket és nagyon vigyázzatok magatokra!❤️😘