A Másvilág titkai

23.rész

A fejem ide-oda dőlt, folyton bevertem valami keménybe, ezért a kezemet párnaként használva folytattam az alvást. Egy hullámvasúton ültem, mellettem Anya és Apa. Éppen a legtetején voltunk. Láttam a nagy mélységet, ahová mindjárt lezuhanunk.
Nagyon izgultam. A tenyerem izzadt, miközben a vas kapaszkodót fogtam, de közben széles mosoly terült el az arcomon. Lassan gurultunk előre. Hallottam a kerekek hangját, ahogyan erőlködve visznek feljebb.
— Készen álltok? — kérdezte Apa, de inkább suttogásnak hallatszódott.
— Nem! — sikoltottuk egyszerre, mert elindultunk lefelé.
A szél olyan erősen nyomott hátrafelé, hogy alig tudtam tartani a fejemet, közben pedig folyamatosan sikítottam. Olyan boldog voltam, szinte szárnyaltam. Nagyon gyorsan zuhantunk, és mivel alig tudtam nyitva tartani a szememet, inkább becsuktam. Sokkal jobban az az érzés jött rám, mintha zuhanó repülésben szelném az eget. Ki akartam nyújtani a kezemet, csak attól féltem, hogy meg fogom csapni Anyáékat, visszahúzni meg nem lenne elég erőm.
Nevettem és élveztem a gyorsaságot, amikor hirtelen rántott egyet, majd egyenesen folytattuk az utat. Még mindig nagy sebességgel száguldtunk.
— Úgy szeretlek titeket! — kiabáltam. — Többször is kéne ilyet csinálunk.
— Soha többet nem engedem, hogy rábeszéljetek ilyenekre — ordította Apa eltorzult arccal.
Mi csak nevettünk Anyával. Próbáltunk pacsit adni egymásnak, de a szél hátrébb lökte a kezemet, így Anya fejét találtam el. Én csak nevettem, Apa pedig erősen koncentrált az útra, mert éppen egy nagy kanyarhoz közelítettünk.
Egy éles balkanyar közelített, ezért erősen megfogtam a korlátot magam előtt. Nagyon hamar odaértünk. Tudtam, hogy erős lesz, mégis váratlanul ért. Apának dőltem, majd a lendület Anyának lökött. Bevertem a fejemet a vállába. A hullámvasút is lelassult. Nem néztek rám, mintha észre se vennének.
— Biztos jó, hogy még mindig alszik? Lehet, túl erősen csináltam? — hallottam egy tompa női hangot.
— Tökéletes voltál, nem csináltál semmit rosszul. Ha gyengébb lett volna, lehet el se ájul, akkor meg még több gondunk lenne — válaszolt egy férfi.
Szétrobban a fejem. A halántékomra szorítottam az ujjaimat, és masszírozni kezdtem, míg a másikkal a tarkómnál csináltam ugyan ezt.
— Hol vagyok..? — motyogtam csukott szemmel.
— Egy autóban — közölte a férfi olyan hangnemben, mintha ez nem lenne egyértelmű.
Kipillantottam az ablakon. Kellett egy párat pislognom, hogy jobban lássam a kinti suhanó tájat. Viszonylag gyorsan mentünk, a mellettünk lévő erdő egy foltként látszódott. Sehol egy ház vagy város. A másik oldalra fordítottam a fejemet. Ugyan úgy fák vettek körbe. Szóval egy erdőben mentünk végig.
— Egy autóban... — morzsolom a szót, miközben gondolkodtam, hogyan kerültem ide. — Egy autóban vagyok.
Nem ismerős ez a jármű, még sosem ültem benne. Ez az illatosító sem a mi kocsinkra emlékeztetett. Mi a legutolsó emlékem? Újra lehunytam a szemem. Az iskolában az a borzalom történt, aztán eltévedtem. A holló segített, ezért hazajutottam. A házban... Mi volt a házban? Anya... Anya meghalt. Nem tudtam megmenteni. Utána az erdőbe rohantam és ennyi. Képszakadás.
— Erdő, erdőben voltam. Egy erdőben... — mondogattam, hátha eszembe jut. Lehet csak egy álomban vagyok.
— Elmondod még egy párszor? Szerintem mindenki tudja, hol voltál.
Ez a hang. Nick is ott volt. Ő ütött le. Magamra néztem. Be vagyok kötve, a hátsó ülésen. A kezeim és a ruháim mind tiszták. Eltűnt róluk a vér. Tovább haladtam. A csuklómon nincs se gyorskötöző, se kötél.
Elraboltak, de mégsem vagyok fogolyként tartva.
— Miért vagyok itt? — kérdeztem. Az agyam kezdi felfogni a sarokba szorított helyzetemet.
— Mondtam — kezdi Nick. — Ha akarsz, ha nem, jönni fogsz.
A szívem elkezdett gyorsabban verni. Félnem kellett volna, mégsem tudtam. Először ürességet éreztem. Ez volt az egyetlen, amit be tudtam határolni. A fejfájás következtében az emlékeim távolinak tűntek, mintha csak egy álom lenne. Felfogtam, mi is történt az édesanyámmal, de nincs reakcióm, érzésem ebben a pillanatban. Mondhatjuk pár órányi áldásnak, mert amint jobban leszek, még mélyebbre fogok esni a bánatomban. Reálisan látom most, később csak a fájdalmat fogom érezni. Talán hálásnak kéne lennem a lüktető fejem miatt.
Egyetlen dolgot határoztam el, a saját utamat készültem járni, amit talán végre is tudtam volna hajtani - így végiggondolva nevetségesen hangzott ez a hazugság -, erre közbe avatkoznak.
Tudom, hogy igazat mondott Nicholas. Segítenem kell a Másvilágon. A földön, ami mintha mindig is a fejemben lett volna, sosem felejtettem el igazán. A varázserőm sóvárogva vágyott vissza oda. Hibába ellenkeznék, ott lyukadnék ki.
Ha Nicknek még több dologban igaza van, akkor lehet, nem is fogom legyőzni Annabellt - ha eddig törődtem volna vele, mostanra már egyáltalán nem. Most csak eltűnni akarok. Gyászolni. A régi emlékeket felidézni, nem pedig egy harcba indulni. Egy harcba, ami az én erőmtől fog függni, hogy nyerünk vagy bukunk. És szerintem az utóbbi lesz. Kétlem, hogy képes lennék ilyen állapotban, ilyen érzelmek közt egy királynő ellen harcolni. Annabell ellen, akiről alig egy hete tudok, akinek szintén van varázsereje, és mivel uralkodó, biztos sokkal jobban is tud varázsolni, mint én. Viszont már nem érdekelnek ezek. Majd valahogyan megoldódnak a dolgok. A segítségem nélkül is.
— Meg se kérdezte, hogy ki vagyok — szólalt meg a nagy csöndben a lány.
— Szerinted barátkozni akar? — vonta fel az egyik szemöldökét, amit csak a visszapillantó tükörben láttam.
Én csak hátradőltem és csendbe burkolóztam, miközben a tájat figyeltem. Felesleges lenne megszökni. Utánam jönnének, az erdőben nem is tudnék hova elrejtőzni. Ha sikerülne, előbb halnék éhen, minthogy valami közeli lakóövezethez érjek. Gyenge és fáradt voltam. Felőlem akár sorozatgyilkosok is lehettek volna, azokkal sem tudtam volna törődni ebben az állapotban.
— De azt hittem, legalább hozzám szól.
— Miért szólna? Minek gondolkodsz ilyen hülyeségeken? És egyáltalán miért érdekel ennyire ez? Nem ér semmit, ezt te is észre fogod venni.
Szúrt egyet a mellkasom. Igaza volt. Ha értenék valamihez, akkor nem lennék árva. Egyáltalán nem lennék ilyen helyzetben. Magamat sem tudom megvédeni, erről árulkodik a tarkómba nyilalló fájdalom.
— Ne beszélj így róla! Olyan bunkó tudsz lenni — jegyezte meg, majd hátrafordult, így most már az arcát is láthattam, nem csak a hangját hallhattam. — Sajnálom. És bocsánatot kérek a bátyám összes... hibája miatt. Nem tehet róla, az én teóriám szerint fejére ejtették, amikor megszületett, ezért ilyen idióta a legtöbbször. Ne törődj vele, általában megnyugszik — csacsogta, amit Nick egy morgással díjazott. — És még egyszer bocsánatot kérek, mert miattam aludtad át az egész éjszakát.
Tényleg bocsánatkérően csillogtak a zöld szemei. Mellig erő szőke haja volt, ami befonva pihent a mellkasán.
— Semmit sem bántam meg, amiket tettem — pillantott rám a tükörből a szintén szőke férfi. Szemei dühösen megvillantak, amikor találkozott az enyémmel. — Hibának pedig nem mondanám őket.
Senki se szólt vissza. A lány rájött, nincs értelme megvédeni engem, hiszen én sem védem meg magamat. Nem érdekelt. Csak pihenni akartam. Olyan érzésem volt, mintha napok óta nem aludtam volna. Végülis tegnap volt a rémálmom, amitől felkeltem. Az álmom, amiben láttam Anyát, ahogyan előttem meghal. Most jöttem rá! Az nem álom volt... Láttam előre. Láttam és tudtam, hogy Anya meg fog halni, pont úgy, mint Apával. Előre tudtam ezeket, mégse tettem semmit. Lázálomnak hittem, miközben életet tudtam volna menteni. Figyelmeztettem saját magamat, mégis bele sétáltam a bajba.
Összeszorítottam a szemeimet, a kezeimet ökölbe szorítottam, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat. Nem akarok ezekre gondolni, mégis előttem vannak. Kínoznak. Szúrnak. Nem hagynak békén. Fáj... Nagyon fáj. Mindent elrontottam. Tönkre tettem a saját és a szüleim életét.
— Kérlek hagyjatok békén, én nem akartam ezt! — kiabáltam magamban.
A kocsi hátulja a semmiből felemelkedett és visszaesett.
Mi történt?
Kinyitottam a szememet és előre pillantottam. A lány egész testét megfordította, így velem szemben volt az arca, de nem engem, hanem mögöttem bámult valamit, nem túl kedves szemekkel. Nick hangosan szitkozódott, gondolom ő jobban rálátott a gondra.
— Nicky, adj bele mindent! Meg ne állj! — parancsolta, de nem fordította felé a fejét, hanem helyette kinyitotta beszéd közben az autó tetejét...
Varázslattal.
A szemeim kikerekedtek, sokkolva és dermedten ültem, míg ő félig kimászott. Ki ez a nő? Felállt az ülésre, majd elkezdett varázsigével valamit csinálni mögöttem.
Kíváncsivá váltam, ezért én is hátrafordultam, hogy megnézzem mit csinál. Viszont, ami elém tárult, az maga volt a rémálom. Azt hittem, képzelődök. Egy fekete szörnyeteg volt a nyomunkban. Hasonlított a testfelépítése ránk, mégis teljesen más volt. A feje egy kutyáéval egyezett meg, és ahol az állat fülének kellett volna lennie, ennek egy-egy szarv állt ki. Egyenesen haladtak, mint egy kard. Biztos voltam benne, hogy képes lenne azokkal felnyársalni valakit, akár mindjárt minket is, ha nem vigyázunk.
A hátán is ilyenek álltak ki. A gerince vonalát követték. Négy lábon futott utánunk, de látszott, hogy képes két lábon is járni. Izmos volt, mégis úgy nézett ki, mintha alig evett volna. Bőre fehér volt, vörös szemei az összes félelmemet előidézte.
Vicsorgott egyet, amikor észrevett engem, így elém tárultak tű éles fogai. Üvöltött, ezért láthattam a másik fogsorát is, ami egyből a külső után jött. Mint a cápáknál, csak neki kettő volt.
Nyeltem egy nagyot. Nem kéne valamit csinálni? Csak mert gyorsabb lett. A lány csak motyogott valamit, míg Nick koncentrált az útra. Nekem is segítenem kéne, de teljesen lefagytam. A vörös szemekbe meredtem.
— Gyerünk már! — kiabálta Nicholas.
A szőke nő kezeiből vöröses-narancs fény jött ki, ami pont eltalálta a szörnyet, így ennek következtében a lábai összeestek. Ott feküdt a betonon, mozdulatlanul.
— Szép volt — jegyezte meg büszkén, miközben a másik visszaült az anyós ülésre. Sosem hallottam még dicsérni.
— Köszönöm. És máskor ne sietess engem, különben még tovább fog tartani.
— Vajon hogyan jött ez ide? — tette fel a kérdést Nick leginkább magának, de a lány válaszolt.
— Gondolom, amikor mi is átjöttünk, akkor szökött át. Mi pedig nem vettük észre. Túl nagy lehetett a kapu. — Folytattuk a kacskaringós utat. Pár perc után a férfi újra megszólalt. — Mit csináltál vele?
— Megöltem.
— És a testtel mi lesz? — folytatta a kérdezősködést.
— Remélem az a varázslat porrá fogja változtatni.
— Ki vagy te? — kérdeztem meg tőle. Igazából most szóltam először hozzá. Ő hátrafordult és kedvesen a kezét nyújtotta. Nem úgy tűnt, mint akit zavarna az előbbi udvariatlanságom vagy csak a tény, hogy valami ránk támadt.
— Dorothy Westrom vagyok. Nicky húga. Neked nem kell bemutatkoznod. Pontosan tudom, ki vagy.
— Nem erre gondoltam — fogtam meg a kezét. — Mi vagy te? Hogyan tudsz varázsolni? — húztam el az ujjaimat, úgy, hogy a tenyerem kéken világított, közben pedig Dorothy kezéből kihúzott egy sötét narancssárga fénycsíkot.
— Oh, hogy ez! — vette el a kezét. — Nem tudom. Születésem óta képes vagyok erre.
— Kik a szüleid?
— Nem tudom.
— Miért? — kérdeztem erőszakosan.
— Mert... mert meghaltak, amikor kicsi voltam.
— Hogy hívták őket?
— Fogalmam sincs. Nem voltak nagy emberek. Csak egyszerű kisnemesek, akiknek harcolniuk kellett Elizabeth Monerist oldalán, Annabell királynő ellen.
Nicholasra vezettem a tekintetemet. Ő idősebb volt, amikor meghaltak a szülei.
— Én sem emlékszem rájuk, úgyhogy meg ne merjél tőlem bármit is kérdezni. Miattad haltak meg. Inkább örülj az életednek, ami egyedül más emberek halála miatt lehetséges — sziszegte, amitől kirázott a hideg.
— Akkor, hogyan tudsz var... — akartam kérdezi, amikor oldalról kiugrott az a szörny a fák közül, és az én ajtómnál csapódott be. Az autó hátulja a lendület miatt a másik útra csúszott, így szembe került a gép a szörnnyel.
— Nem hiszem el. Ezt nem lehet megölni?
Megfogta a sebességváltót, sebességbe tette és egyenesen nekiment. Hátrébb repült, de felállt két lábra és egy nagyot ugrott. A motorháztetőre került. Készült betörni az üveget.
— Csinálj valamit!
Egy ütés. Pókhálórepedések keletkeztek.
— Nem tudok — kiabálta kétségbeesetten Dorothy.
Újabb ütés. Az üveg megrepedt.
A szörny a fekete kezeit az égre emelte. Láttam a tekintetén, hogy nem akarja ezt tenni, mégis lendítette a karjait. Magam előtt láttam, hogy mi fog történni, ha betöri a szélvédőt. A két kezemen megjelent a kék fény. A jobbat át tettem a bal oldalamra, míg a balnál fordítva, így x-ben álltak. Hirtelen megrántottam őket, és egy ordítás közben kinyújtva, vízszintesen voltak a vállammal együtt.
A lény felső teste elkülönült az alsójával. Sötét vére szétkente az autót, miközben enyhén füstölt a hideg miatt. Az egyik része jobbra repült, míg a másik az ellenkezőbe. Én voltam. Kettészakítottam a testét. Megöltem egy élőlényt. Láttam - éreztem rajta, hogy valaki kényszeríti erre, mégis kioltottam az életét. Mégse éreztem semmit. Egy kis fájdalom maradt a karomban, mert ehhez nagyon sok erőt kellett használnom.
A testvérpár csöndben és döbbenten ültek elől, majd Nick értetlenül a húgára nézett.
— Mi a fene volt ez?